Elhallgatott történeteim

„És ezt is megírod?” Ezt a kérdést kapom meg a legtöbbször, ha pár nappal az interjú után barátaim és kollégáim arról faggatnak, nyitott és készséges vagy épp ellenkezőleg, nehezen megközelíthető és nem éppen rokonszenves volt az általam megválasztott világsztár. Igen, az általam megválasztott.
Szabó G. László

2018. október 18. 12:00

- Zuzana Mináčová felvétele

Az elmúlt évek, évtizedek során ugyanis nemegyszer összehozott a sors olyan világszerte körberajongott hollywoodi filmszínésszel is, akit ezért vagy azért semmi kedvem nem volt faggatni. Vagy azért, mert ellenségesen viselkedik a sajtó képviselőivel, vagy mert elviselhetetlenül nehéz eset, vagy mert egyszerűen nem jó beszélgetőtárs. Igen, a világsztár is ember. Jó esetben. De lehet, hogy éppen rossz napja van, és mindenkit a pokolba kíván, lehet, hogy „hatás alatt” van, mert erről is tudnék mesélni, de az is lehet, hogy civilben halál unalmas az illető. Meglepetések sokszor értek. Kellemesek és kellemetlenek is. Ezek közül válogattam most ki tízet.

 

Legszívesebben a helyszíneket is megjelölném. Hogy kivel hol, milyen helyzetben, mennyire zavaró körülmények között kellett megteremtenem azt a szituációt, amelyben ő, a nyilatkozó lélekben a lehető legkomfortosabban érezheti magát. De adódtak fordított esetek is, amikor kétségbeesésemet látva az alanyom próbált segíteni rajtam. Hogy ő biztatott, kezdjük csak el, aztán úgyis felülemelkedünk majd minden idegesítő tényezőn. Voltak természetesen mulatságos helyzetek is. Termálfürdő, fehér lepedő, gőz, beragadt magnószalag. Fesztiválpalota, mosdó, piszoár, „csak tessék, tessék, jöhet az első kérdés!” Repülőtér, duty free, szabad egy rövid interjúra? Külföldi nyaralás, szálloda, reggeli, világsztár a szomszéd asztalnál, „ugye találkoztunk már?”. Naná, hogy nem hagyom ki! Jöjjenek hát a régi arcok, soha nem halványuló emlékek, a megjelent interjúkból kimaradt kicsi kis történetek.

 

Ornella Muti

 

Ő adta át 1982-ben Szabó Istvánnak az Oscar-díjat a Mephistóért. Engem is „díjazott”. Negyven percig vártam rá, mert megvárakoztatott. Méghozzá úgy, hogy ott ült előttem, és kedélyesen telefonálgatott. Eszébe sem jutott, hogy közben akár csak egyszer elnézést kérjen, pedig tudta, látta: én vagyok soron az interjúra várók közül. Istenigazából mégis később haragudtam meg rá, amikor már kérdezz-felelek viszonyba kerültünk. Ugyanis a mobilt akkor sem tette le. Úgy válaszolgatott, a legtöbbször tömör mondatokban, hogy közben nyomta és nyomta. Olaszul. Hogy sok mindent értettem abból, amivel a „kérdezőtársamat” nyugtatgatta, abból semmit sem sejthetett. Végig azt bizonygatta neki, hogy mennyire szereti. A legidegesítőbb az volt, hogy miközben hol nekem, hol a kedvesének válaszolgatott, szőlőt csipegetett. Tehát: egy szem szőlő, egy ti amo, s minde mellé hol egy yes, hol egy no, jobb esetben kétszer ugyanez. Terjedelmesebb válasz nagyon ritkán. Könnyű szívvel búcsúztam tőle, de még az arrivedercit sem gondoltam komolyan.

 

Leonardo DiCaprio

 

Német nagyszüleitől és édesanyjától, Irmelintől kaptam őt „ajándékba”. Karlovy Vary fesztiválján, a Thermal Szálló főbejáratánál ültem egy padon, két interjú között. Volt vagy fél óra szabad időm, fejben készülődtem a következő csevegésre. Egyszer csak megszólított a szakállas öregúr: „Maga is Leót várja?” Nem tudtam, kire gondol, vissza is kérdeztem. Milyen Leóra? „Hát az unokánkra!” – vágta rá büszkén a nagymama. Így tudtam meg kollégáim közül elsőként, hogy Leonardo DiCaprio érkezik, aki akkoriban már az amerikai tinik kedvence volt. Mire meghozta őt egy hófehér limuzin, már az édesanyjával is válthattam pár mondatot, s mivel mind a hárman „befogadtak”, Leójukkal könnyű volt megbarátkoznom. Még az interjú előtt végignézhettem vele egy focimeccset a tévében, aztán elkísérhettem egy horgászboltba, mert megtudta, hogy a környékbeli, sebes vizű patakokban pisztrángozni lehet, és vettünk is neki egy elegáns horgászbotot. Másnap vagy két órán át néztük a vizet, eredmény nélkül. De az interjúnk szerencsére nem úszott el.

 

Whoopi Goldberg

 

Érzékeny léleknek semmiképpen nem nevezném őt. Inkább nyersnek, harsánynak, fuck you-szórónak. Leült elém a bőrfotelbe, és rögtön megkért, hogy húzódjak legalább egy méterrel távolabb tőle. Döbbenten kérdeztem tőle, hogy miért? Majd leharapta a fejemet. Aztán meglehetősen durván elmagyarázta: nem szeretné, ha rátüsszentenék. Nem voltam náthás, nem volt vörös az orrom, ő mégis úgy gondolta: biztos, ami biztos. Később megtudtam, másokkal is ugyanezt tette. Másnap, a sajtókonferencián kordont húzatott az asztala elé. Öt méterre ültünk tőle. Én már meg sem lepődtem rajta. Ott is önmagát adta. De legalább jókat mondott.

 

Robert De Niro

 

Először Moszkvában találkoztam vele, 1987-ben, amikor Udvaros Dorottya a legjobb női alakítás díját vette át tőle a Csók, Anyu!-ban nyújtott játékáért. Mindketten szerencsések voltunk. Dorottya már akkor is boldog lett volna, ha csak pár szót vált vele, de így, hogy DeNiro kezéből, az ő elismerő szavaival vette át a díjat, nála boldogabb ember aligha volt azon az estén a Rosszija Szálló hatalmas mozitermében. Másnap, nem kis küzdelem után, én jutottam kivételes helyzetbe. DeNiro vállalta az interjút. Tíz évvel később, Karlovy Varyban eszembe sem jutott moszkvai találkozásunkra emlékeztetni őt. Ismét csak a szerencsében bízhattam. Egy délutáni fogadáson, amelyre Tarján Györgyivel mentem, váratlanul feltűnt az amerikai sztár. Este, egy ékszerdoboz szépségű kisszálló szalonjában ő tartott zártkörű fogadást, születésnapja alkalmából. Nem emlékszem, hogyan keveredett DeNiro közelébe a pikáns arcú magyar színésznő, de amikor meghívást kapott tőle a zártkörű partira, azonnal jelezte neki, hogy „ketten megy”. Ennyi kellett ahhoz, hogy másodszor is interjúzhassak Robert DeNiróval.

 

Jane Seymour

 

Nem! VIII. Henrik harmadik feleségével nem találkoz(hat)tam, de az ő nevét viselő Joyce Penelope Wilhelmine Frankenberggel, aki James Bond szeretője után Maria Callast és Lady Simpsont is eljátszotta, a világ mégis inkább Dr. Quinnként ismeri őt, igen. Méghozzá Az Operaház fantomja ki tudja, hányadik verziójának forgatásán a kőbányai sörgyár alagsorában. Ő úgy gondolta, a jelenetek közti átállásban bőven lesz időnk az interjúra, a film bősz rendezője azonban akkora patáliát csapott, amikor meglátta, hogy „lefoglaltam” a színésznőjét, hogy a legszívesebben azonnal porrá váltam volna. Kínomra, zavaromra Jane Seymour talált megoldást. Szépen észrevétlenül elillant a díszletből, és a katakombák félhomályában, hisztis rendezőjétől kellő távolságban minden kérdésemre kielégítő választ adott.

 

Christopher Walken

 

Ha kioszthatnám a legkellemetlenebb interjúalany díját, gondolkodás nélkül neki adnám. Győzködni nem kellett őt, hogy nyilatkozzon, de a válaszaiban nem volt köszönet. Csípett, mart, rúgott, még a tekintetétől is kirázott a hideg. Olyan volt, mint a legtöbb amerikai filmben. Undok, kiállhatatlan. Megszólította őt egyszer egy jeles magyar színésznő London híres galériájában. Autogramot kért tőle udvariasan. Mire azt a választ kapta, hogy hagyja őt békén, mert szabadságát tölti a városban. Velem is végig ilyen dermesztően viselkedett. Néha átszúrt a tekintetével. Kimért volt, és nyegle, gőgös és fölényes. A végén azonban bevallotta: játszott velem. Élvezte, hogy „vevő voltam” a lelki terrorjára.

 

Salma Hayek

 

Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztam vele, Budapesten forgatott. Az interjúhoz nem igazán volt kedve. Fáradt volt, kialvatlan, hosszú repülőút után még nyűgös is nem kicsit. Mondhattam neki bármit, hogy miről szeretném hallani, semmitől sem jött annyira lázba, hogy azzal biztatott volna, na jó, vágjunk bele. Aztán szóba jött Budapest, A Notre Dame-i toronyőr, kiszaladt a számon, hogy magyar újságíró vagyok, és ez lett a varázsmondat. A szépséges mexikói színésznőnek akkortájt ugyanis magyar szerelme volt. A forgatásról. Ennyi(cske) kellett ahhoz, hogy az interjú mégiscsak elkészülhessen.

 

Alain Delon

 

Vele is kétszer hozott össze a sors. Először Pozsonyban, később Prágában. Eszenyi Enikő akkor rendezett a Cseh Nemzeti Színházban, s valósággal kikönyörögte, hogy vigyem magammal a „nagy találkozásra”. Bakfiséveinek nagy idolja volt Alain Delon, sok filmben látta, s úgy gondolta, eljött az ideje, hogy személyesen is megismerje őt. Ment is minden, mint a karikacsapás. A francia mozi ikonikus alakja kedvesen fogadta magyar pályatársa rajongását. A beszélgetés azonban nem szállodában vagy erre kijelölt helyen zajlott, hanem egy Vencel tér melletti rózsaligetben, ahol Enikő felszabadultan vágott bele a történetébe. Hogy ő már gyerekként, Csengerben, távol Budapesttől és a színészi pályától mennyire szerette, és milyen vonzónak találta, ezért a pottyantós WC-jüket is az ő képeivel rakta tele. Delon kidülledt szemmel hallgatta mindezt, de a végén jót nevetett. Az interjún én már akkor szerencsére túl voltam. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a „kertvégi sztori” jó nyitás lett volna hozzá.

 

Maruschka Detmers

 

A bájos holland pesztonkából francia színésznővé avanzsált Maruschka Detmersszel, aki a Hanna háborújában a magyar származású Szenes Hannát, Izrael nemzeti hősét játszotta, a moszkvai fesztiválon kerültem egy asztalhoz. Napokon át hiába próbáltam a közelébe férkőzni, nem sikerült. Pedig ugyanabban a szállodában laktunk, igaz, nem ugyanazon az emeleten, így még a reggeli során sem futhattunk össze. Máig sem sikerült megfejtenem, minek vagy inkább kinek köszönhetően kerültem fel azoknak a kiválasztottaknak a listájára, akik meghívást kaptak a Kreml Szent György termébe, ahol a keleti blokkot fotós kolléganőmmel, Zuzana Mináčovával ketten képviseltük. Ne tűnjön nagyképűségnek, hogy leírom, de meglehetősen díszes asztaltársaság vett körbe bennünket. Federico Fellini, Giulietta Masina, Antonio Gades, Vittorio Gassman… nem sorolom. Az ülésrend szerint velem szembe Maruschka Detmers került. Egy ilyen fényes fogadás pedig kiváló alkalom arra, hogy az ember interjút kérjen attól, akivel olyan nagyon dolgozni szeretne. Még aznap sort kerítettünk rá.

 

Helmut Berger

 

Nem véletlenül hagytam őt utoljára. Luchino Visconti osztrák színészét és élete egyik nagy szerelmét. Berger ifjonti szépsége ugyanolyan elemi erővel hatott az olasz film kifinomult ízlésű arisztokratájára, mint a Rocco és fivérei idején Alain Deloné. Több alkotásában adott főszerepet imádott Helmutjának. Először a Boszorkányokban, aztán az Elátkozottakban, majd a Ludwigban és a Meghitt családi körben. Visconti halála után Berger az alkohol, majd a drogok rabja lett. Forgatott még vagy két tucat filmet, de magánemberként a magány legsötétebb poklát is megjárta, és egyre mélyebbre süllyedt. Külsőleg a felismerhetetlenségig megváltozott. Hajdani vonzerejének a leghalványabb jelét sem fedeztem fel rajta, amikor egy pécsi szemlén elment mellettem. Pedig mit nem adtam volna azért, ha nem másnap, az elutazása után tudom meg, hogy „az az alacsony, tömzsi, szétégett arcú, pókhasú férfi” bizony ő volt – Visconti nagy színésze. Ma nem kis büszkeséggel töltene el, hogy vele is sikerült interjúznom, de ott és akkor ez sajnos nem jött össze.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Késtek a vonatok, összeomlott a biztosítási rendszer

Világszerte akadozik a Facebook

Szalai Ádám: Beáldoztuk a Nemzetek Ligáját

Danko bármilyen döntésre felkészült a leváltásával kapcsolatban

VIDEÓ: 150 rendőr razziázott a Dunaszerdahelyi járásban - szélsőségeseket kerestek

A füleki várnak idén rekordmennyiségű látogatója volt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?