Egyik kezemmel a PowerPointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam

Zvolenszky Zsófia filozófus. Kurzusokat, előadásokat tart szerte a világban. Miután a lánya megszületett, vele együtt járt nemzetközi konferenciákra. Az ő történetei nyomán mindennapi valósággá válik, amit úgy nevezünk: nemi szerep.
Vasárnap

2020. február 3. 09:00

kempf
Kép: Neményi Márton, nlc; magánarchívum

Milyen volt a nyolcvanas években gyereknek, kislánynak lenni? Milyennek láttad férfi és nő viszonyát magad körül?

A szüleim mérnökként végeztek, még az egyetemen ismerkedtek meg. A húszas éveik közepén házasodtak össze és alapítottak családot Siófokon. Történetekből tudom, hogy édesapám a megszületésemkor oroszlánrészt vállalt a gyerekgondozásból. Főzött, pelenkázott, de ez munkavállalási kényszer miatt hamar megváltozott, így se nekem, se a két húgomnak nincs róla ilyen emlékképünk. Voltak dolgok, amik – emlékszem – már gyerekként szöget ütöttek a fejembe. A lépcsőházunkban sok orvos lakott, és amikor azt láttam kiírva (fiktív példát mondok), hogy „dr. Kiss Henrik, dr. Kissné dr. Horváth Anna”, akkor rácsodálkoztam, hogy ha egy orvos férjezett nő, akkor milyen rettenetesen komplikált tudatnia a világgal, hogy ő a saját jogán is doktor, szemben azzal, hogy a férjének ez milyen egyszerű.

Foglalkoztatott, hogy körülöttem mindenki, aki házasságban élt, „-né” volt. Kivéve az anyukámat, akit Kovács Klárának hívnak. Édesanyám nem volt harcos típus, de voltak határozott elképzelései, és szembe mert menni konvenciókkal akár a megbélyegzés árán is. Ez elő is fordult, például gyakori, pikírten megfogalmazott feltételezés volt – postás, tanár, kórházi ápoló mondta –, hogy a húgaimmal házasságon kívül születtünk. Amikor néhány hónapos terhes volt velem, komplikációk adódtak, és az orvosok úgy álltak hozzá, hogy „kikaparjuk – nem is baj, ha nem lesz belőle semmi, hiszen úgyis leányanyáról van szó”. Ma csóváljuk a fejünket ezen az anekdotán, de azért egy nőnek nem lehetett könnyű megélnie azt, hogy csak azért, mert nincs „asszonyneve”, vagy mert házasságon kívül vállal gyereket, morálisan másodrendű kategóriába sorolják. Tudtam, hogy az identitásom része, és nagyon radikálisnak, az önképemet felforgatónak tűnt, hogy egy ponttól kezdve másvalaki nevén éljek tovább.

A társadalom mintha a boldogság minimumfeltételének látná a házasságot – a gyermekvállalás mellett.

Mármint a nők esetében. Bírálják, kevésbé sikeresnek tartják azt, aki egy bizonyos életkorban nincs hosszú távú párkapcsolatban, vagy azt, akinek nincs gyereke. Öntudatlanul is ezt éreztetik vele – általában ártatlannak tűnő, ám sokszor bántó kérdések formájában. De ha egy férfi negyven-ötven évesen még nem nős, attól még nem gondolják, hogy nem tart ott, ahol kellene, hogy nem teljes értékű férfi, hogy valami nincs rendben vele.

A nőnek gratulálnak, amikor kiderül, hogy megkérték a kezét, a férfiak viszont sokszor kapnak vicceskedő megjegyzéseket, melyek szerint „igába hajtották a fejüket”.

Mintha a férfinak csapás volna, amibe belerángatták, a nőnek viszont dicsőség; kitüntetett státusba emelték. Már a lánykérés is gesztusként tűnik fel a férfi részéről, miközben a nő eszköztára behatárolt: a hagyományok szerint ő nem deklarálhatja nyíltan a szándékát, és egy sor más párkapcsolati helyzetben sem kezdeményezhet. Ezzel azonban a társadalmi megítélés és a szokás a férfi kezébe „jobb lapokat” ad a párkapcsolati játékban.

Mit gondolsz arról az aggodalomról, hogy ha megerősödnek a nők, akkor az gyengévé, nőiessé teheti a férfiakat?

Régen rossz, ha az, hogy valaki öntudatosabb, másnak káros. A nők végül is nem a férfiak rovására erősödnek, hanem felzárkóznak melléjük a jogaik, elvárásaik tekintetében. Aki talajvesztettnek érzi magát ettől, az sokszor valami más lelki konfliktusban őrlődik, amellyel érdemes – maga és a környezetében lévő nők, gyerekek érdekében is – célzottan, elszántan foglalkoznia. Ami meg a férfiak változásait illeti: ha ők empatikusabbak lesznek, ha hatékonyabban fejeznek ki érzelmeket, ha közös feladatként kezelik a gyerekek gondozását, a háztartást, a családi életet, attól nem nőiesebbek, hanem emberibbek, szerethetőbbek, jobb társak és – az én szememben – férfiasabbak lesznek.

Érdekes, hogy férfiaktól nem szokták megkérdezni, hogyan egyeztetik össze a családi életet a karrierrel.

Már a kérdés is a nőkkel szembeni aszimmetrikus és igazságtalan elvárásokat tükrözi: ők a család, háztartás hátrányára nem választhatják a karrierjüket. Erre ráerősít, hogy a párok jó részénél a férfi eleve idősebb, mint a nő, ezáltal jellemzően előrébb tart a karrierjében, többet keres. Így ha neki adódik olyan munkalehetősége, amely a társtól nagy áldozatot igényel, sok nő meg is hozza az áldozatot, sőt ezt el is várják tőle. Ő költözik a férfival, ő szorítja háttérbe, akár föl is adja a karrierjét. Ez pedig tovább növeli a különbséget kettejük közt a szakmai előrehaladásban, még azelőtt, hogy gyerekük születne.

Az már inkább munkaerőpiaci gond, hogy egyes, rendszerint férfiak által dominált, magasabb presztízsű hivatások jobbára nehezen egyeztethetők össze az otthoni életben való érdemi részvétellel. A mai szocializáció mellett azonban alapvetően csak a férfiaknak van kilátásuk arra, hogy a másik fél elfogadja ezt, és náluk sokkal több feladatot vállaljon.

Sok nő karrierje pedig a gyermekgondozási időszakban törik meg erősen, hiszen ha több gyerek születik, akár hat-nyolc évre is parkolópályára kerülhet az otthon maradó szülő. És bár az anyatejes időszak után gördülékenyen meg lehet oldani, hogy az apa maradjon otthon, Magyarországon ezt jórészt mégis az anyák vállalják.

A két feladatkör összeegyeztetését te sajátosan oldottad meg. Sok konferencián lehetett úgy látni, hogy veled volt a pici babád.

Amikor én szültem, 2013-ban, már folyt egy intenzív párbeszéd arról, hogy a gyerekvállalásnak akkor is bele kellene férnie egy nő akadémiai karrierjébe, ha az élettársa is hasonló pályán dolgozik. Mivel épp új kutatási témák kezdtek el foglalkoztatni, és végre szabadabban utazhattam, mint amikor egyetemi kurzusokat tartok, kollégáim tapasztalatait, tanácsait meghallgatva arra gondoltam: kötetlenebb munkaidőmet kihasználva próbálom együtt folytatni a kettőt. És működött. Olivia egyéves koráig volt velem otthon és úton, azután állami bölcsődébe járt, de továbbra is jószerével havonta utaztunk külföldre. Örülök, hogy ennyi közös élményről tudok neki mesélni, képeket mutatni most, hogy kevesebbet utazunk külföldre.

Azért nem lehetett egyszerű.

Hát nem. Emlékszem, Dubrovnikban például több száz lépcső volt a szállás és a konferencia-helyszín között, ezért komplett harci tervre volt szükség ahhoz, hogy az akkor tíz hónapos Oliviát és az összes babacuccát közlekedtessem (többször olyan zivatar kapott el, hogy térdig gázoltam az esővízben), és persze nem túl sokat aludtam. De néha olyan helyzeteket oldottam meg, hogy magamat is megleptem. Torontóban (Olivia két és fél éves volt) az előadásom közben egyik kezemmel a PowerPointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam (az utóbbit észre sem vette a közönség).

Nem kaptál rosszalló pillantásokat?

Csak párszor. Támogatásból sokkal többet, és tény, hogy a szervezők, résztvevők rugalmassága is kellett hozzá.

Ekkor még férjnél voltál…

A volt férjem alkotmányjogász, ő is sokat dolgozott akkor. Segített egyes dolgokban, de a gyerek és a háztartás körüli teendők zöme rám hárult.

A „babás lét” speciális élethelyzet. Korábban érezted-e a szakmádban hátrányát annak, hogy nő vagy?

Szerencsém van a munkahelyemmel, az ELTE BTK Filozófiai Intézetével, itt rengeteg támogatást kaptam (feladatomnak és felelősségemnek is érzem, hogy továbbvigyem ezt; fiatalok lehetőségeiért lobbizom, segítem a pályafutásukat, támogatom, mentorálom őket, különösen a nőket).

De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, milyen, amikor szakmailag hátráltatom magam, vagy mások teszik ezt meg velem. Fiatalkoromban, amikor még nem fejeztem be a doktorimat, kötelességtudatból, interiorizált elvárások nyomán magam vállaltam aránytalan mértékben amolyan „irodai házimunkát”. Étellel-itallal, takarítással kapcsolatos teendőket, szervező, támogató háttértevékenységeket, amelyek az önéletrajzban persze nem jelennek meg.

Az analitikus filozófia még a filozófián belül is olyan terület, ahol kimondottan kevés a nő, ezért amikor ásványvizet kellett hozni, beállítani a vetítőt, beszedni a regisztrációs díjakat, általában nekem mint legfiatalabb nőnek, plusz a szintén nő adminisztrátoroknak szóltak. Vagy magamtól is ugrottam, mondván, nem nagy dolog, megcsinálom. Aztán egy ponton rájöttem, hogy ha engem látnak lóti-futiként, azzal aláásom a szakmai megítélésemet. És van egy olyan, igazságtalanságokat bebetonozó optikája is ennek, hogy a dolgok rendje szerint az „irodai házimunkát” is a nők végzik. Így ha ma konferenciát szervezek, mindig felkérek férfi kollégákat szövetségesnek, hogy az „irodai házimunka” látható részét vállalják át. De volt úgy is, hogy visszaszóltam: „egyetlen nőként hadd ne én legyek az, aki a kávét intézi”. Mivel szakmailag előrébb tartok már, és kedvesen adom elő, elfogadják tőlem.

Fiatalabb koromban az is előfordult, hogy adminisztratív munkatársnak vagy hallgatónak néztek – sokkal inkább, mint a hasonló korú férfi kollégáimat. Ennél súlyosabban érintett, amikor egy hatvanfős szakmai összejövetelen az egyik kari vezető úgy említette a jelen lévő férfiakat, hogy intézetigazgató úr, docens úr, a HÖK-elnököt (aki pedig egyetemi hallgató) úgy, hogy elnök úr, mi, nők pedig adjunktusként, docensként „Zsófiák” meg „Krisztinák” voltunk. Nagyon fel voltam háborodva, és károsnak gondoltam ezt, különösen, hogy delegált hallgatók és kollégáim is hallották. Mégiscsak a 21. században élünk! Ma, 45 évesen, egyetemi tanárként már szóvá tenném, még akkor is, ha megkapnám, hogy érzékenykedem, vagy nem vagyok jó csapatjátékos. Vagy ha mást érne ilyesmi, melléállnék, főleg, ha fiatalabb, mint én. Az én környezetemben 2008-ban nem voltak ilyen emberek.

Nem is szóltál senkinek?

Utána magasabb beosztású férfi kollégának elmondtam, hogy ez bántó és tarthatatlan; kértem, hogy négyszemközt beszéljen a vezetővel. Azt mondta, érti, de higgyem el, hogy az illető csak joviális akart lenni, szimpatizál velem. Olyasmi ez, mint mikor azt mondják neked: „Ugyan már, vedd bóknak!” Csakhogy ez nem bók, ez diszkrimináció, és aláássa az érintett szakmai megítélését.

Szóval kávét nem főzöl, de legalábbis nem automatikusan. Ahhoz hogy állsz, ha előreengednek az ajtóban?

Semmi bajom az udvariasság egymásra figyelő, empatikus formáival, sőt. Én is előreengedem azt, akinek mondjuk, tele van a keze. Vagy szívesen átadom a nehéz csomagomat, ha valóban segítő szándékkal kérik el, nem lekezelően, leereszkedően. Ha nem azt kérdőjelezik meg, hogy képes lennék egyedül is megoldani a dolgot, csak úgy vélik, a segítségükkel könnyebb.

Akkor te sem akarsz nőkből férfiakat csinálni, és fordítva, vagy épp „eltörölni a nemeket”, ahogy hallani szoktuk.

Nem, egyik sem áll szándékomban, már csak azért sem, mert nem világos számomra, hogy mit is jelentenek ezek a vészjósló felvetések. Én például párkapcsolati keretben azt találom vonzónak, ha a férfi férfinak érzi magát mellettem, én pedig mellette nőnek érzem magam, és ez például tükröződik abban, ahogyan szólítjuk vagy átkaroljuk egymást. Ez pedig összeegyeztethető azzal, hogy a másik egyenlő félként kezeljen, és gondoskodó szerepekben ne érezze magát kevésbé férfinak. De én itt kizárólag magamról beszélek. A nők sokfélék, ahogy a férfiak is.

Annak idején, amikor még csak készültél a doktoridra, voltak nők a példaképeid közt?

Filozófusok közt nem. Nyelvészek közt inkább, Barbara Partee, Angelika Kratzer és az egyik témavezetőm, Szabolcsi Anna. A filozófiakurzusaim olvasmánylistáján szinte kizárólag férfi szerzők szerepeltek, velük kapcsolatban sokáig úgy éreztem, interpretálhatom ugyan e nagy gondolkodókat, de nem vitatkozhatom velük egyenrangú kollégaként. Ezt férfi évfolyamtársaim szerintem nem gondolták. Persze voltak a filozófiában nagyot alkotó nők is, de meglehetős ellenszélben dolgoztak, és ez – teljesen érthető módon – többüket bántotta, elégedetlenné tette, így azonban még nehezebben fogadta be, ismerte el őket a szakmai közeg, ezzel igazságtalanságot igazságtalanságra halmozva. A később világhírű amerikai logikus, Ruth Barcan Marcus például a negyvenes években a „leánykori nevén” jelentetett meg cikket a később róla elnevezett Barcan-formuláról; amikor azonban a vezető logikaszaklap főszerkesztője megtudta, hogy férjhez ment, megkövetelte, hogy a továbbiakban az „asszonynevén”, Marcusként publikáljon. A négygyerekes családanyát komoly szakmai hátrányok érték a hatvanas évekig, amikorra eredményeit végre széles körben elismerték.

Jól gondolom, hogy mint annak idején anyukád, te sem változtattál nevet a házasságkötésedkor?

Jól. Szeretem a nevem (és kötődöm az aláírásomhoz), már azért is, mert egyedi név, senki mást nem hívnak így a világon. Ráadásul jelentős publikációim is voltak már a születési nevemen, mire összeházasodtam. A lányom második vezetéknévként megkapta az enyémet; a családomon belül ő az egyetlen, aki továbbviszi a Zvolenszky nevet. Utóbb visszanézve a kettős vezetéknév annyiból is jó választás volt neki, mert immár egyedülálló szülőként most úgy intézhetem Olivia ügyeit, hogy van közös vezetéknevünk.

Mit gondolsz, milyen élete lesz?

Biztos vagyok benne, hogy őt is erősen érinteni fogják a nők által manapság megélt hátrányok és előítéletek. A változások jelentősek, de ez lassú folyamat, még sok van hátra belőle.

Forrás: National Geographic/nlc. A cikk teljes terjedelmében itt olvasható: www.nlcafe.hu.

Zvolenszky Zsófia a nyelvi jelentés és kommunikáció kérdéskörével foglalkozik, az ELTE BTK Filozófiai Intézet tanszékvezető egyetemi tanára. Marie Skłodowska-Curie-ösztöndíjjal három évig a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében kutatott. Tanulmányi ösztöndíjakkal tíz évet töltött az Egyesült Államokban. Az egyik legnagyobb elméleti nyelvész, Angelika Kratzer 2012-ben megjelent Modals and Conditionals című könyvében külön tárgyalja az úgynevezett Zvolenszky’s puzzle-t.

Kempf Zita

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 2020/5. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
koronavírus

Ajtónkon kopog a koronavírus

Ladislav Bašternák

Újabb bűncselekményekkel vádolja a NAKA Bašternákot

sport a tv-ben 2

Chelsea–Bayern és Napoli–Barcelona BL-meccs a tévében

Varga Zsolt

Varga Zsolt: Történelmi pillanatok

Peter Pellegrini

Pellegrini szerdán Moszkvába repül

Julian Sands

Sztárunk a VASÁRNAPBAN Julian Sands

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Új Szó logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.