Egy felkavaró piacozás

Kimentünk a Jó piacra, és nem vettünk semmit. Na jó, vettünk néhány Gormitit, darabját harminc centért. Meg volt egy stand, amelynél már reggeltől kígyózott a sor, és több tízezer eurót hagytak ott az emberek.
Veres István

2019. szeptember 30. 09:00

vsrtr
- Brano Bibel felvétele

Szeptember 15-én, a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepén, vasárnap zárva maradtak a boltok. Talán ezért is döntött úgy néhány ezer ember, hogy kibattyog a pozsonyi Apácapályára (Panenská), ahol délelőtt tízkor kezdődött a Jó piac (Dobrý trh) nevű rendezvény. Merthogy ez nem csak egy piac, hiszen van komolyzene is, meg beszélgetés a főpolgármesterrel. Meg vérnyomást is mértek egy standnál.

Politikus, fadarab, leves

Ugye, a legtöbbször az van, hogy az ember kimegy a piacra, nem is akar semmit venni, aztán elkölt egy rakás pénzt, ha másra nem, hát kajára. Tíz után pár perccel értünk mi is oda, a Hodža tér felől, akkor még csak kis tömeg hömpölygött az utcán. Az első, amire felfigyeltem, hogy Martin Hojsík, a PS színeiben nemrég európai parlamenti képviselővé lett természetvédő a Next Apache nevű kocsma előtt használt könyveket árul, és magyarázza egy nőnek, hogy ezt mindenképp vegye meg, mert nagyon jó, főleg egy euróért. A kezében Miranda Jarret Desire My Love című könyve. De a nőnek nem kell. Nyitva a Goethe Intézet, be lehet menni, ott is van valami program, amit mi most kihagyunk. Továbbaraszolva, a Petőfi-emléktábla után pár házzal a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás standja, van kifli, képeslap, mesekönyv. Kérdezem Papp Sanyit, hány kifli fogy el egy ilyen piacon, azt mondja, több száz. „Az emberek megszokták, úgyhogy keresik.” Megvannak még a repedt szögletes fadarabok is, amelyek réseibe képeslapokat szúrnak, hogy látható legyen a kínálat. Még nem adtátok el ezeket a fadarabokat? Hisz már évekkel ezelőtt meg akarták venni. „Mindig meg akarja őket venni valaki. Lehet, hogy fadarabokat kellene árusítanunk” – nevet.

Bár még van idő ebédig, azért fél szemmel a szomszéd standot figyelem, ahol a város leveskultúrájának egyik fő pillére, a Soupa cég leányai merik a fáradt piacjáróknak a leveskét. Van batáta- és paprikakrém-leves, currys csirkeleves és laskagulyás, minden három euró. A szomszéd standon épp leveszi az alulról melegített acéldobozról a fedőt az alkalmazott: a rekeszben párában fürdő kelt gombócok, palócosan mondva: páránfőtt. Lehet választani, mivel szórják meg, kettő kilencven. Battyogunk tovább a Kecskekapu utca felé, nem nagyon van zöldséges, sem kenyeres, itt van viszont Józsi a Virágvölgyből. Józsi teát árul, ki is van függesztve a feje fölé egy méretes tábla, amely szerint organikusan termesztett kagosimai teát lehet nála venni. Egy fiú egy lemállott vakolatú ház előtt kaktuszokat árul, meg egyéb, üvegbe ültetett érdekes szobanövényeket.

Zsolti és Žiga

Egyre több az ember, egyre nehezebb a haladás. Szemetes stáció is van, önkéntesek állnak a négy-öt féle kuka előtt, és megmondják, mit hová kell dobni, hogy jó legyen. A piac két bejáratánál, az Apácapálya elején és a Podjavorinská utcának a Vár út felőli lépcsős bejáratánál pohárkölcsönző standok is vannak: két eurót hagyunk letétbe, és kapunk egy tartósabb forma műanyag poharat, amelyet aztán hazainduláskor visszaváltunk. Már hazafelé menet kérdeztem az egyik ilyen sátorban, hány darab poharat adtak ki. Csehül beszélő gyerkőc válaszolt, azt mondja, tizenegyezret hoztak, és kiadták az összeset. Vagyis hogy ide most tizenegyezer ember jött ki piacozni? Vagyis hogy több, hiszen nem mindenki vitt, vagy valakik egyet vittek többedmaguknak. Épp elbambulok, és hagyom, hogy sodorjon a tömeg, amikor méretes napszemüvege mögül valaki egy asztaltársaságból integet. Hát ez nem lehet más, csak a Zsolti Párkányból. Szia, Zsolti! Szia, Pista, igyál velünk egy proseccót! Nem lehet, Zsolti, én most dolgozok. Az kapufa… akkor igyál velünk egy Campari dzsúszt! Köszönöm, azt sem iszom, a tegnap esti Fred emlékezetével egész jól elvagyok egyelőre. Ó, ha mi Fredet ittunk volna tegnap este, most könnyű dolgunk lenne, de hát házi pálinka volt... Zsolti giózát eszik pálcikával. A gióza afféle japán barátfüle, azzal a különbséggel, hogy sós, és nem lekvárral töltik, hanem fűszeres darált zöldségekkel vagy hússal, és egy kis rizstésztás gerezdbe töltik, majd megpárolják, és szószokba mártogatva fogyasztják.

Nem messze egy vidám néni földre terített abroszról árulja, amit otthon talált (vagy a kukában). Meggyötört gombos asztali telefon, kisvakondos DVD-k, hógömb. Van egy méretes barna bőrkoffere is, tíz euróért elvihető. Hopp, ott megy egy politikus fehér ingben, Peter Žiga gazdasági miniszter. Volt kint Andrej Kiska is fotózkodni, de őt nem láttuk, csak másnap az interneten.

Gormitik és Fekete lyukak

Az Apácapálya felső részén két udvarba is érdemes volt bemenni: az egyikben komolyzenei koncert, csellóval, hegedűvel, zongorával, a másikban meg az úgynevezett gyerekpiac. Persze, nem az új és használt gyerekeket adták-vették, hanem gyerekek álltak a standok mögött, és használt játékaikat árulták a többi gyereknek. Vettünk is néhány Gormitit, mivel jó áron kínálták. Hogy mi a Gormiti? Egy rettenetesen fontos komponense a létezésnek: apró műanyag emberkék, ijesztő harcosok, amelyeknek kinyitható a mellkasuk, és ki lehet belőle szedni egy fegyvert vagy egy kristályt, ami ugye a Gormiti erejét növeli. Vettünk békafejű zöld Gormitit, sasfejű lila Gormitit, meg aranyseggű Gormitit is (ez utóbbi a legijesztőbb, bár ennek meg nem lehet kinyitni a hasát).

Mégsem a Gormiti volt a Jó piac legkapósabb portékája, hanem a Feketelyuk-grafikák. A Kecskekapu utca és az Apácapálya felső sarkán volt a standjuk, az Artforum könyvesbolttal szemben. Délben akkora sor kígyózott az asztal előtt, hogy egy sarokkal feljebb, a Védcölöp úti trolimegállónál ért véget. Mi a jóistent árulnak itt? Iráni gigafügét? Nem, az lejjebb van. Messziről nézve úgy tűnt, hogy az érdeklődő mond valamit az árusnak (huszonpár éves lány és fiú), átadja a pénzt, és kap érte két szögletes szürke kartonlapot, amire van rajzolva valami színes. Aztán jön a következő. Közelről nézve ugyanez. Magyarázza is egy szakállas egy hozzám hasonló bámészkodónak, hogy ez itt nem más, mint a Fekete lyukak, szlovákul Čierne diery nevű csapat standja, ők pedig egy ideje azt csinálják, hogy felújításra szoruló pozsonyi vagy máshol található épületekről készült grafikákból készítenek limitált szériában nyomatokat, s eladják őket. És ez most valamiért nagyon keresett. Mindenki legfeljebb négyet vihet, darabja huszonöt euró. Mindjárt el is fogy, pedig ezerhétszáz darabbal jöttek ide ki reggel fél tízkor. Az érdeklődők már Facebookon és Instagramon elolvasták, hogy ez így lesz, sokan már reggel hatkor kiálltak ide sorakozni, hogy jusson nekik.

Galéria
gallery-image-1
gallery-image-2
gallery-image-3
gallery-image-4
+16

Kelendő, de vége

Sikerült felkutatnunk egy ilyen személyt. Gombosné K. Nikolett saját bevallása szerint hat óra tizennyolc perckor zarándokolt ki erre a sarokra, mert a közösségi portálokon már látta, hogy az érdeklődés nagy lesz. „Egy ideje elkezdtem őket követni az Instagramon, és nagyon megtetszett, amit csinálnak, ráadásul most a Pozsonyhoz köthetőek voltak kínálatban. Nyolcból négy meg is tetszett, úgyhogy eldöntöttem, nem tudok ezek nélkül tovább élni. A Zehnhaust vettem meg, a Panenskát, a Miletič-piacot és a Dedeček tervezte levéltár épületét. Hallottam, hogy három órával hamarabb érdemes kimenni, ki is mentünk 6.18-kor, de akkor már vagy harminc-negyven ember sorakozott ott, és még jöttek újak, és egyre csalódottabb arcú emberek álltak be a sorba, amely már a Védcölöp útig ért. Mögénk beállt egy fickónak négy haverja, aztán hátulról odajött egy illető, hogy takarodjanak, mert ez így nem oké.”

Nem volt hideg? „Hát mondjuk, mi közel lakunk, úgy is indultam neki, hogy szép ruha, meg harisnya, mert mégiscsak, aztán megnéztem, hogy 9 fok van, úgyhogy átöltöztem, és farmerben meg tornacipőben már ki lehetett bírni. Mások pokróccal jöttek, meg székekkel.” De Gombosné hozzáteszi: Nagyszombatban a vásáron ezek a kutyának nem kellettek, vagyis szerinte az egész csak a pozsonyi hipsztertársadalom lokálpatriotizmusának a közösségi oldal segítségével történt felhabosítása, nem egyéb. „A személyes kötődés miatt a Miletič-piacosat vettem meg, mert bár a grafikától nem ájultam el, ott van a kedvenc vietnami büfém. A többi meg csak szimplán tetszett. Ma fogok elmenni bekereteztetni őket, és felkerülnek a falra.”

Dizájnbeton és dizájnnanuk

Kérdeztük azt is, hogy legközelebb is hajlandó-e ilyen áldozatra, mire azt mondta, nem lesz több ilyen, ezt az alkotók már bejelentették. Nem szeretnék, hogy a konkrét alkotásaik iránti kereslet, vagyis a pénz jelölje ki alkotói tevékenységük további útját. És valóban: fél egy körül biztonsági őrök segítettek nekik elhagyni a piac helyszínét. Teljesen biztos, hogy ők zárták a legkövérebb bevétellel a napot. Aztán ki tudja, talán a Nanuky do ruky nevű kezdeményezés volt az, vagy a sovány lány, aki dizájnbetonból készített fülbevalókat árult, és a barátja már dél körül leültette őt az árnyékba pihenni. Dizájnbeton fülbevalókból is sok fogyott. A piacozók egy része talán azt sem tudta, hogy létezik dizájnbeton, ezek itt meg ezért állnak sorban.

Fél egyre tulajdonképpen elfáradunk. Sok ez így egyszerre. Visszacsoszogunk a Konvent utcán keresztül az Apácapálya elejére, megállunk még egy régiségesnél, felfigyelvén egy fenyőxilofonra. Régi, barna, hiányos. De szól. Oldalán egy kopott pecsét: HANGSZER … Budapest, József Körút 9, Telefon: 0-05-23. A legromantikusabb kép pedig a legvégén egy korlát mellett összelakatolva két régi bicikli, kis termetű felnőtteknek vagy nagy termetű gyerekeknek: egy Szobi 20-as, meg egy Velamos Pionýr, mindkettő magas kormányos.

Egy parkolóban fiatal pár várakozik, látszik, hogy nem teljes köztük a harmónia. A lány a padon ül, maga elé néz. A göndör szakállú fiú idegesen lépeget, valamit mond. A lány felel: mert még arra sem vagy képes, hogy bocsánatot kérj tőlem. Nem vagyok, mert nincs miért – feleli a fiú, majd otthagyja. A lány a telefonján babrál. Bizony, a piac felkavarja sokszor nemcsak a fizikai, hanem a lelki dolgainkat is.

Holland anyától…

Pozsonyban 2011-ben rendeztek először Jó piacot, azóta minden évben megtartják, ráadásul többször és több helyszínen. Az áprilisi piac helyszíne a Jakab városbíró tér, a decemberit az időjárás okozta kérdőjelek minimalizálása végett a régi vásárcsarnokban tartják, a szeptemberit pedig az Apácapályán. Az egészet egy fiatal holland nő találta ki, Illah van Oijen, aki 2005-ben költözött Pozsonyba. A közterületekben rejlő lehetőségek érdeklik, nemcsak fotózza őket, de a Jó piaccal új funkciót is sikerült adnia nekik.

A teljes cikk a Vasárnap 39. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Híd-lista: miniszterek elöl

Érsek: Bugár személyes döntést hozott

Vizsgálat az OĽaNO képviselője ellen

Tudjuk, milyen autóra kaphat többezres állami támogatást

Feldúlt férfi tört-zúzott egy lévai bank épületében

Kétszeres Stanley-kupa-győztes Nyitrán

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!