Diabétesz és kamaszkor

Korunk talán legelterjedtebb betegsége a cukorbetegség. Ennek is legnehezebb szakasza a kamaszkor, amely a kialakult kór nélkül is számos változást hoz magával. Az addig kedves, szófogadó gyermekből lázadó, mindenáron kitörni akaró serdülő lesz. Nagyon nehéz időszak ez a szülő számára is, gyermeke ugyanis minden szabály ellen lázad, hisz nem akar különbözni egészséges társaitól. És ott vannak még az iskolán belüli zaklatások, csúfolódások, amelyek ellen a kamasz, a maga módján harcol.
Vasárnap

2019. május 23. 11:18

Bernadett története

Bernadett hétévesen lett cukorbeteg. Épp egy antibiotikumos kezelésen voltak túl. Egy hét elteltével minden éjszaka felébredt, hogy vizet igyon. A gyakori éjszakai vizelés miatt édesanyja arra gondolt, talán újabb megfázás lehet a háttérben. Ismét orvosi vizsgálat, vérvétel, ahol már kiderült, hogy magas a kislány cukorértéke. „Mondanom sem kell – kezdi az édesanya –, mennyire megijedtünk.” A kórházban elkezdődött az inzulinos kezelés, amit azonban hiányoltak, az a megfelelő felvilágosítás volt. Nagyon sok, számukra fontos információt a saját maguk által előfizetett, kéthavonta megjelenő Diabetik című lapból szereztek. Miután a kórházi kezelés véget ért, a szülők felkeresték a kislány osztályfőnökét, hogy megbeszéljék, mire kell majd odafigyelni, és később az osztálytársakkal is beszélgettek. A gyerekek megértették, hogy nekik mostantól nagyon fontos szerepük lesz, és némi felelősségérzet is kialakult bennük.

Valami megváltozott

Aztán jött a középiskola, új barátok, más környezet. Egy idő múlva az addig barátságos és vidám, akkor már tizenöt éves lány kezdett furcsán viselkedni. „Egyre zárkózottabb lett, egyre kevesebbet beszélgetett velünk. Ideje nagy részét a szobájában vagy a barátaival töltötte. Hiába próbáltunk közeledni hozzá, beszélgetni vele, senkit sem engedett magához.” Felkeresték akkori orvosukat, hogy elmondják a problémájukat, de nem jártak sikerrel. „Egyik reggel a lányunk nagyon rosszul lett. Levegő után kapkodott, nyugtalan volt, szinte agresszív. Azonnal kórházba vittük.”

Harc az életért

„Hiperglikémiás kómába esett – folytatja történetüket az édesanya –, rettenetes volt látni őt élet és halál között. Nagyon nehéz időszakot éltünk át, végső elkeseredésünkben a barátokat, osztálytársakat is megkérdeztük, tudnak-e valamit a lányunk addigi furcsa viselkedéséről. Természetesen senki semmiről nem tudott.” De a szülők nem adták fel, és a barátok, miután látták, hogy nagyon komoly a helyzet, egy idő múlva beszélni kezdtek. „Végül megtudtuk, hogy a lányunk egy ideje nem szúrja az inzulint. Mivel az első kihagyás után nem történt baj, úgy gondolta, nem lesz akkor sem, ha továbbra sem adja be. Megdöbbentett bennünket, hogy még cinkostársa is akadt, aki biztatta őt. Szerencsére rendbe jött, de soha nem fogjuk elfelejteni azt az időszakot. A férjem csalódásként élte meg a történteket, én pedig úgy éreztem, nem vagyok jó anya.” Pszichológus segítségét is igénybe vették, lányuk megígérte, hogy soha többé nem követi el ezt az ostobaságot. Tanult belőle, és a történtekről nem beszéltek többet. Iskolát váltottak, ahol első nap az osztályfőnök elmondta, mire kell odafigyelni cukorbeteg társuknál, és mit kell tenni, ha baj van. Az új osztálytársak hamar elfogadták, és új időszak kezdődött az életükben. A lány azóta felnőtt nő lett, húszévesen úgy döntött, inzulinpumpát kér. Sokat változott az élete, munkája mellett szívesen ad tanácsot sorstársainak.

Szandra története

Szandrát épp a kamaszkor küszöbén, tizennégy évesen érte a cukorbetegség. Nagyon sokat evett, közben pedig arról panaszkodott, hogy egyre csak fogy. Rengeteg folyadékot ivott, és amikor megemlítettem neki a lehetséges okot, ijedten nézett rám. Állandó fáradtság gyötörte, iskola után az volt az első dolga, hogy lepihenjen. Aztán e délutáni pihenések egyre hosszabbak lettek. Amikor a tünetek gyakoribbá váltak, felkerestük a gyermekorvost. A vérvétel utáni eredmény bár várható volt, megdöbbentett. Azonnal kórházba küldtek bennünket, a lányom akkor is fáradt volt, aluszékony. Ő fel sem fogta, mi történik körülötte. Vérvétel, infúzió, inzulinos kezelés. A doktornő első mondata az volt, hogy soha senkit ne hibáztassunk a kialakult helyzet miatt, és még egy fontos dologra hívta fel a figyelmünket: az internetről ne keressük a megoldást. Sajnos gyakran találkozhatunk félrevezető információkkal. Ajánlott viszont néhány hasznos könyvet.

Hogyan lesz ezután

Az első néhány nehéz nap után lányunk egyre erősebb lett, egyre vidámabban fogadott, de mikor ketten maradtunk, szomorúan kérdezte: „Mi lesz most? Hogyan fogadnak majd az iskolában? Megmaradnak a barátok?” Sokat beszélgettünk, és úgy tűnt, elfogadta a helyzetét, hogy cukorbeteg. A kezelések mellett külön nővérke foglalkozott a gyerekekkel. Nagyon sok mindenre megtanította őket: mire kell odafigyelni, miből mennyit ehetnek, mi az, ami bajt okozhat, és mit kell tenni, ha úgy érzik, valami nincs rendben. Természetes volt, hogy velünk, szülőkkel is elbeszélgessenek, a kérdéseinkre választ adjanak. Az iskolában mindent megbeszéltünk az osztályfőnökkel, és az iskolai étkezde vezetőjével is. Mindenben segítettek, odafigyeltek. Az osztálytársaknak különös gondjuk volt arra, hogy akár óra közben is szóljanak a tanító néninek, engedje Szandrát hamarabb ebédre, mert cukrot kell mérnie. Megoldódni látszott a helyzete.

„Csak nem megint mérsz?”

Aztán jött a középiskola, vele együtt pedig a hirtelen változás. Mindenben követtük orvosunk tanácsát. Arra próbálta rávezetni lányunkat, hogy kezdje lassan önállóan irányítani a méréseket, inzulinbeadást. Eleinte nem is volt semmi probléma. Aztán egy idő után valami megváltozott. Jöttek a nehézségek, gyomorégés, hányinger, étvágytalanság, légzési zavarok. Az orvosnál kiderült, nagyon magas a cukorérték. Mikor átnéztük a mérőműszerét, akkor döbbentünk rá, hogy nem mindig használta, és amikor mérte a cukrát, akkor is magas értékeket kapott. Csalódott voltam, és dühös. Miért? Tettem fel a kérdést újra és újra. Mikor őt kérdeztem, csak üres tekintettel nézett maga elé. Eltelt egy kis idő, míg választ kaptam. Nagyon csendben, szemlesütve beszélt: „Mikor az iskolában mértem a cukrom, és hallották a mérő hangját, a többiek gúnyosan kérdezték: Mi volt ez a hang, csak nem megint mérsz? És nevettek.” Természetesen az inzulint továbbra is szúrta, csak épp vaktában. Miért nem szóltál erről nekünk? – kérdeztem. Megvonta a vállát, közben folytak a könnyei. Talán attól félt, ha közbeavatkozunk, még gyengébbnek érzi majd magát, inkább egyedül akart megbirkózni a helyzettel. Egy kamasz lelkivilága bonyolult és kiismerhetetlen.

Választás

Miután rendbejött, választanunk kellett. Vagy maradunk, és felvesszük a harcot, vagy továbblépünk. Sajnos az iskolában a helyzet nem javult, újabb okot találtak a zaklatásra, a tanárok pedig képtelenek voltak egyről kettőre jutni, ezért másik iskola mellett döntöttünk. Az új helyen nem volt ismeretlen ez a betegség, és minden adott volt ahhoz, hogy a diák nyugodt körülmények között tudjon vércukrot mérni és inzulint beadni. Az ottani osztálytársaknak teljesen természetes volt a helyzet, és egyenértékű barátként fogadták. Előfordultak megjegyzések: Bezzeg, ha az én gyerekem volna! – mert hát olyan könnyen ítélkezik az ember. De mi lenne akkor? Szigor, állandó, meg nem szűnő veszekedés? Nehéz helyzet ez mind a szülőnek, mind egy kamasznak. Néhány év eltelte után is vannak még megoldásra váró problémák, de igyekszünk megbirkózni a kihívásokkal.

Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

A nők jóval felelősebben bánnak a pénzzel, mint a férfiak

Két kamasz fiú brutálisan megkínzott és meggyilkolt egy 14 éves lányt

Megrongálták Jakoby Gyula kassai festőművész szobrát

Robert Fico meghátrálhat a csütörtöki szavazás kapcsán

Máltai vagy luxemburgi ellenfél várhat a Fradira

Hármas könyvbemutató kiflivel

Legfrissebb galériák
Olvasta már?