Családi elegancia

Ha külsőleg nem is annyira, lélekben sok mindenben hasonlítanak egymásra. Derű, harmónia, belső elegancia árad mindkettőjükből. Lukács Sándor negyven éve a Vígszínház tagja. Fia, Máté sosem vágyott a színészi pályára, mégis gyakran áll kamerák előtt. A legsikeresebb magyar modellek egyikeként Ázsiában és Dél-Afrikában is dolgozott.
Szabó Laci

2013. március 29. 14:09

Eldönthetetlen, melyikük büszkébb a másikra. Nem kis lelkesedéssel beszél fiáról az apa, rajongva tiszteli apját a fiú.

 

„Válasszuk ketté a dolgokat – mondja Lukács Sándor, amikor azt hallja tőlem: látszólag higgadt, kiegyensúlyozott alkat, aki minden helyzetben ura az érzelmeinek. – A magánéletben valóban harmóniára törekszem. De ha színészként is ez jellemezne, akkor már rég nem volnék ezen a pályán. Az elmúlt évtizedek alatt ugyanis olyan energiákat mozgósító, különböző hangulati fázisokban röpködő figurákat volt alkalmam megformálni, akiket egy igazán harmonikus, langyos víz lelkiállapotú ember biztos, hogy nem játszhatna el, vagy nem tudna eljátszani. Azokat az energiákat, azokat az őrületeimet, kétségeimet, bizonytalanságaimat, hisztijeimet, amelyek, hajaj! megvannak bennem, igyekszem a szerepeimbe beletolni, és akkor elővenni, ha lehetőségem nyílik rá. Van ebben egyfajta tudatosság is a részemről, bár az élet is valahogy ránevelt. Attól meg kimondottan idegenkedem, amikor a színész egy civil helyen a képességeit villogtatja. Rettenetesen rosszul érint, ha valaki magánemberként használja a színészi tehetségét. De például amikor Szacsvay László kollégámmal, jó barátommal teniszezek, iszonyú nagy indulatok törnek ki belőlem játék közben. Ha nem úgy megy a meccs, ahogy szeretném, ha rosszul játszom, kirobbanok. Vagy a feleségem… ő is pontosan tudja, milyen vagyok. Szakmai dolgokról otthon keveset beszélek, teljesen közömbös helyzetekben azonban előfordul, hogy morózusabb vagyok, deprimáltabb, és akkor egy nagyobb felcsattanás is előfordul.”

Nagyobb felcsattanás? Ezt elképzelni sem könnyű egy ilyen típusú emberről, mint ő – gondolhatná bárki. Lukács Sándor azonban sokkal őszintébb annál, mint hogy egy percig is fényezné magát.

„Sokszor önző alapon, ha nem is kifakadok, mérgesen megjegyzek valamit, néha még káromkodom is. Fél óra múlva természetesen belátom, hogy nem volt igazam, vagy fölöslegesen dühöngtem, de a pumpa fel tud szaladni bennem. A színész az idegrendszeréből él. Direkt módon használja, az a hangszere. Az őrületekből nagyon sokat visszaszív, és az mind megy le gyomorra, főleg egy nehezebb próbafolyamat során. És hát, hova vigye, csak haza viheti.”

Kérdezem tőle, mi volt az eddigi legemlékezetesebb kirobbanása. Becsapta maga mögött az ajtót, vagy repült egy tányér? Szemérmes mosoly kíséretében böki ki:

„Nagyon helyes emlék. Ma már a feleségem is nevet rajta. A házasságunk elején történt, egy balatonszepezdi mulatás során. Én, aki egyáltalán nem vagyok az a típus, aki mindenképpen magához akarja ragadni a szót, épp egy sztoriban voltam, és akkor már fogyott egy kis alkohol is, amikor a nejem egymás után kétszer-háromszor is figyelmeztetett, hogy nagyon hangos vagyok, ez már sok egy kicsit, és akkor dühömben felkaptam egy kenyérvágó kést, és azt ordítottam, hogy most pedig megöllek! Bujtor Pista, egyem a szívét, Isten nyugosztalja, is ott volt, ő fogott le, de negyed óra múlva már röhögtem az egészen. Ez volt a csúcs. Azóta sem akartam megölni a feleségem. Igaz, kenyérszeletelő gépünk is van már.”

Lukács Sándor harminckét éves volt, amikor Máté megszületett. Annyi idős, mint most a fia. Őt kérdezem: látja-e magát édesapja fiatalkori képein?

„Látom. Magunkat látjuk a másikban. Ha előszedem a régi fotókat, nem nehéz felfedezni a kettőnk közti hasonlóságot. Apukám egyébként nem csinál nagy ügyet az idő múlásából. Természetesen ad magára, ismeri az arcát, remekül tartja magát, de annál, aki színpadon éli az életét, közönség előtt, ez megkerülhetetlen. Nem kell ezt álságosan vagy álszerényen kezelni, de nem érzem benne azt sem, hogy eszméletlen erőfeszítéseket tenne azért, hogy jól nézzen ki. Egyszerűen vigyázott magára az évek során, nem roncsolta az egészségét, sugárzik belőle egyfajta belső szépség.”

Ami egy modellnél is elengedhetetlen – teszem hozzá. Mire ő:

„Tizennyolc-tizenkilenc éves korom óta ezt csinálom, valahogy beleragadtam a történetbe. Régen picit zavart, hogy ezt a pályát választottam, ma már nem. Nyilvános szereplésre természetesen most sem vágyom, a háttérben jobban szeretek, bár a reklámfilmezést már megszerettem az évek során. Nyilván akkor sem volna sörhasam, ha más pályán mozognék, modellként azonban egy picit jobban kell figyelnem magamra. Futni is ezért kezdtem el. Már a maratonra is beneveztem, és jó idővel végeztem. Bizonyítási vágy sosem volt bennem. A szüleim mindig jópofán kezelték ezt a dolgot. Nem éreztem semmiféle nyomást, hogy apám nyomdokait kellene követnem. A döntést rám bízták. Előbb persze fel kellett dolgoznom, hogy édesapám híres ember, sikeres ember, felismerik az utcán. Nem voltak mélypontok az életemben. Két különböző műfajt képviselünk, és saját erőmből jutottam el oda, ahol most vagyok. Minden újabb felkérést egyedül magamnak köszönhetek. Most például van egy kávéreklám, amelyet gyakran sugároz a televízió. Azt szeretem. Egy mondat nem okoz gondot, de ha beszélni kell, hosszabb szöveget elmondani, az már görcsöt okoz, és leblokkolok. Szerepelni a szó szoros értelmében nem tudok. Nincsenek ilyenfajta ambícióim.”

Megjelenését, tartását, stílusát Lukács Máté édesapjától örökölte, akit sokan budai úri fiúnak gondoltak annak idején, pedig nem volt az soha. Erdőről, sínautóról, szénégetőkről, fakitermelőkről szólnak a gyerekkori történetei, hiszen vidéken élt. Miskolcon született, tizenhat éves korában került fel Budapestre, kollégiumba.

„Mindkét szülőm az erdőgazdaságban dolgozott. Kispolgári csemete voltam. Gyerekkorom a legsötétebb Rákosi-korszakban telt, de édesapámnak és édesanyámnak hála, én ezt észre sem vettem. Diktatúra természetesen az erdőben is létezik, hiszen a nagyvad felfalja a kisvadat, csakhogy ott minden szabályozva van, ott nincsenek olyan piszkos, rafinált, elvetemült eljárások, mint az emberek között. Az a fajta nyugalom, szeretet, harmónia, amit csak a szülői ház tud adni egy gyerek számára, tizenhat éves koromban eltűnt az életemből. Jött helyette egy más közeg, egy nagyvárosi, új emberekkel. Hatágyas kollégiumi szoba sokféle kölyökkel. Másfél évembe telt, míg talpra álltam. Előtte sem voltam elkényeztetett, csak védett, egy szem gyerek, akinek mindene megvolt. Nem lehetett olyan tisztességes kérésem, amit ne teljesítettek volna a szüleim. Velük mindent meg tudtam tárgyalni, de ahogy elkerültem otthonról, mindenben egyedül kellett döntenem.”

Egyedüli gyerek a fia, Máté is. Otthonról hozott modell? Tudatos elhatározás? – kérdezem. Lukács Sándor határozott nemmel felel.

„Semmi tendencia nem volt abban, hogy Máténak nem született testvére. Megmondom őszintén, nagyon szerettünk volna még egy kislányt is, de az élet úgy hozta, hogy csak Máté lett. Mi ezt úgy fogadjuk el, hogy a Jóisten így akarta, és hála az égnek, rendkívül jól megvagyunk a fiunkkal.”

Hogy miképpen éli meg ezt ő, a világot járt modell?

„Eleinte önző a gyerek, jól jön neki, hogy semmin nem kell osztoznia. Élvezi, hogy mindenféle szeretet egyedül rá összpontosul, hogy minden az övé. Nagyon szoros viszonyban vagyok az édesanyámmal, hiszen ő volt velem a mindennapokban, apukám sokat volt távol otthonról, rengeteget dolgozott. Később aztán már sajnáltam, hogy nincs testvérem, és most is azt mondom, hogy örülnék, ha volna, de keserűség nincs bennem. Pici a családunk. Se apukámnak, se anyukámnak nincs testvére, így nagyon erős szálakkal kötődünk egymáshoz, és nincsenek köztünk torzsalkodások. Közel is lakunk egymáshoz, de papucsban azért nem tudnának átjönni hozzánk. Imádják a barátnőmet, gyakran ebédelünk együtt. Türelmesek és tündériek a szüleim, nem siettetik sem a házasságot, sem az unokát. Későn érő típus vagyok, én sem érzem még ennek hiányát. Egyelőre lefoglal a munkám. Az én pályámon egyik pillanatról a másikra történnek a dolgok, mindenki gyorsan akar mindent. Itt állandó készenlétben kell állni, ha nem vagy kéznél, azonnal találnak valaki mást. Minden egyes lehetőségért meg kell küzdeni. Ördögi kör ez sok üresjárattal, de ha már leteszteltek, és én kellek, onnantól fogva kimondottan élvezem a munkát.”

Negyven év a Vígszínházban, mellette biztos alapokon nyugvó házasság. Hűséges alkat – mondom Lukács Sándornak. De ehhez is van hozzáfűznivalója.

„Nem vagyok az átlagosnál hűségesebb. A körülmények ugyan ezt jelzik, ezt mutatják. Csakhogy a hűség kétoldalú. Ha nem lett volna annyi szép lehetőségem a Vígszínházban, vagy ha nem vesz körbe annyi csodálatos kolléga, akiktől több és értékesebb lehettem, akkor nyilván elszerződtem volna. Vagy ha Mari, a feleségem nem olyan volna, mint amilyen, már rég nem vagyok házas. De szeretem és tisztelem őt, mert ő is sok mindenre megtanított. Főleg gyakorlati dolgokban, amelyekkel mindig hadilábon álltam. Ő mindenben otthon van, s az ízlése is fantasztikus. Csinosan, könnyedén, elegánsan, s hozzá két lábbal áll a földön, rá lehet bízni mindent. Fantasztikus az alkalmazkodóképessége és a toleranciája. Otthont és biztonságot teremtett körém, bármikor elvonulhatok írni, szerepet tanulni, tudom, hogy ott van a közelemben. A hűség, az egymás mellett való kitartás szerintem teljes mértékben kétoldalú dolog, s nekem ebben tényleg csodás társam van. Máté egyébként sokkal gyakorlatiasabb, mint én, ebben is az édesanyjára hasonlít. Egy lakatlan szigeten nálam sokkal hamarabb és sokkal jobban tudna érvényesülni. Különleges kegye a sorsnak, hogy négyszáz méterre lakik tőlünk. Boldogít a tudat, hogy közel vagyunk egymáshoz.”

Máté természetesen minden vígszínházi bemutatón ott van, amikor az édesapja új szerepben lép közönség elé. Édesanyjával együtt izgulnak érte.

„Büszkeséggel telített izgalom ez. Amikor érzem, hogy rendben van, sínen van, már csak a büszkeség fűt, egészen addig azonban drukk is van bennem, elvégre az édesapám. Akkor tudom igazán átadni magam az előadásnak, ha már másodszor látom, és már nem izgulok érte. Olyankor vele együtt repülök.”

Önnek ajánljuk

Miből él az elnökjelölt?

Hamšík Lavezzivel is konzultált átigazolása előtt

Tiltakoznak a kiállított melltartók és bugyik ellen

21 Savage szabadlábon

Pedagógiai napok a digitalizáció jegyében

Pellegrini: A rendőrség senki fölé nem terjeszti ki a védőszárnyait

Legfrissebb galériák
Olvasta már?