Csak egy pillanat

Vasárnap

2019. március 12. 09:00

Kép: Családi archívum

„Gyarló az ember…” – hallgatom az István a királyt, és arra gondolok, mennyire igaz ez a megállapítás. Valóban gyarlók, esendők, hiszékenyek és egyre többre vágyók vagyunk. Nemrég egy kislány arról panaszkodott nekem, hogy a Jézuskától „csak” ötféle ajándékot kapott. Egy édesanya pedig könnyes szemmel mondta, hogy nehezen összespórolt pénzéből vett ajándékot kamaszkorú gyermekének születésnapjára, de az egyáltalán nem értékelte. Van, aki arról mesél, hogy hiába van meg mindene, mégis egyre többre vágyik. És láttam már olyat is, aki az ajtó előtt állókat tolta félre, csak hogy első lehessen: „Nekem ehhez jogom van.” Valóban ez az, ami számít? Mindent, mindenkor, és még annál is többet? Pedig ha tudnánk, hogy életünk akár egy pillanat alatt is megváltozhat! Amikor az addigi értékek vagy fontosnak hitt dolgok egyszerre semmivé válnak.

Szilvia

Szisza (ahogy a család és a barátok becézik) gyönyörű, életvidám huszonhárom éves lány, szereti a szépet, imádja a divatot, a fotózást, közben egyetemen tanult. Mindemellett élete volt a tánc. Nyolcadik osztályos korában kezdett ismerkedni a társastánc alapjaival. Élvezte minden pillanatát az órákon eltöltött időnek. Felszabadultnak és boldognak érezte magát közben. Hamarosan eljött a versenyek, sikerek időszaka is, de ő maradt ugyanaz a mosolygós, szerény, szófogadó és segítőkész kamasz, aki volt. Tisztában volt vele, hogy sokat köszönhet szüleinek, testvérének és a család többi tagjának, akik mindenben támogatták.

Amire emlékszik

„Két évvel ezelőtt húsvéti szünetre jöttem haza” – kezdi a beszélgetést lassan, megfontoltan. Pihenni szeretett volna, jóízűeket beszélgetni a családdal, és találkozni a barátaival. „A tanulással telt hetek után úgy döntöttünk édesapámmal, hogy jót tenne egy kis természetjárás, így kibicikliztünk a közeli Kis-erdőbe. Csend volt, és nyugalom, az idő is alkalmas a túrára. Már visszafelé tartottunk, mikor szóltam apámnak, hogy valami nincs rendben, mert nem érzem a jobb karomat – simítja végig bal kezével a még most is erőtlen jobb karját –, aztán szóltam, hogy a jobb lábamat sem érzem. Egy pillanat műve volt az egész. Azonnal felkapott, és szaladni kezdett velem. Erre még halványan emlékszem. Közben hívta a mentőket és édesanyámékat. Ő és a bátyám autóval jöttek elénk, hogy kivigyenek a főúthoz. Akkor már sem beszélni, sem mozdulni nem tudtam. Furcsa érzés volt. Tudtam, hogy épp a mentőautóba tesznek át, hallottam, hogy beszélnek körülöttem, de képtelen voltam megszólalni vagy akár csak a kisujjamat is megmozdítani. Nem emlékszem, mennyi ideig észleltem a külvilágot.” Hosszú csend következik. Sziszának könnyek futnak a szemébe, az ajtót figyeli, jön-e a segítség. Ahhoz, hogy a beszélgetést folytatni tudjuk, ott van mellettünk az édesanyja.

Harc az életért

Mikor a mentő megérkezett, arra kérték őket, hogy a lány szálljon ki a kocsiból, és üljön át a mentőautóba. A szülők csak annyit mondtak, már nem tud megmozdulni. Látva a helyzet súlyosságát, azonnal vitték a tőketerebesi kórházba. Útközben hívták a központot, hogy küldjenek eléjük egy másik mentőkocsit, mert orvosra van szükség. A család többi tagja autóval indult utánuk. A CT-vizsgálat után életük egyik legszörnyűbb pillanata következett. „Az orvos tudatta velünk, hogy a lányunk agyvérzést kapott. Sajnos olyan mértékű a bevérzés, hogy nem sok jóval tudnak biztatni. Egy világ omlott össze abban a pillanatban. Az ügyeletes doktornő értesítette a kassai idegsebészetet, hívta a mentőhelikoptert, és egy órán belül már szállították is tovább. Mi pedig autóval mentünk Kassára” – mondja az édesanya. Szilviát azonnal megműtötték, és az intenzív osztályra helyezték. Altatták, gép lélegeztette, mindenütt infúziós csövek, monitor. A szülőket mindenre felkészítették, a legrosszabbra is. „Szisza arcán még akkor is mosoly volt, mikor a műtőbe tolták” – pillant szelíden a lányára az édesanya. Mindennap látogatták, s ahogy a nővérkék ajánlották, fényképeket vittek a családról, olvastak neki, beszéltek hozzá. Úgy érezték, innen már csak jobb lehet. Volt, amikor biztatták őket, volt, amikor tapintatosan ismertették velük a rosszat. Örökös körforgás volt ez, soha nem tudták, mire számíthatnak.

Milyen lehet az, mikor a szülő éjszakákat sír át, és semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy miért történik mindez? Az édesapa azt mondta, sokszor érezte úgy, mintha a föld mozdult volna meg. Csörögtek a telefonok, érdeklődtek a barátok, rokonok, segítségüket ajánlották az ismerősök. Mit mondhattak volna? Köszönték, és közben az ima erejében bíztak. Szilvia csendben hallgat bennünket, de mikor a felolvasásról beszélgetünk, huncutul ránéz az édesanyjára, és közbeszól: „Ha tudnád, milyen idegesítő volt a szöveg, amit olvastál!” Mindannyian felnevetünk.

Lassú visszatérés

Az ébresztése lassú volt, és több napig tartott. Közben gégemetszést végeztek rajta. Negyedszeri próbálkozásra sikerült felébreszteni. Az orvosok azt is mondták, megtörténhet, hogy sem járni, sem beszélni nem fog. Csodának tartották, mikor megmozdította az ujjait. Nevezhetjük akár újjászületésnek is. Minden kezdődik elölről, éppúgy, mint mikor egy gyermek megszületik. Mikor kezd majd járni, mi lesz az első szó, amelyet kimond? Ezek a pillanatok még várattak magukra. Tizenegy napig volt a kassai intenzív osztályon, onnan a tőketerebesi intenzívre szállították. „Mindenki meghatódott, mikor meglátták. Ugyanazok a nővérek és doktornő volt ügyeletes, mint amikor először bevitték. Könnyes szemmel fogadták, és azt mondták, sokat gondoltak rá. Igaz, nem beszélt és nem járt még, de látta, felismerte a körülötte levőket. Hálával gondol vissza az ott töltött időszakra. „Tudod, mikor sírtam igazán? Amikor erről a részlegről kikerültem – mondja –; akkor tudatosult bennem, hogy talán most már vége minden szenvedésnek, itt vagyok, élek, és nem hittem el, hogy mindez velem történt, történik meg.”

Segítők

Azon kellett dolgozni, hogy kihozzák belőle a legtöbbet. A kórház gyógytornász főnővére vette szárnyai alá, most is foglalkozik vele. „Azt mondta, ennek a lánynak járnia kell – szól közbe az édesapa. – Hittük is, nem is. De mindenünkkel azon voltunk, hogy így legyen. Ha nem volt épp procedúrán, mi tornáztattuk, és mikor eljött az ideje, lassan járattuk. Csodálatos volt látni a benne levő akaraterőt.” Beszédnevelési szakember is elkezdett vele foglalkozni. Az első napon képfelismerési tesztet végzett Szilviánál. „Nem lesz semmi gond – közölte velünk mosolyogva –, felismerte, mit ábrázolnak a képek – meséli az édesanya. – Aztán halkan kimondta az első szavakat: nem és hanem. Még a kórházban elkezdték a beszédtechnikát. A szülők tanították, természetesen követve a logopédus tanácsait. Közben hazakerült, de hetente járnak gyógytornára és logopédushoz. Most már az olvasást gyakorolják, egyre nagyobb sikerrel. A kovácsfalvai gyógyfürdőben tovább erősödhetett fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt. Végtelenül hálás az életmentő műtétet végző orvosnak, akivel már sikerült találkoznia is, a koponyacsont visszahelyezése utáni kontrollvizsgálaton.

Öröm az ürömben

„Van valami, ami még ma is elszomorít?” – kérdezem. Hosszan néz a távolba. Sokára jön a válasz, látom összefutni a könnyeket a szemében. Hallgatunk mindannyian. Mély levegőt vesz, és sírással küszködve mondja ki a szót: Barátok. „Hiányoznak nagyon. Tudod, az az érdekes, hogy a legjobbak eltűntek, azok pedig, akikkel volt némi összetűzésem, jönnek, felhívnak. Nincsenek sokan, de olyankor nagyon jól érzem magam.” „Mi az, ami igazán boldoggá tesz?” – kérdezem. Erre felcsillan a szeme, és kicsit vidámabban folytatja: „Mikor gyógytornára megyünk, és észrevesznek a nővérkék az ablakból. Mosolyogva kiáltanak, integetnek, üdvözölnek, örülnek, ha meglátnak. Szurkolnak értem, biztatnak, gratulálnak ahhoz, amit eddig elértem. Olyankor mindig feltöltődöm, és boldog vagyok, erősnek érzem magam. Tudod, eleinte zavart, ha megnéztek az utcán, de ez is én vagyok, egy másik ember, egy sokat próbált. Nem bújhatok el a világ elől. Élek, és ez az, ami igazán számít!” 

Tervek

Leírta, mire vágyik, mit szeretne elérni. Mindennap olvassa. Első helyen ez a szó áll: MEGGYÓGYULNI logopédus és gyógytornász segítségével. Aztán ott a többi cél is: újra táncolni, iskolába járni, utazgatni. Kitűzött úti célok Isztambul és Norvégia. „Talán ez az álmom is teljesül egyszer” – teszi hozzá szemlesütve, és mosolyog közben. Jó látni a mosolyát.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Életnyomorító a gettók nyomora

Frissítve

Megrázó fotók a dunaszerdahelyi maffiagyilkosságról (Képek és videó a cikkben!)

Frissítve

Harabin alkotmányjogi panaszt tesz a választások miatt

Ne hagyja, hogy a sérülés gátolja a mozgását

Az épületek szépülnek, de kevesebb diákot vehet fel az Ipari

A magyarok legjobbjai: Szalai, Dzsudzsák, Orbán és Lovrencsics

Legfrissebb galériák
Olvasta már?