Bűn és bűnhődés

Cs. Liszka Györgyi

2019. február 27. 10:54

Eretnek gondolataim vannak így, ezen a szomorú évfordulón, e különösen és máshogy szomorún, mint akármelyik legszomorúbb évforduló. Két ismeretlen fiatalt siratok egy éve, haláluk nem mérhető semmilyen halálhoz, a legérthetetlenebb, legtragikusabb véget is megelőzi. Egy ideális civil környezetben, ahol az emberek szolidárisak egymással, ahol megvetik a bűnt, kiközösítik a bűnelkövetőt, és mellé állnak az erkölcsösnek, egy ilyen megszállott bűnfeltáró újságíró, mint amilyennek Ján Kuciak indult, első lehetne a példaképek névsorában. Persze, egy ilyen ideális civil környezetben egy ilyen megszállott bűnfeltáró újságírónak sok dolga nem akadna, hiszen maga a környezet akadályozná meg a bűnelkövetést. Fékek és ellensúlyok nélkül, történetesen olyan világban, ahol az állampolgár úgy tesz, mintha az ő feladata kizárólag a saját létének fenntartása volna (mindennapi betevő meg még azon felül), nagyon könnyen leesik a lánc az államgépezet bringájáról, s az ilyen, mint tudjuk, megállíthatatlanul száguld a lejtőn, egyenest a mély gödörbe. Keresztülgázolva azokon, akik a se hall, se lát Dömötörök közül kiválva megpróbálják egy kezükkel megállítani. Ilyen volt Ján Kuciak. Nem gondolnám, hogy hősnek készült, egyszerűen csak komolyan vette a munkáját. Így aztán itt, nálunk, harminc évvel a diktatúra lebontása után halálában lehet csak első. És ezt az elsőséget – Oh! irgalom atyja, ne hagyj el – jócskán megerősíti menyasszonyának kivégzése is. Mert kivégzés volt ez a brutális gyilkosságon belül, szabályos kivégzés, megrendelővel, közvetítőkkel, végrehajtóval.

Vérzik a szívem újságíró kollégák közt szerkesztőként dolgozva még így is, hogy nem éppen az oknyomozás a profilunk, hiszen elszabadult a pokol, a politikai és gazdasági nagyok mintájára kis névtelen trollok is képesek ellehetetleníteni bárkit. Maszatolnak sárral, ürülékkel, s ha célszemélyük állja a sarat, lekaraktergyilkolják. És egy olyan társadalomban, ahol az állampolgár úgy tesz, mintha az ő dolga szigorúan csak a saját létének fenntartása volna (mi közöm hozzá, úgysem tudok változtatni rajta), úgy megy ez, mint a karikacsapás. Mert ez a mi közöm hozzá attitűd a hazugságokra fogékonyabb, minden rágalom és álhír hihetőbb számára a saját szemével látott valóságnál.

Anyaként szintén vérzik a szívem, hiszen két hasonló korú gyermekem is van (fiú is, lány is), és mindkettő igen komolyan veszi a munkáját, de hogy azért is hálát kell majd egyszer mondanom, hogy az egyik művészettörténészként, a másik sikeres ügyintézőként távol a politikától! Mert újságíróként is, szinte biztos, hogy mennének a végsőkig a tények feltárásában. És egy éve már, hogy nálunk a kultikus Sydney Pollack-film címe így módosult: Az újságírókat lelövik, ugye? (Nagyon más szál és eretnek kérdés, de nem bírom ki, idekívánkozik: ha a 100 éves Bálint gazdát lelőnék, akkor ő is megkaphatná a lakókerülete díszpolgári kitüntetését?)

Jön-e a bűnre bűnhődés? Képes-e ez igazságszolgáltatásunk helyükre rakni a dolgokat, kibogozni a rengeteg mocsoktól összeragadt szálakat, vagy csak Istenben bízhatunk, s az Ő kifürkészhetetlen útjaiban? Évszázadok tapasztalataiból született népi bölcsességek állítják: előbb-utóbb minden a helyére kerül. Isten nem ver bottal. Jön még kutyára dér. Ki mint vet, úgy arat. Bűnhődik, ki ebül cselekedik. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Meg hogy a bűnt nyomban éri a büntetés. Hát a mi röpke emberöltőnyi tapasztalatunk azt igazolja csupán, hogy bűne válogatja. Mert a méltó büntetéshez nem elég egymagában az igazságszolgáltatás, ahhoz kell a civil kurázsi is, az egyértelmű kiállás: itt a határ! És nem a szögesdrót az ország peremén, hanem bennünk. Ehhez az Énnek felül kell kerekednie önmagán, és belátnia, hogy itt már csak a Mi előrehelyezése képes határt szabni a gonosz száguldásnak. Csak a Mi tudja behúzni a féket.

Nincs vétke a pénzes embernek. Évszázadok tapasztalataiból született népi bölcsesség ez is. És mi hagyjuk érvényben ma, a 21. században, amikor annyi lehetőségünk van az információk ellenőrzésére, mint még soha? No, de több nap, mint kolbász! (Ezen még a legtragikusabb helyzetekben is nevetnem kell, ezzel szokta ugyanis lezárni jó humorú barátnőm, Katica az eldönthetetlen vitákat).

Nos?

--------------------

2016. február 14., VASÁRNAP – Engem ritkán ér az a vád, hogy valakivel szimpatizálnék. (Helen Mirren Az élet ízei című filmben.)

Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Enyhén csökken a munkanélküliség

Frissítve

Megrázó fotók a dunaszerdahelyi maffiagyilkosságról (Képek és videó a cikkben!)

Frissítve

Harabin alkotmányjogi panaszt tesz a választások miatt

Ne hagyja, hogy a sérülés gátolja a mozgását

Az épületek szépülnek, de kevesebb diákot vehet fel az Ipari

A magyarok legjobbjai: Szalai, Dzsudzsák, Orbán és Lovrencsics

Legfrissebb galériák
Olvasta már?