Barcelona, az ezerarcú metropolisz

Észrevették már, hogy az utazási irodák felületein nagyjából februártól Barcelona vezeti a legnépszerűbb európai úti célok listáját? Csak úgy záporoznak a különböző időtartamú és árfekvésű programajánlatok a gyanútlanul nyaralást tervezőkre. Idén minket sem került el az a bizonyos kihagyhatatlan akció, és a márciusi hóesésben lelkünk már menthetetlenül a katalán fővárosé volt.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. augusztus 23. 23:44

Hola, Barcelona

Köztudott, hogy az első találkozásoknak kitüntetett szerepük van a kapcsolatok alakulásában. Ha rossz az első élmény, bármennyire szeretnénk, nehéz megfordítani a dolgot. Legalábbis ezt gondoltam magamban, amikor a gépünk késése miatt a gondosan eltervezett romantikus naplemente helyett a katalán éjszakai élet kellős közepében landoltunk. Miután az utolsó vonatot is lekéstük, a költségek minimalizálására megfogadtuk az utazási blogok leghasznosabb tanácsát, és belevetettük magunkat az éjjeli tömegközlekedés rejtelmeibe. Így esett, hogy rögtön Barcelona egyik központi tere, a Plaza de España ölelte keblére elfáradt magyar vándorait egy fülledt nyári éjszakán. Mit nekem naplemente… akkor és ott megtörtént a csoda: örök szerelembe estünk mi ketten, én és Barcelona.

 

Ég és föld találkozása

Mindig csodálattal töltöttek el a monumentális és részletgazdag székesegyházak és bazilikák, reformátusként azonban sosem éreztem igazán a magaménak őket. Ám ahogy beléptem a világ egyetlen épülő műemlék templomába, a Sagrada Família különös erőterébe, megtört a jég. A kék, zöld, vörös és narancsszínű üvegablakok fényjátékában gyönyörködve azt is megtudom, hogy Gaudí szándékosan tervezte „csupán” 175,2 méteresre a Szent Család templomát, hogy az ne haladja meg Isten alkotásait, a várost körülölelő hegyeket. Miközben hallgatom, hogy minden toronynak, homlokzatnak és kapunak pontos jelentése van, bibliai személyeket testesítenek meg, és Jézus Krisztus életét mesélik el, beleborzongok a felismerésbe: itt ég és föld nemcsak összeér, hanem együtt egy sokkal igazibb valóságot is alkotnak. Antoni Gaudí katalán építész álma lassan beteljesedik: a tervek szerint születésének 100. évfordulójára, 2026-ban fejezik be az adományokból és belépődíjakból folytatott építkezést, hogy a Sagrada Família teljes pompájában hirdethesse a korában különcnek bélyegzett művész szárnyaló fantáziavilágát. 

 

Természetes szimbiózis

Gaudí mecénása Eusebio Güell textilgyáros volt, akiről a város leghíresebb parkja a nevét kapta. Ezt eredetileg fényűző lakóparknak tervezték, azonban csak két ház épült benne, mert senki sem akart odaköltözni. Végül az egyiket maga Gaudí vette birtokába a családjával. Jelenleg is múzeum. Ha mindezeket nem tudná az idelátogató, akkor is azonnal felismerné, hogy ez a – szintén az Unesco-világörökséghez tartozó – alkotás sem lehet másé, mint a leghíresebb katalán építészé. A Güell parkban is Gaudí egyedi képzelőereje és organikus művészete kel életre a legnagyobb harmóniában a természettel. Felfelé a kilátóba nemcsak óriás aloe verákkal, oleanderbokrokkal, pálmafákkal és fényesebbnél fényesebb levelű mediterrán növényekkel találkozunk, hanem a kirándulók között vidáman cikázó, élénk színű papagájokkal is. Mi azonban nem elégszünk meg a hivatalos kilátóval, folytatjuk túránkat a park fölé magasodó dombra. Bár ide még nem vezet kiépített út, a lélegzetelállító panoráma, ahogy elterül alattunk a város, minden kellemetlenségért kárpótolja a vállalkozókedvűeket. Nincs belőlük sok, egy vagy két spanyol család muzsikál csak fent, a világ tetején.

Ha már szó esett Gaudí művészetéről, nem hagyhatjuk ki híres belvárosi lakóházait sem. A Casa Milát tervezője életében csak Kőbányának (La Pedrerának) csúfolták. Igaz, a csupán vázlatok alapján készült ötemeletes bérház valóban hasonlít a Flintstone család kőkorszaki Bedrock városának épületeire, de ez inkább előny, mint hátrány. A szakértők szerint ebben a művében valósul meg legtökéletesebben a természet és az építészet szintézise. Engem mégis a pár percre található – természetesen a világörökség részét képező – Casa Batlló nyűgöz le. Nemhiába nevezik a Csontok Házának is, ablakai mintha valóban vékony csontok mögül néznének farkasszemet a kíváncsiskodókkal. Erkélyeit hol álarcokhoz, hol a nők medenceüregéhez látom hasonlónak. Csak állok a szecessziós épület előtt, és tekintetem elvész a részletekben. Gyönyörködöm az emberiség néma csodájában, a művészetben.

 

Városi látkép

Gaudíval telve csordogálunk le Barcelonán keresztül a tengerpartra. Elsőként az 1888-as világkiállítás fő látványossága, a vörös téglákkal díszített előkelő diadalív köszönt bennünket, amely immár százharminc éve tiszteleg a művészetek és a tudományok előtt. Alig néhány száz méterre a házak között gyermekbeszédtől visszhangzik egy különös oázis: a semmiből hirtelen előttünk terem a város talán legnagyobb focipályája, ahol délutáni edzést tartanak. Úgy ítéljük meg, hogy éppen a város következő futballistagenerációját okítják. Onnan egy játékokkal telefestett térre érünk. Van minden: ugróiskola, sakk, ki nevet a végén, malom és persze a legújabb számítógépes játékok aszfaltvetületei is. Megyünk egy kört, azonban tekintetünket hamar magára vonja a tengerparthoz közeli emblematikus toronyház, a 38 emeletes, 144 méteres Torre Agbar. A vízművek irodaházát éjjel 4500 LED-égő világítja meg.

Másnap éppen a már jól ismert Plaza de Españára igyekszünk, amikor meglepetten tapasztaljuk, hogy a teret a Katalán Nemzeti Művészeti Múzeummal összekötő úton veteránbusz-találkozó zajlik. Nekünk sem kell több, játszi könnyedséggel pattanunk fel az 50-60 éves Setra és Pegaso Comet járművekre vagy éppen a 20. század ikonikus sárga iskolabuszára. Nagyot sétálunk a múzeum parkjában, ahol nemcsak galambok és sirályok csipegetnek a földről, hanem köztük egy-egy eltévedt zöld papagáj is. Az 1929-ben épült múzeum egészen a román kortól őrzi a katalán művészet választékos anyagát, és a Thyssen-Bornemissza gyűjteménynek is az itáliai stílusban épült palota ad otthont.

Hatalmas udvarát alapjaiban határozza meg az 1929-es világkiállításra készült szökőkútrendszer, amelyet mindössze egy év alatt építettek meg, igaz 3000 munkás segítségével. A Mágikus szökőkút esti előadására a park megtelik emberekkel, a sűrű lépcsőfokokon egészen a múzeum bejáratáig apró pontok világítanak: kattognak a fényképezők és a mobilok, szüntelenül fotózzák és videózzák, ahogy a vízsugarak a zene ütemére változtatják alakjukat, miközben legalább ötven színárnyalatban tündökölnek. Tényleg varázslat lengi be a teret: néhány percre mindenki újra önfeledt gyerekké változik.

A múzeum egyfajta kapu is a Mountjuïcra, a város központjában magasodó 185 méteres dombra, melyen felfelé haladva végigjárhatjuk az 1992-es olimpia nyilvános helyszíneit, s akár Roger Federer lábnyomára is rábukkanhatunk. A domb legrégebbi látványossága a vár, ahova siklóval is eljuthatunk. Míg a tenger hűsítő kéksége adja a hátteret a délibábos melegben, bejárjuk a vár környékét, ahonnan az ügyesebbek akár egy-két mandarint is begyűjthetnek. Szemközt Barcelona másik híres hegye, az 512 méter magas Tibidabo, melynek távoli sziluettje Disney-filmekbe illik: Spanyolország legrégebbi vidámparkja és a Sagrat Cor katolikus templom, tetején a bronz Krisztus-szoborral csábítgatja a kirándulókat, akik onnan már 568 méterről szemlélhetik a sokszínű metropoliszt.

Lassan visszasiklunk a városba. Bóklászó üzemmódba kapcsolunk: az orrunkat követjük, amely azonban igen jó irányba visz bennünket. A Barceloneta partszakasz modern attrakciói után rákanyarodunk a La Ramblára, a város leghíresebb és legdrágább bevásárlóutcájára. Hiába a churros-, a gazpacho- és fagylaltárusok csábító kínálata, a szebbnél szebb kirakott áru, hamar elegünk lesz a tömegből, és inkább a sikátorokban folytatjuk csatangolásunkat, ahol hirtelen egy másik világba csöppenünk bele, visszarepülve néhány évszázadot az időben. Így fedezzük fel a gótikus negyedben a székesegyházat és az egykori római városfal maradványait is. Itt aztán valóban magasan hordjuk az orrunkat: nem tudunk betelni a középkori épületek homlokzataival, kovácsoltvas erkélyeivel, rajtuk a házi lugasok meghitt zöldjével.

Az utcalabirintus meghozza a kedvünket egy igazihoz, a Horta Park útvesztőjéhez, amely bár kicsit távolabb van, megéri a metrózást, arról nem is beszélve, hogy itt nem kell sorban állástól tartanunk. Rajtunk kívül még egy angol és egy japán pár keresi a kiutat a mértani pontossággal megtervezett kacskaringós sövényrendszerből. Egy másik hasonlóan békés – természetesen Gaudí keze nyomát magán viselő – park csalogatja a Camp Nou Labdarúgó-stadionból mámorittasan kitántorgó turistákat. Bár a park felújítás miatt zárva, tovább sétálgatunk, így keveredünk a város igazi „miniőserdejébe”, ahol bambuszligeteken, hatalmas pálmafák és -bokrok között vezet át az utunk. Közben keserédes bölcsességgel állapítjuk meg, hogy mennyire kellemes hely és valósággal lélegző a katalán főváros.

 

Egy darabka Barcelona

Bár elsőre furcsán hangzik, de az utazások legjobb része szerintem a hazaút. A pénztárcánk vékonyodásával fordított arányban töltődött már fel a lelkünk: tele vagyunk élményekkel, ízekkel, illatokkal, színekkel, érzésekkel és emberekkel. Kihasítjuk és magunkkal visszük a helynek, amelynek ideig-óráig mi is láthatatlan része voltunk, egy kis darabkáját. Amikor lenézek a magasból a türkiz Földközi-tengerre, szemem előtt megjelennek azok az emberek, akikkel ebben a néhány napban kereszteztük utunkat. A punk ázsiai fiú orrkarikás holland barátnőjével és dalmatájával a metrón, vagy az a szép kreol lány a tejszínű barátjával, akik nem győztek hálálkodni, hogy a nyitott hátizsákjukra figyelmeztettük őket. Vagy az az afrikai család, amely úgy élvezte a tengerpart puha homokját, és ott vannak a pirosra sült németek, a mindig udvariasan fotózó angolok, a szinte kiabálva telefonáló spanyolok, a Chicagóból érkezett zöldfülű és nagyszájú amerikaiak, a gyönyörűen csillogó bronzbarna dél- vagy éppen afroamerikai kiszolgálók, na és persze azok a bizonyos hóka magyarok.

Megannyi náció pillanatnyi egyvelege, valóságos színorgia a szemnek és gyönyörködtető sokféleség a szívnek. Micsoda pompa, micsoda gazdagság, micsoda áldás! Életemben először érzem úgy, hogy valóban része vagyok egy világvárosnak, egy világnyi városnak, melynek éltető sodrásában lubickolok. Szentimentális érzések uralkodnak el rajtam: jó embernek lenni, jó ennyifélének lenni, ezer színben tündökölni, a másik fényében megcsillanni. Jó Barcelonában lenni minden apró szívverésben.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

650 euró lehet a minimálbér

Támogatták a brexitmegállapodást a tagországok vezetői az EU-csúcson

Újra tárgyaltak az összefogásról

Haščák: Legyen minden nyilvános!

Látványosan emelkedik a minimálnyugdíj összege

VIDEÓ: Az átkelőhelyen gázoltak halálra egy idős férfit

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!