Vasárnap

Az ittlét elviselhetetlen könnyűsége

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. február 8. 23:17

Az, hogy kétségbe vagyok esve, nem információ. Amúgy is amolyan könnyen kétségbeeső fajta vagyok, ugyanakkor alkalmazkodóképes és szívós. Majd megszokjuk azt is, írtam tavaly év vége felé, amikor először tudósítottam arról, hogy hová is költözünk, és nemhogy a vezető szerkesztőknek, de a főszerkesztőknek sem lesz külön irodájuk, de még külön, elhatárolt asztaluk sem.

Majd megszokjuk ezt is, mondtam, amikor első nap leültem a hármas asztal egyik oldalára. Végül is, dolgoztam én már hasonló körülmények között Ízvilág-osként és Családi Kör-ösként, igaz, abban az időben kicsit idegbeteg is lettem, gyakran szorultam nem a közéleti, hanem a pszichiáter Hunčík Péter baráti társaságára, de azt így utólag nézvést is büszkén állíthatom, hogy az általam szerkesztett mellékletek mindig tisztességgel megjelentek, és hozzá jó minőségben. Majd megszokom megint, és még az a pozitív hozadék is reális, hogy végre újra lesz oka Péternek gyakrabban felutaznia Pozsonyba, mondjuk, hogy beteg lelkemnek füves kertecskét teremtsen. Mikor is láttam őt utoljára? Na, ugye. Minden van valamiért. Ennek is kell, hogy oka legyen.

Amúgy sokkal könnyebb minden. Az épület, igaz, hogy távol van a városközponttól, de közel a lakásunkhoz. Széles környéken semmi érdemleges kereskedelmi létesítmény, így lehetőség, szirénhang sem a pénzköltésre. Szerkesztőségünk a kilencedik emeleten, személyre szóló biztonsági kártyával működtethető lifttel, esélyem sincs lépcsőzni innentől. Hát nem kényelmes? Miután bejutok a szerkesztőségbe, nem kell öt percig kotorásznom, túrnom a táskámban, majd lerakodni a földre, kiszedni minden nagyon fontos kelléket belőle, és a legalján meglelni végre az irodakulcsom, egyszerűen csak odasétálok az asztalhoz. Útközben köszönök mindenkinek (mert engemet még így tanítottak), aminek mindenki nagyon örül, hiszen valószínűleg pont, mint nekem szokott, nekik is akkor jutott eszükbe a legmegfelelőbb szó, amit már vagy egy hete kerestek, és a köszönésemmel meg a visszaköszönéssel úgy füstbe ment, mint Petőfi terve. Üdvözlöm Helgát, üdvözlöm Zolit (a padtársaimat), majd hosszasan azon gondolkodom, mit is akartam csinálni. Ja, persze, bekapcsolom a gépem, elolvasom a postám, közben hallom az összes adminisztratív feladatot, amit Helgával tanítanak az új rendszerben. Hallom, hogy okítja Zoli az új gyakornokot az újságírás alapkövetelményeire. Tehát egy csomó mindent tanulok. Hallom az Új Szó belpolitikai rovatát és a vitát, kell-e az a kiegészítő vélemény vagy sem (persze, aki írta, a szerint kell, aki kérte, a szerint nem). Hallom Sidó kollégát tartalmi előzetest olvasva be a Pátriának, sőt azt is látom, mindaközben mi zajlik körülötte. Ha nem beszélne amúgy is álló nap megállás nélkül, kalapot is emelnék előtte. Így csak konstatálom, ő az, akinél a szellem napvilága permanensen beragyog, és már mosolyogni sem tudok rajta, mert azon gondolkodom, miért is van nyitva ez a dokumentumlap, és mi a fészkes fenéért írtam rá ezt a Randa tanár úr-idézetet.

Jaj, merthogy az én aranyos kollégáim meg a hátam mögött ülnek hasonló hármas padokban, fegyelmezetten, tapintatosan dolgoznak, és nem sejti egyikük sem, mennyire kétségbe vagyok esve, s bárha úgy tűnhetik föl, mintha még mindig a régi lennék, nem vagyok a régi.

Majd megszokják.

 

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

 

 

Ó, ha tudnád. Senki nem sejti, hogy VASÁRNAP óta kétségbe vagyok esve. Nevetséges, hogy ti úgy viselkedtek velem, mintha még mindig a régi lennék – és én is úgy viselkedem.

Heinrich Mann: Ronda tanár úr

 

 

 

Önnek ajánljuk

2018. október 3. 08:00

Ünnepi kancsókkal

2018. szeptember 7. 03:35

Kedves Györgyi!

2018. augusztus 23. 23:35

Repül a, repül a…

2018. október 18. 13:00

Akik a háttérben munkálkodnak

2018. október 18. 12:00

Elhallgatott történeteim

2018. október 18. 11:00

Vasárnapi asztal