Az Instagram-generáció

A számítógépek a nyolcvanas évek végén indultak hódító útjukra, néhány évvel azután pedig berobbantak az első közösségi oldalak. Ma már múzeumi példánynak számítanak a hatalmas, nehéz asztali gépek, az antennás, csokitábla méretű telefonok, és a legfiatalabbak már nem tudják, mi az az msn vagy a MySpace (én is csak annak idején, a Szent Johanna-gimiben találkoztam vele). Az okostelefon létszükséglet lett, olyan alapvető dolog, mint az étel vagy az ital. Vele kelünk és fekszünk, nem beszélve arról, hogy ha csak néhány szabad percünk van, már ösztönösen nyúlunk utána. Legalábbis a legtöbben.
Vasárnap

2019. június 6. 12:59

Most egy megdöbbentő mondat következik.

Nincsen Instagramom. És Instagram-generáció címmel írok cikket. Egy kicsit vicces, nem? Ahhoz képest, hogy a 21. századba születtem, ijesztően régimódi vagyok bizonyos dolgokban. Lemaradtam a Facebooknál, nem nagyon hoz lázba semmi ilyesmi. De valószínűleg egyszer utolér majd… És lehet, hogy én is megszállott leszek. Beállok a sorba.

Minden időszaknak megvannak a mániái. Négyévesen gyűjteni kezdtem a Little’s Pet Shop-állatkákat, mert mindenki gyűjtötte. Később Csingiling- és Winx Club-rajongó lettem, holott az utóbbiból összesen egy részt láttam. Egy ideig én is gyakoroltam a népszerű bokavillantós trendet, bár arra már nem vetemedtem, hogy méregdrága sportcipőt vegyek. A Hannah Montana és a One Direction valahogy elkerült… vagy én őket.

Azt csináljuk, amit a tömeg diktál. Úgy öltözködünk, úgy viselkedünk, úgy beszélünk. Az élet egy nagy verseny. Vannak az úttörők, a többiek pedig küszködnek, hogy utolérjék őket, vagy legalábbis ne maradjanak le teljesen. Ha más úton futsz, mint ők, vesztesz. Ugyanez igaz a közösségi oldalakra is. A „ha mindenkinek van, akkor nekem is legyen” elv itt is jelen van. Gyakran az ember már nem is mer semmi újat, mást, eredetit tenni, mondani… semmi értelme nincs. Az nem menő. Az egyformaság a menő.

Természetesen a közösségi oldalaknak is vannak előnyeik, néha köttetnek itt igazi, tartós barátságok, és persze sok érdekes és hasznos oldalt is követhetünk. Ami nekem igazán csípi a szemem, az az, hogy itt minden csak a látszatról szól. Egy-két apró trükkel tökéletesíthetjük a külsőnket, de tulajdonképpen mindegy is, hogy nézünk ki, mert ha népszerűek vagyunk, vagy sokan tartanak tőlünk, úgyis el fognak árasztani a lájkok. Igazából gyakran nem is nézzük már, mit lájkolunk be, minden attól függ, ki tette föl azt a bizonyos képet, ki osztotta meg az idézetet.

Ránézek egy szelfire, egészen véletlenül megpillantom alatta az ötezermillió nyáltól csöpögő kommentet, és már rosszul vagyok. Szívecskék, imádlak, drágám, gyönyörű vagy, satöbbi, satöbbi. Hány közülük az őszinte? Egy-kettő, jobb esetben. Van, aki azért ír oda, hogy a másik legközelebb viszonozza neki, van, aki azért, hogy fenntartsa az előnyös látszatbarátságot – sokan pedig egyenesen a pokolba kívánják azt a bizonyos személyt, akit a kommentben „imádnak”. Manapság ez így megy.

Korábban minden szemtől szembe vagy legalábbis egymás háta mögött mesterkedve történt – ma erre a Facebook, Instagram, Snapchat és társaik is teret biztosítanak. Itt terjednek a pletykák, itt zajlanak az intrikák, szerelmek, barátságok. Százötven-kétszáz évvel ezelőtt az anyák és gardedámok féltve óvták ártatlan leánykájuk jó hírét, de hiába volt az igyekezet, mindig előfordultak botrányok. Ma is vannak. Régen emberek jegyezték meg a megszégyenüléseket és baklövéseket, ma már maga a virtuális tér. Ha nem is örökre, de mindenképpen nyomot hagyunk a közösségi hálón.

Rengeteg mindenkit ismerünk, hiszen a közösségi oldalakon keresztül gyakorlatilag bárkit meg lehet találni, viszont épp ezáltal lesznek egyre felszínesebbek a kapcsolataink. Még inkább hajlamosak vagyunk az adott ember külseje alapján véleményt alkotni, mint élőben, pláne, hogyha fiú-lány viszonyról van szó. Rengetegen jönnek össze interneten keresztül, gyakorlatilag úgy, hogy minimális információik vannak egymásról. Amennyire én látom, Dunát lehet rekeszteni a „Bejössz nekem, járunk?”-típusú kapcsolatokból. Ez egy kicsit elkeserít. Habár valószínűleg ez ebben a korban teljesen normálisnak számít…

A közösségi oldalak rengeteg irigységet is generálnak az emberekben, nemcsak „ellenségeink”, hanem akár hozzánk közel álló emberek iránt is. A legjobb orvosság, amivel csillapítani lehet a dühünket, a kritizálás. Nem egyszer megütötte már a fülemet hasonló: „Nem értem, miért követik annyian, nem is szép, sőt egyenesen kövér/csúnya/béna alakja van”, vagy éppen „utcalányosan” néz ki (természetesen nem szó szerint ezt a kifejezést használják). Néha én is hasonlókat gondolok, aztán ráébredek, hogy tulajdonképpen mennyire abszurd és gyerekes árgus szemmel hibákat keresni vagy akár kitalálni.

Hogy milyenek vagyunk mi, az „Instagram-generáció”? Irigykedünk, sebeket és tapasztalatokat szerzünk, féltékenyek vagyunk, néha önzőek, keressük a helyünket, csalódunk, gyűlölünk, szeretünk. Bizonyos szempontból nem sokban különbözünk a szüleink vagy nagyszüleink korosztályától. Alapvetően ugyanazokat a hibákat követjük el, ugyanazokat a harcokat vívjuk meg. Csak sajnos egyre inkább virtuálisan…

Benyovszky Adél

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Hisz a kacsában úgysincs liszt!

Debrecenbe jöhet az AS Roma

Három oroszt és egy ukránt gyanúsítanak a maláj utasszállító lelövésével

Bíróság elé kell állnia Nicolas Sarkozy volt francia államfőnek

Két kamasz fiú brutálisan megkínzott és meggyilkolt egy 14 éves lányt

Ha újraválasztanak, megtaláljuk a rák ellenszerét - ígéri Trump

Legfrissebb galériák
Olvasta már?