Az elgurult csavar

Mintha el sem ment volna… sem az arca, sem a tekintete nem változott.Pedig annyi minden történt velem, hogy egész életregényt mesélhetnék!Vígszínház, Nemzeti, Nyíregyháza, Pécs, aztán ismét a Nemzeti.
sysadmin

2004. február 13. 02:00

Mintha el sem ment volna… sem az arca, sem a tekintete nem változott.
Pedig annyi minden történt velem, hogy egész életregényt mesélhetnék!
Vígszínház, Nemzeti, Nyíregyháza, Pécs, aztán ismét a Nemzeti. Albertina a Gombrowicz írta Operettben, Shakespeare Júliája, az Ivanov Anna Petrovnája, Márai Sándor Kalandjának Annája, Kurázsi mama… ilyen szerepek után hogy kezd el egyszer csak pakolni az ember?
Elhatározás kérdése. Nem kell hozzá más, csak akarat. Plusz tornacipő, hátizsák és valamennyi pénz. Én mindig a magam erejére hagyatkoztam. Senki sem fizette az útjaimat. A színészettel nem volt és nincs bajom ma sem. Az a világ egyik leggyönyörűbb foglalkozása. Csak kiszolgáltatottja ne legyen az ember! A színházi mechanizmus gyorsan felőrli az idegeit. Augusztus végén, szeptember elején mindig óriási stressz volt számomra, hogy megnézzem a próbatáblát, vajon kaptam-e új szerepet, s ha igen, kikkel fogok játszani, és miben? Ez egy idő után rémtörténetté válik. Mindig ugyanaz a helyzet. Mintha ott állnál az anyakönyvvezető előtt, kimondod, hogy »igen!«, aztán óvatosan ránézel a partneredre, és ott legbelül azt kérdezed magadtól, hogy: »Úristen, ez most már mindig így lesz?« De lehet, hogy ez nem jó hasonlat, felejtsük el! Egyszerűen úgy éreztem, az élet másról is szól, nemcsak a színházról, és volt bennem egy másfajta vágy is. Próbára akartam tenni az erőmet, hogy lássam, milyen vagyok idegen helyeken.
Mikor vágott neki az első nagy útnak?
Tíz évvel ezelőtt, 1993 nyarán. Japán, Malajzia, Burma, Indonézia. Ez volt az első utam Ázsiába.
Indiát, Nepált, Tibetet is bejárta. Mindig minden országba felkészülten utazott?
Van egy sajátos stratégiám. Soha nem készülök fel az útra. Megveszem a repülőjegyet, és megyek. A másik, amit gyakoroltam: nyitottnak lenni, félelem nélkül utazni. Engem akárhova lepottyanthatnának a világban, tudom, hogy mindenütt fel tudom találni magam. Megmásztam működő vulkánokat, a dzsungelben egészen közelről láttam az oroszlánt, úsztam cápákkal. Sehol sem féltem. Minden út erősebbé tett.
Csak épp a színház felé gyengült a kapcsolata.
Ennek is megvolt az oka. Amikor a televíziós kereskedelmi csatornák létrejötte miatt megcsappant az érdeklődés a színház iránt, bennem egy világ dőlt össze. Annak idején, amikor a Popfesztiválban három üres széket láttam a nézőtéren, lelki betegen mentem haza a Vígszínházból. Fél ház előtt játszani maga a halál. Engem ez komolyan megviselt. Közben láttam a szerencsétlen igazgatókat, akik elkezdtek loholni a nézők után, és a cél érdekében kezdték kiszolgálni őket. Naiv voltam, álmodozó, többet hittem a színházról mint ideálról. Ez már sok volt nekem. Elmentem egyetemre, és elvégeztem Debrecenben a mentálhigiénia szakot.
Az mit takar?
Lelki segítséget a betegség megelőzésében és a betegség utáni állapotban. Aztán az is az utazásaim eredménye volt, hogy a rákbeteg gyerekek számára létrehoztam egy alapítványt. Bejártam a Tűzoltó utcai klinikára segíteni. A színészetet akkor már kevésnek találtam.
Férjével hol találkozott, Amerikában?
Nem. Amerika soha nem érdekelt. Ázsia! Volt egy listám, hogy mikor melyik országba látogassak el a világban. Amerika az utolsó helyen állt rajta. Annak ellenére, hogy bejártam Guatemalát, Hondurast és Mexikót. Északra azonban nem mentem. És akkor Pesten, egy karácsonyi házibulin megismerkedtem a férjemmel, aki amerikai. Nagy szerelem lett, két és fél év ide-oda repülések, ő jött, én mentem, közben itthon játszottam, bár egyre gyakrabban éreztem, hogy jobban szeretek a háttérben lenni, mint reflektorfényben. Osztályt vezettem, színészmesterséget tanítottam a Nemzeti stúdiójában, elkezdtem a mentálhigiéniát, csoportot kaptam egy civil egyetemen. És mindezek mellett dönteni kellett, melyikünk költözik, a férjem vagy én. Ő nem akart idejönni, noha nagyon szereti Magyarországot, ezért én mentem ki végül is 2000-ben. Ez volt talán a legnagyobb döntés az életemben. Mindent itt hagyni. A fiamat, a gyönyörű házamat Nagykovácsiban. Pályán voltam, beindult a másik életem, és mégis azt kellett mondanom, hogy »Good bye!«
De vitte-sodorta a szerelem.
A szerelem csak koronája volt az én vállalkozó szellememnek. Az én férjem nem egy gazdag amerikai, nem várt engem sem kacsalábon forgó kastéllyal, sem milliókkal. És ebben a helyzetben kellett a saját lábamra állnom. Ilyen értelemben egyébként nem is szeretek másvalakibe kapaszkodni. A fene vigye el, de jó lenne erről leszokni! A nyitottságomba természetesen az is belefér, hogy rosszul döntök. Kiköltöztem San Franciscóba, és már az első héttől kezdve dolgoztam. Amerikai adóbevallásokat csináltam.
Színpad után a számítógép. Valóban merész lépés!
És hatalmas tévedés! Adószakértő a férjem, neki dolgoztam. Három hónapig bírtam. Ha egy perccel tovább csinálom, rámegy a házasságom. De akkor már egy speciális könyvesboltban is dolgoztam. Egy gyönyörű, nagy boltban, amely része volt az ott működő kulturális centrumnak. Kis színház, minden este előadás. Nagyon fontos helye lett ez az életemnek, és még ma is az. Létrehoztam ugyanis egy színházi csoportosulást, rendeztem őket, színdarabot írtunk. De hogy én is játszani fogok, eszembe sem jutott. Itthon is visszavártak a Nemzetibe, koncerteket adtam gyerekeknek, de hogy én ott, San Franciscóban bármikor kellek?! Totál kishitű voltam. Nem is próbálkoztam. Innentől fogva azonban egy hollywoodi történet következik. Volt egy vevő a könyvesboltban, aki tudta, honnan jöttem, mit csináltam, állandóan könyörgött, hogy írjam meg végre a szakmai önéletrajzomat, és menjek el meghallgatásokra. Egyfolytában arra buzdított, hogy tegyek végre valamit, mert folytatnom kell, amit itthon elkezdtem. Felesleges, hiszen akcentusom van – mondtam –, nem kellek én itt senkinek. Volt ugyanis egy elképzelésem az amerikai színészekről, és úgy gondoltam, semmi keresnivalóm köztük. Erre ő azt felelte: »Addig nem halok meg, amíg nem kerülsz színpadra San Franciscóban.« Összeállítottam hát egy tizenöt perces videokazettát, de nem volt ez erős anyag, hiszen a várszínházi Chioggiai csetepatén és a nyíregyházi Ivanovon kívül csak zenés videoklipeket tudtam rátenni. És ezt küldte el a barátom San Francisco egyik legjobb színházába az igazgatónőnek. ĺrt is hozzá egy nagyon szép levelet rólam, és attól a naptól fogva az első kérdése mindig az volt: »Na, hívott már?« És nem hívott senki.
Aztán mégis jelentkezett a hölgy?
Három hónappal azután, hogy megkapta a küldeményt, felhívott telefonon, és elnézést kért, hogy csak most került kezébe a kazettám. Most, amikor főszereplőt keres egy új produkcióhoz. S mivel látja, hogy kvalitásos színész vagyok, arra kér, menjek el meghallgatásra. Szívesen elmegyek – válaszoltam –, de még csak egy monológot sem tudok angolul. Akkor még az amerikai angolt sem beszéltem. Amit tudtam, azt Oxfordban tanultam. »Talán egy verset?« – kérdezte. Azt sem! »Nem baj, akkor is jöjjön el!« Magyar népdalt énekeltem neki, és leírt öt sort, arra improvizáltam. Nagyon jól éreztem magam, de semmiben sem reménykedtem. És megint eltelt két hónap, míg újra felhívott, hogy közölje: van még néhány esélyes a szerepre, de én is ott vagyok köztük. Csakhogy én utazom haza karácsonyra – mondtam. Akkor álljak meg nála, mikor megyek a repülőtérre. A vége az lett, hogy én kaptam a szerepet. Az Énekek éneke volt a darab, vadonatúj fordításban, nagyon sok héber szöveggel. A történet slusszpoénja: azon a héten, amikor megtudtam, hogy enyém a szerep, meghalt az említett barátom. Az előadásunk szép sikert aratott, nekem pedig meleg fogadtatásban volt részem.
Ezzel gondolom, színésznőként meg is vetette a lábát San Franciscóban.
Még a próbák előtt elmentem egy általános meghallgatásra, amelyet minden évben egyszer hirdetnek meg, és a város legjobb színházainak igazgatói, művészeti vezetői előtt Anna Petrovna monológját mondtam az Ivanovból. De nem tovább, mint két percig. Ez a megszabott idő, és ebben már az is benne van, hogy kimondod a szerző nevét és a darab címét. Először hallottam magam kinti nagy színpadon, minden hibám felnagyítódott előttem. Mire hazaértem, iszonyúan elkeseredtem. Ehhez képest a következő három nap alatt öt színházból hívtak fel, hogy szerepet ajánljanak. Ezek után akárhová mentem meghallgatásra, mindenki tudta, ki vagyok. Azóta valóban kedvemre dolgozhatok, csak egyvalamire kell figyelnem. Hogy a munkám ne gátoljon a fiammal való találkozásokban. Ő ugyanis itthon végezte el a jó nevű csurgói gimnáziumot. Tizenkilenc éves. Most kint van San Franciscóban. Angolul tanul. Én meg tanítok. Profi színészeket. Ez az igazi öröm számomra.
Haza milyen gyakran jár?
Évente kétszer. Ilyenkor mindig elvesztek valamilyen kinti munkát, mégsem bánkódom emiatt soha. Itthon az apukám és a barátaim várnak. Egy perc alatt felveszem a hazai vérkeringést. Nem is érzem egyetlenegyszer sem, hogy az év nagy részében másutt élek.
Ott is akar maradni?
Egyszer biztosan hazajövök. De nem holnap! Majd ha el tudom engedni azt a sok jót, ami ott kint van. Nagyon sok tervem van. Szeretnék kiadni egy újabb, gyerekeknek szóló albumot, monodrámát akarok írni, és nagy vágyam egy jógastúdió!
Minden utat tisztán lát.
Ezek mind belső utak, de úgy érzem, sínen vagyok. Jók a »vezetőim«. Próbálom kikapcsolni az agyamat és csak a belső, irányító hangokra figyelni, mert bármilyen furcsa, mindig igazuk van. 
Önnek ajánljuk

Mistrík örül, hogy Menyhárt is őt támogatja

Halálos áldozata van Nyitrán az influenzának

Az Új Szó szerdai mellékletében: Hogyan válasszunk középiskolát?

Külföldön már háromszor nyert

Az elégedetlen gazdák bevonultak Pozsonyba

A kilencvenkettesek nagy dobása

Legfrissebb galériák
Olvasta már?