Az Ecseri piacon

Budapesten vagyunk, a Nagykőrösi úton, a magyar főváros legnagyobb használtcikk-piacán. Nagypolgári ajtókról származó rézkilincseket szeretnénk venni, meg kiszuperált pesti utcanévtáblát.
Veres István

2019. május 17. 09:00

- Somogyi Tibor felvétele

Leparkolunk a bejárat előtt, aztán megkerüljük a sorompót. A sorompókezelő az érkező autók láttán káromkodik. „Kezet mostam, jön egy kocsi, megint kezet mosok, megint jön egy kocsi, most megint mossak kezet, vagy mi?” Belépünk a területre, nagyjából futballpályányi placc, bódékkal, asztalokkal. Szerda van, délután fél három, az árus nem sok, sem a látogató. Az első standnál egyből meglátok egy aranykeretes portrét, amelyet vélhetően azzal a céllal festettek, hogy Petőfi Sándorra hasonlítson, ha nem is nagyon, de legalább egy kicsit. „Figyelem! Megkérjük a László, Xavér, Helga nulla-húszas rendszámú gépkocsi vezetőjét, fáradjon a parkolóba. László, Xavér, Helga, nulla-húsz. Köszönöm” – hallatszik a hangszóróból.

Mindenki bolond

A bejárattól bal oldalra az egyik bolt, a Grand bazár ajtaja mellett régi utcanévtábla: Vásártér. Na, ide bemegyünk, hisz így hívják a rovatot, ahová majd a cikket írjuk erről a látogatásról. De előtte még átnézzük a bevásárlókocsit, amely régi budapesti utcanévtáblákkal van telerakva. Lapozgatunk, lapozgatunk, de semmi érdekes. Belépünk a boltba, a tulajdonos éppen az ebédjét fogyasztja álló helyzetben egy műanyag tányérból. Fia a számítógép előtt ül. Fordulunk néhányat a bolt helyiségeiben, majd megkérdezem, hol a nép. Szombaton vannak a legtöbben, árusok és vásárlók egyaránt, magyarázza Kamasz Attila, hozzátéve, hogy ha kijövünk szombaton, és megnézzük, miket árulnak az apróbb standokon, rá fogunk jönni, hogy azoknak a nagy része is bekerül ide, ebbe a boltba. Kérdezem, ennek mi az oka. „Mert felvásárolom. Hogy ha te idejössz ilyenkor, szerdán, akkor találj még az extra kategóriából valamit.” Kamasz Attila azt mondja, ő már tudja, mi kell a filmeseknek, a turistáknak, vagyis mi az, amit aztán ő a boltban el tud adni. „Azt a rózsaszín szódásüveget például ott a polcon most adtuk el az ebay.com-on keresztül Szegedre. Megáll az ész.” Nagy kérdés számukra, mi lesz a Nagy-Britanniába rendelt küldeményekkel a Brexit után.

Attila megteker egy régi zenedobozt, az meg elkezd zenélni. „Ilyeneket imádnak. Ez egy zenehenger. Az meg egy sípláda. Amaz alatta, az meg már el van adva, az egy cimbalomzenegép volt.” Huszonöt éve foglalkozik régiségekkel, de ő maga hagyatékokért meg padlásokat kisöpörni nem jár. „Nem megyek én sehova. De sok emberem alám dolgozik. Szombaton itt a vidékiek a boltjukkal, amit összeszednek egész héten, azt hozzák ide, mi meg felvásároljuk.”

De mit keresnek a színészek és a filmesek? Díszletkellékeket? „Mindenki bolond. Egyik bolondabb, mint a másik. A Facebookon is fenn vagyok, ott is egy ilyen gépet tekergetek a videón. Van itt minden, van telefongyűjteményem, óragyűjteményem, kávédaráló-gyűjteményem, szódásüvegek. Szép az a kártyaasztal is, art déco stílus.”

Jobb, mint a kábítószer

Mi kell a külföldi turistáknak? – kérdezem. „Hát minden. A legutóbb japánok vittek el repülőgépekből tíz darabot. A másik egy csomó darálót. A zenegépet egy kínai vitte el. A filmesek meg a rézedényeket viszik, azokkal dekorálják a konyhákat.” Van egypolcnyi hegedű, mit ajánl egy kezdőnek, aki gyakorolni szeretne? Azt mondja, a hatvanezres kategóriával el lehet kezdeni. „Mert a harmincezres, az az, hogy hegedű alakja van, és nyekereg. A hatvanezresen már tudsz játszani, ha pedig megtetszik, mehetsz feljebb, háromszázezerig ebben az üzletben.” Impozáns a mérleggyűjtemény, a ventilátorgyűjtemény. De van egy láda napszemüveg is. Vagy kettő.

„Rájöttem, hogy ebben van a legtöbb pénz a világon. Jobb, mint a kábítószer. Megveszem ezer forintért, és eladom tízezerért, tízszeres a hasznom. Csak meg kell várni a megfelelő vevőt. Nem szabad kapkodni, rá kell érni. Úgy kezdtem, hogy nyitottam egy használtcikk-kereskedést vidéken. Volt centrifuga, színes tévé, szék, bútor, és egyszer csak hoztak egy tangóharmonikát meg két hegedűt, felhoztam Pestre, és tíz perc alatt eladtam. Hát, mondom, mi a fene van itt, ilyen nincs. Aztán megint hoztak egy hegedűt, megint felhoztam szombaton, kitettem, a cigányok összeverekedtek érte. Aztán szépen megtanultam tőlük, mit ér a hegedű. Már nem tolakodtak annyira. Én akkor még tudatlan voltam, és hát az első tíz hegedűt, mondjuk, eladtam úgy, hogy megvettem ötezerért, kaptam érte itt Pesten harmincezret, ő meg aztán háromszázezret. Mert én akkor még nem voltam benn a városban, ahol a hegedűket el lehet adni. Ők meg benn voltak, minden egyes boltban, ahol felkínálták a hegedűjüket, kaptak érte háromszázezret, a boltos meg továbbadta, de ő már egymillióért. Amit én az elején harmincezerért elpazaroltam. Na de már nincs pazarlás” – mondja nevetve Kamasz Attila.

Attól harmincezer, hogy itt van

Árcédulák nincsenek, rá kell kérdezni, ha érdekel valami. Kérdezem, a vásárló kinézete változtat-e az áron, amit neki mond. „Nem. Ez a zenedoboz itt akkor is harmincezer, ha te kérdezed, akkor is, ha japán, akkor is, ha német. Lehet, hogy nem pont annyit ér reálisan, de attól harmincezer, hogy itt van, én meg rezsit fizetek az üzletért. Ezt bele kell építenem, de nem szabad remegnem, hogy odaadom az első vevőnek, aki tizenötezret kínál érte, mert nem úgy vagyok, hogy előveszem a következőt, mint a Tescóból. Ebből csak egy van. Ha ez valakinek kell, akkor az az egyvalaki elviszi a babájának, a feleségének, vagy aki megérdemli.”

„Amúgy mit kerestek? Utcanévtáblát? Ott vannak kint. Van múlt rendszerből való, például Sztálin utca vagy Lenin utca, de olyan is, amit most is úgy hívnak. Volt egy szlovák utcanévtáblám is, de most kinn van egy régi szlovák óvodatábla. Azt neked kellene elvinned.” Megköszönjük, de nekünk ott van elég, inkább olyan kellene, amilyen ott nincs. Hát igen. Egy régi alumíniumtábla domború betűkkel: „Kőbányai szerszámgépgyár”. Ezért mennyit kér el? Tizenötezret. Mennyibe kerül a náci német tiszti sapka horogkereszttel az elején? „Harmincezret kérek érte, színházi kelléknek elviszik. De egyébként nem ér, csak tizenötöt. De tudja, hogy van, ha harmincat mondok, akkor lesz tizenöt, a fele. Vagy ha már nagyon megunom, odaadom annyiért… vagy nem, annyiért nem adom oda” – morfondírozik. Bejön egy pópa, kisméretű parfümösüveget keres, ledugaszolhatót. Mutatnak neki vagy hatot, húsz percig nézegeti őket, hosszan beszél róluk, majd nem vesz semmit, kimegy.

Galéria
gallery-image-1
gallery-image-2
gallery-image-3
gallery-image-4
+6

Amire nem szabad gondolni…

Kamasz úr 1956-ban született, itt pedig 1975-ben volt először, miután leérettségizett. „Akkor még járt ide a fapados villamos” – majd hozzáteszi, hogy szerinte csúszik a piac egyre lejjebb, mert a mai fiatalokat csak a számítógép érdekli. Ő maga nem tart otthon gyűjteményeket, nincs tele régiségekkel a lakása, ami ide bejön, az ki is megy, ez üzlet. „Azért minden tárgyat szeretek, ami itt van, mert ami ide bekerül, az valamennyire velem megegyező hullámhosszon rezeg. Amit azon a hullámhosszon megvettem, el is fogom tudni adni, ha az az ember, aki megveszi, azon a hullámhosszon működik. És ő, amikor itt vásárol, nem is tudja, hogy belőlem visz el egy részt. De ez nem is fontos, mert az a fontos, hogy örül neki, talált valamit, amit eddig keresett. Én nagyon szerényen élek egy társasház szoba-konyhás lakásában, én nem akarok tetőt javítani, nem akarok havat takarítani. Kijöhetek ide, és annyit szórakozhatok ezzel az egésszel, amennyi időm csak van. Sok mindent magam restaurálok, sok mindent kiadok másnak, a baráti körömből. Itt ez a hangszer, a mandolinnak meg a bendzsónak valamiféle keveréke, a hétvégén találtam egy másik piacon, ott hevert a pokrócon. Kérdezem, mennyi – huszonhárom –mondom, húszasért elvihetem – hogy huszonegy – hát jó, mondom, azon az egy ezresen ne múljon. Ennek itt a helye, ebben a boltban, nem ott a porban kint. Majd ha jön egy turista, leül, felhangolja, elkezd rajta játszani, és elviszi kétszáz euróért, akkor azt mondom, hogy igen, megérte.” Amibe szerinte nem szabad belegondolni, hogy ebben a boltban hány millió forintot kell benne tartani, hogy működjön. „Erre nem szabad gondolni, meg hogy mennyivel jobb volna a tengerparton azt most elkölteni.” Kérdezem a fiát, tetszik-e neki ez a boltozás, annyit válaszol mosolyogva: elvagyunk.

Tovább ballagunk a Grand bazárból az utcácskákba, már csak kevesen vannak nyitva. Kérdezik, mit keresünk. Kilincseket? Józsi bácsi, van kilincsed? Van, van, milyen kell? Egy néni éppen zárna, de a kilincskeresők hírére még nyitva tart picit. Meg is találjuk a nagy hosszúcímes kilincsgyűjteményt, mindegyik szépen leszidolozva, simítózáras zacskókban eltéve egy ládába, külön hozzájuk a fedőlapok. Utána még váltunk pár szót Karcsi bácsival, aki nem Karcsi bácsi igazából, de nem írhatjuk le a nevét, sem azt, amit mondott, mert arra az esetre megígérte, hogy agyonlő. Legyen elég annyi, hogy állítása szerint fiatalon Münnich Ferencnének volt a műbútorasztalosa. Elköszönünk, és Karcsi bácsi arra kér, ne tegyük meg vele, hogy nem látogatjuk meg, ha legközelebb erre járunk. Megígérjük, majd kisomfordálunk a piac területéről a sorompó mellett. A parkolóban összetalálkozunk egy tajvani filmrendezővel, de ez már egy másik történet.

Szinte egyidős Budapesttel

Használtcikk-piac Budapesten már a 19. század végétől üzemelt, egész konkrétan 1897-től, nem messze a Külső Józsefvárosban, a Teleki téren. Fénykorában Tangónak hívták, és elsősorban használt ruhákért meg cipőkért járt oda a város népe, továbbá itt volt a két háború közt az állástalan munkások gyülekezője, az úgynevezett kubikosbörze. 1950-ben a piacot a Külső Ferencvárosba telepítették át, az Ecseri útra. Ekkor lett a neve Ecseri piac, bár a legtöbben még mindig Telekiként emlegették. A 60-as évektől kezdve a menőbb portékák közé tartoztak a Nyugatról becsempészett ruhamárkák és egyéb, például elektronikai használati cikkek. Bár az Ecseri úton csak 1964-ig működött, a József Attila lakótelep építése miatt még kijjebb költöztették, jelenlegi helyére, a Nagykőrösi útra, de nevében benne maradt az Ecseri jelző. A piac kínálatában az 1980-as években kezdett túlsúlyba kerülni a régiség: ezekben az években értékes festményeket és vagyonokat érő nagypolgári bútorokat lehetett az árusoktól beszerezni, mondhatni, fillérekért.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Emelkedik a szegénységi küszöb

Elfogadta a parlament a Lex Harabint

Iskolaügyi témák terítéken Gútán

Karácsony Gergely nyerte az ellenzéki előválasztást

Buffon visszatérhet a Juventusba

Miért viszket a fejbőr?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?