Augusztus huszadika, gyásznap

Üres a temető augusztus huszadikán kora délután, perzsel a nap, inkább a reggeli vagy az esti hűvösebb órákban járnak ki ilyenkor a helyiek. Most alighanem a nappalijukban nézik, ahogy lobog a nemzeti zászló a Kossuth tér felett, a közjogi méltóságok pedig a nagyívű beszédeiket mondják.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. szeptember 14. 00:57

A temetőben mélységes mély csend, a sírokon gyíkok sütkéreznének, ha nem zavartuk volna meg őket. Gyerekkoromban néha kijártunk ide gyíkokat gyűjteni, egy régi akváriumba raktuk őket, nem érezhették túl jól magukat, aztán hamar megsajnáltuk és szabadon engedtük őket. Nagybátyám friss sírjánál nem gyújtunk mécsest, elszáradt koszorúk borítják be a halmot, egy kósza lángocska fellobbanthatná az egész temetőt. Két mécsesünk van, két mécsest gyújtunk Gábor sírjánál.

Augusztus huszadika tíz éve számomra nemcsak nemzeti ünnep, hanem gyásznap is.

Egy nappal korábban még Kozelt ittunk a kocsmában, sokat röhögtünk, talán focizni is voltunk előtte, arra már nem emlékszem. Tudtam, hogy másnap hova megy, bevásárlókörútra, én otthon voltam, néztem az olimpiai közvetítést, Vajda Attila készült megszerezni az első magyar aranyat kenu egyesben. Huszadikán este a Bouvard és Pécuchet-t olvastam az ágyban, micsoda könyv, micsoda sziporkázó kritikája a felvilágosodás zsákutcájának, amiről Hamvas később annyit ír a szcientizmus kudarca címszó alatt, azt a fergeteges Flaubert-t már mikor nekidörgölte a világ képének, irdatlan regény, keserves – ekkor jött a telefon.

Gábor huszonnégy éves volt, eggyel több, mint én.

A nyomozóknak nem tudtam sok hasznosat mondani, nem tudom már most, van-e ennek bármilyen jelentősége. Ott ültek a konyhánkban, és restellették, hogy fel kell tenniük néhány kérdést, ez volt az arcukon, hogy restellik. Nem lehet az ilyen helyzetekben normálisan reagálni. Kitettük a fotót a kocsmában, és rendeltünk neki is. Vajda Attila közben aranyérmet nyert, kánikula volt, mint most, tíz évvel később, izzadtunk, amikor kísértük a koporsót a temetőbe, a sírnál, ahol most a két mécsest meggyújtottuk, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Tudom, hogy ez is olyan bugyutaság, de azóta nem iszom Kozelt.

Csak a bulvár adott még némi hírt az esetről, elszórtan, de nem túl tényszerűen. Aztán lassan minden elnémult. Eltelt tíz év, mécsest gyújtottunk, és a temetőből hazafelé azon gondolkoztam, mi minden változott. Nekem lett egy diplomám, túl vagyok néhány költözésen, kipróbáltam pár munkahelyet, s most itt vagyok, mi ez, talán valamiféle kereszteződés. Azt hiszem, ma is ugyanúgy mehetnénk focizni a vajkai pályára, vagy sörre. Ami változott, hogy nem megyünk, és nem értjük, miért nem mehetünk. Itt van ez a feloldhatatlan csomó, mert akkor, tíz évvel ezelőtt, azon az augusztus huszadikán valaki vagy valakik olyat tettek, ami visszafordíthatatlan és kibogozhatatlan. Adott egy pozsonyi bevásárlóközpont parkolója, aztán egyszer csak a gyász van, beszélni nem tudunk róla, mécsest gyújtunk, és bambán meredünk magunk elé. Azt hiszem, így gyűlölni is sokkal nehezebb, nincs tárgya a gyűlöletnek, csak maga a gyűlölet van, meg kell dolgozni, hogy kitartson. Kell ez a gyűlölet, még ha nem kezdünk is vele semmit, de kell, dédelgetjük, mint egy plüssjátékot. Gábor halálából nem lett közéleti téma, éppenséggel egy haláleset, ami a semmibe veszett, mondhatnánk, hogy vannak ilyen sötét foltok az életünkben, mindenki vergődjön ki belőle, ahogy tud. Miközben persze nem lehet. Kivergődni. Cipelni lehet magunkkal, tovább.

Meggyújtottuk a két mécsest, a kocsi ott parkol a temető bejáratánál, kilépünk, senki nincs már odabent, a gyíkok bátran előbújhatnak, kimászhatnak a sírkövekre, és sütkérezhetnek. Harmincöt fok van, talán ők sem másznak ki most, majd csak ha kissé enyhül a forróság.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Legfrissebb galériák
Olvasta már?