Anyák, akik gyermeküket temették

Mondják, a gyermekét elveszítő anya fájdalmához semmi sem mérhető. Michelangelo Piétája örökre kőbe zárta ezt a fájdalmat. Sokszor azoknak az édesanyáknak a szíve is kővé dermed, akik átéltek ilyen borzalmas tapasztalatot, nem adva helyet másnak, csak a dédelgetett halottnak.
Szabó Laci

2015. november 6. 00:20

 Fel lehet-e végleg dolgozni gyermekünk elvesztését? Tudunk-e gátat szabni a bánatnak, figyelni a család élő tagjaira? Mikor, hány év múlva jön az enyhület?

 

Erre keresve a választ, hívtam fel barátnőmet, aki egyetlen lányát veszítette el egy gyors lefolyású betegségben pár éve. Ő azonban képtelen beszélni róla. Olyan „nem várok már semmit” apátiába süllyedt. A következő három édesanya régebben élte át a tragédiát, ezért a gyász feldolgozásáról is könnyebben beszélnek, bár sírás nélkül egyikük se tudott megszólalni.

 

Icu

„Tanácsolják, ereszd őt el! De hogyan? ... mikor ő az életünk része – néz rám könnyes szemmel Icu. Sokáig hallgatunk, mire mesélni kezd. – Hajnalka életerős, vidám, jó kedélyű fiatal volt, szinte sosem volt beteg. Éppen ezért, derült égből villámcsapásként ért egy augusztusi szombaton a telefonhívás, hogy rosszul lett. Fotós szakra járt Pestre, a szünidőben keresztszülei budaörsi cégénél segített ki, ahol az apja is dolgozik. Barátaival úgy döntöttek, a hét végére lemennek a Balatonhoz. Pénteken még jókedvűen búcsúzott az apjától, szombat estére azonban rosszul lett. Egyik osztálytársa hívott fel bennünket, hogy a mentőben egy órája nem tudják őt újraéleszteni. Még azon éjjel utána indultunk. Szörnyű látvány volt, amikor a csövekkel teli gépeken, melegítő takaróban megláttuk. Azt mondták, az agyában elpattant egy ér és bevérzett. Hogy veleszületett rendellenesség, amiről sejtésünk sem volt. Egy hétig tartották mélyaltatásban, de a kezével jelezte, tudja, hogy ott vagyunk, hall minket. Mellette voltunk, amikor csak a kórház szabályzata engedte. Egyik nap arra mentünk, hogy nincs gépen, és ébren van. Boldogságunk kimondhatatlan volt. Beszélgettünk, megölelt, de a látogatás ideje még nem telt le, amikor arra kért, menjünk, mert elfáradt. Engedelmeskedtünk, bízva a reggeli találkozásban, de este újra rosszul lett, így a főorvos Pécsre küldte műtétre. Azt mondták, sikerült, két nap múlva mégis beállt nála az agyhalál. Tudtuk, innen már nincs visszaút. Férjem minden este arra kért, búcsúzzak és engedjem el. Megígértem, de titokban abban bíztam, hogy reggel várni fog. Egy hétig így is volt, este épp csak elköszöntünk, mikor jött a telefonhívás, hogy örökre itt hagyott bennünket... – Icu, az édesanya már az ötödik zsebkendőt sírja tele, és bizony, én is vele sírok.

– Augusztus 28-án temettük Hajnalkát, utána éreztem, itthon nem maradhatok. Szeptember 4-én munkába álltam, mégpedig egy új helyen, a helyi iskolában. Segített valamelyest, de a bánatom olyan mély, hogy amíg élek, gyászolok. Ezt persze igyekszem nem kimutatni, hisz élni kell tovább. A feketét három évig nem tettem le, mert 2008-ban meghalt az anyukám, 2009-ben a kislányom, rá nyolc hónapra a bátyám. Azóta pedig már apukámat is eltemettük. A kislányom szobája három évig ugyanúgy volt, mintha élne, takarításkor azt is rendbe tettem. Később azonban a fiam úgy döntött, átköltözik Hajnalka szobájába, így a kislányom dolgait az övéi váltották fel. Örülök, hogy így gondolta.

Gyakran, szinte naponta járok a temetőbe. Friss virágot teszek a vázába, elbeszélem Hajnalkának a napi történéseket, és hiszem, érzem, hogy hallja. Tudom, a férjemet és a fiamat is nagyon megviselte a kislányunk, a testvér elveszítése, de ők inkább kerülik a róla való beszélgetést, azzal, hogy ne tépjük fel a sebeket. Én viszont azon a véleményen vagyok, hogy igenis beszélni kell az eltávozottról – mert itt van a mindennapjainkban, csak nem úgy, mint hat évvel ezelőtt. Nem tudjuk megölelni, szeretgetni, de amíg élünk, szeretjük.”

 

Márta

„Bár élete húsz éve során pillanatról pillanatra éltünk, Viki halála mégis váratlanul ért. Nagyon várta a szilvesztert – barátok, szendvics, buli –, ám a sors úgy rendelte, hogy pont ezen a napon távozzon körünkből, a 2005 és 2006-os év fordulóján – emlékezik Márta, az édesanya. – Gyomorfekéllyel került kórházba, és már haza készült, amikor a szíve felmondta a szolgálatot.

Viktória Down-szindrómával született, ehhez társult még a szívbetegsége. Az orvosok a szüléskor azt jósolták, hogy fekvőbeteg lesz, és nem éli meg az ötéves kort. A férjemmel mindketten otthagytuk a munkahelyünket, magánvállalkozók lettünk, hogy minél jobban tudjunk rá figyelni. Fogyatékkal élő gyermekem neveléséhez példát és lelkierőt az akkor Kisújfalun szolgáló Rácz tiszteletes házaspártól kaptam, akik maguk is két autista gyermeket nevelnek. Küldetésnek fogtam fel halmozottan sérült lányom felnevelését. Türelemmel tanítgattam, hogy a lehetőségekhez képest minél önállóbb legyen. Viki a sok gond mellett fényt hozott az éltünkbe, hiszen sokszor megnevettetett, két másik gyermekemet pedig arra szoktatta, hogy a segítségére legyenek, ha a szükség úgy kívánja. Gyakran jártunk vele közösségbe, sőt többször tábort is szerveztem a fogyatékkal élő gyerekeknek és szüleiknek. Ez az életmód hatással volt gyermekeim pályaválasztására is, lányom gyógypedagógus lett, fiam pedig életmentő.

Viktória húsz évesen adta vissza lelkét Teremtőjének. Nagy űrt hagyott maga után, olyannyira, hogy egy Down-kóros gyermeket akartam örökbe fogadni, de úgy alakultak a körülmények, hogy ez nem valósult meg. Jelenleg besegítek néhány olyan családban, ahol fogyatékkal élő gyermekeket nevelnek. Vikit gyakran emlegetjük, hogy hogyan örülne a kicsinek, a nemrég született unokánknak, vagy hogy erre vajon Viki mit felelne… Velünk van ő most is.”

 

Rózsi néni

Gyógyít az idő? – kérdezem Rózsi nénitől, de csak legyint. „Egyre rosszabb! Addig nem tudjuk feldolgozni fiunk halálát, amíg a tettest meg nem találják – mondja a tizenhat éve brutális gyilkosság áldozatává vált fiatalember, Sárai Zoltán édesanyja. – A mi esetünkben ember játszott Istent, amihez nem volt joga, s ez még elviselhetetlenebbé teszi a veszteséget. Nem telik el egyetlen óra, de talán még perc sem, hogy ne gondolnék rá, de így van ezzel a férjem és Zoli húga is, aki családjával most Párizsban él.

Gondolatban számtalanszor átélem, mit szenvedhetett, amikor az ismeretlen csuklyás alak családi házuk lépcsőfeljárójában ráöntötte a kanna benzint, és felé dobta az égő gyufát. Zoli a garázsajtó felé menekült, de mire kinyitotta, teste lángokban állt. Feleségét hívta, segítségért kiabált, mindhiába, állítólag senki nem hallotta. Senki? Senki?... – törölgeti a könnyeit. – Kint földre vetette magát, de nem sikerült égő ruháit eloltania, ezért a közeli vendéglő felé szaladt, ahol valakik oltani kezdték. Szegénynek az egész teste fájt, de még volt annyi ereje, hogy hazafusson, és a medencéjükben hűtse le sajgó testét, miközben azon aggódott, az ismeretlen talán az egész családját kiirtotta. Annak ellenére, hogy testének kilencven százaléka megégett, a rendőrök még tudtak vele beszélni. Nekik elmondta, hogy a közelmúltban senkivel sem volt konfliktusa, ezért elkövetőként nem is tudott konkrét személyt megnevezni. Sajnos, másnap belehalt súlyos égési sérüléseibe.

Sok szálon futott a nyomozás, gyanúba keveredett volt menyem és annak barátja is – folytatja Rózsi néni. – Emiatt idegenedett el tőlünk az unokánk is, aki velük él, de reménykedünk, hogy egyszer megért majd minket. Tudod, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig nem kerül kézre az elkövető vagy elkövetők. Nemrég láttam a tévében, hogy tizenhét év után lett meg egy gyilkosság tettese. Én is bízok, szinte biztos vagyok benne, üt még az igazság órája a mi ügyünkben is. Utolsó mentsvárunk a nyilvánosság. Ezért is hozta létre Zoli húga és férje a www.zoltan.sarai.eu honlapot, hogy aki tud valamilyen információval szolgálni, ott megtehesse.”

 

Ágnes

Végszóként álljanak itt Ágnes bölcs tanácsai, aki szintén átélte ezt a legfájdalmasabb tapasztalatot. Ő sajnos már nincs az élők sorában, de amit mondott, az halhatatlan. – Teljes hiábavalóság azon töprengeni, hogy miért velünk történt mindez, nem vagyunk mi olyan rossz emberek, hogy ezt érdemeltük volna. A világ nem így működik. Valamiért ezt meg kellett tapasztalnunk. Az én esetemben akkor állt be a fordulópont gyászomban, amikor a másik fiam megkért, szorítsak neki az érettségihez, de én belefeledkeztem a fájdalmamba. Mikor dél felé eszembe villant, miről is beszéltünk, nagyon elszégyelltem magam, hogy csak a saját bánatommal vagyok elfoglalva, miközben az élőnek szüksége van rám. A tartós szomorúság drága erőket pusztít el, ezért arra kell törekedni, hogy képesek legyünk élvezni az életet, bár a veszteség örökké fájni fog.

 

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Rossi Gombaszögön: „Ha kijutunk az Eb-re, elkezdek magyarul tanulni!”

Meghalt Heller Ágnes Széchenyi-díjas filozófus

Keszegh: Régiónk sokadrangúként van kezelve

Több ezres leépítés a kassai U.S. Steelben

Műanyagot nyelt le a dán partoknál elpusztult viharmadarak 95 százaléka

A lakosság javaslatai alapján szervezik át a közlekedést Somorján

Legfrissebb galériák
Olvasta már?