Angi jelenti „Lélekben ide tartozom”

Junior Prima Díj, Gundel Művészeti Díj a legjobb első filmes rendezésért, komoly társadalmi visszhang itthon és otthon – jobb kezdést egy fiatal újságíró nem is kívánhat magának. Galán Angéla így robbant be a szakmába 2011-ben Szlovákmagyarok című filmjével, amelyben szokatlanul őszintén, minden pátosz nélkül mutatta be, milyenek vagyunk mi, a földijei.
Szabó Laci

2013. december 27. 13:32

Azóta is ez a kritikus, de nem ítélkező hangnem, előítéletektől mentes, őszinte érdeklődés jellemzi minden munkáját.

 

Budapesten születtél, de gyermekkorod, az iskolaévek Pozsonyhoz kötnek. Amikor leérettségiztél, és felvettek az ELTE angol szakára, haza jöttél Budapestre?

Nem egészen, mert Szlovákiában nőttem fel. Pozsonyban, a Ventúr utcában volt az otthonom. Többek között azért jöttem Budapestre, mert szerettem volna olyan közegben megméretni magam, ahol nem kötik édesapámhoz a nevem. Ő kivételes, magas hőfokon izzó ember volt, nem szerette a megalkuvást, és nem finomkodott, amikor elmondta a véleményét. Gyerekkoromtól érzékeltem, ha valakinek azért voltak előítéletei velem szemben, akár jó, akár rossz értelemben, mert az ő lánya vagyok. Akkor még erősen vonzott a színház: úgy gondoltam, ha színésznő leszek, a saját tehetségem alapján ítéljenek meg. Többször is felvételiztem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre színész szakra, sikertelenül; úgyhogy közben elvégeztem az ELTE angol szakát. Végül bekerültem az Egyetem televíziós újságírás szakára, de azért kicsit még mindig álruhás színésznőnek képzeltem magam. Bejártam a filmrendezők óráira, abban reménykedtem, hogy majd észrevesznek. Ma már egyáltalán nem bánom, hogy nem így alakult.

Mikor és miért történt benned ez a változás?

A második év vége felé jöttem rá, hogy a tanáraim jobban ismertek, mint én magamat. Jobban látták, mi való nekem. Van némi tehetségem a színészethez, de nem tudom teljesen átadni magam, van bennem egy gát. Inkább önmagam szeretek lenni, mint hogy mások bőrébe bújjak.

A pesti beilleszkedés könnyen ment?

Próbáltam úgy tekinteni erre a helyre, hogy a szülővárosom, ez részben megkönnyítette a dolgot. De azért sokáig éreztem magam messziről jött kislánynak. Időbe telt, míg megtanultam magabiztosan mozogni ebben a közegben.

Sokan évek múltán is azt mondják, hogy a pestiek nem fogadják be őket, mindig határon túliként tekintenek rájuk. Volt, van ilyen érzésed?

Ha volt is ilyen tapasztalatom, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Az első budapesti évemben elkezdtem járni egy drámastúdióba. Ott is éreztem, hogy más vagyok, nem annyira könnyed és laza, mint a többség, de később rájöttem, hogy ennek nagy része náluk is csak póz. A kezdeti időkben volt, akinek épp a visszafogottságom, ha úgy tetszik, gátlásosságom tetszett. Ez megerősített. De a legtöbbet az segített, hogy végül rájöttem, mit is szeretnék csinálni.

Tehát mégiscsak, Budapesten is meg kellett küzdened az apai örökséggel?

A környezetemben nem, de belül annál inkább. Pozsonyban bejáratos volt hozzánk a szlovákiai magyar értelmiség színe-java, és mivel tehetséges kislánynak tartottak, tudtam, hogy sokat is várnak tőlem. Amikor elkezdtem járni a Színművészetire, minden osztálytársam »az ígéretes tehetség« volt anno a saját közegében, aztán hirtelen ott volt tizenhárom dudás egy csárdában. Megküzdöttünk egymással, de ezek hasznos tapasztalatok voltak. Akkor is sokat tanultam magamról, amikor ösztöndíjasként kijutottam Londonba. Egy idegen közegben kellett érvényesülni, szociális háló és a már elért eredmények nélkül. Ilyenkor az ember kénytelen újrafogalmazni önmagát. Annyival volt könnyebb dolgom, hogy jól beszélek angolul, de természetesen így sem tudtam magam mindig olyan árnyaltan kifejezni, mint szerettem volna. A vége felé könnyebb lett, kacérkodtam is a gondolattal, hogy kint maradok.

Miért nem lett a gondolatból elhatározás?

Amikor letelt az ösztöndíj, harmadéves egyetemistaként egyből munkát kaptam a köztévé Körhinta című fesztiválmagazinjában. Többen voltunk fiatal műsorvezetők, mindenféle fesztiválokat mutattunk be, nagyon élveztem. Miután ez véget ért, egy darabig nem volt képernyős munkám. Jó fél év múltán jutottam eszébe valakinek; elhívott egy válogatásra, ahol műsorvezetőt kerestek egy induló műsorhoz, amely könnyed és informatív módon mutat be érdekes helyeket, foglalkozásokat. Ez volt az Angi jelenti, amely máig megy a tévében.

Megfelelt neked a civil, mindenre rácsodálkozó riporter szerepe?

A kezdet nem volt zökkenőmentes. Ez a műsor főleg a műsorvezetőre épül, én pedig elég tapasztalatlan voltam. Menet közben tanultam, fokozatosan jutottunk el oda, hogy egyre inkább a magaménak éreztem. Zámborszki Ákos, a műsor rendezője érdekes, jó témákat talál, és ő férfiszemmel válogat. Nekem nem jutott volna eszembe katonák vagy bányászok között forgatni. De bármilyen ismeretlen vagy távoli számomra a téma, felkészülés és forgatás közben mindig arra jövök rá, mennyire érdekes. Jó iskola ez számomra, sok alázatot és valódi érdeklődést követel. A pékek közé vagy egy vidéki gazdához nem mehetek tudálékos értelmiségiként, fontos, hogy érezzék: elfogadom őket, tisztelem a munkájukat.

A Szlovákmagyarok sikerének titka is ez az elfogulatlan nyitottság lehet.

Nem törekedtem arra, hogy igazságot osszak, nem is hiszek ilyesmiben. Tulajdonképpen maga a témaválasztás is a véletlen műve volt, mert az osztályfőnököm először azt javasolta, hogy a megosztott szlovákiai magyar képviseletről készítsek filmet. A 2011-es parlamenti választások éjszakáján az MKP és a Híd székházában is jártunk az operatőrrel. Mindkét helyen voltak gyerekkori ismerőseim, és nagy szeretettel fogadtak. Azon az éjszakán szembesültem azzal, hogy nem értem, mi vezetett ide, hogy elszakadtam Szlovákiától, és mégis mennyire mélyen érint, mi történik itt a magyarokkal. Mert lélekben valahogy mégis ide tartozom. Akkor elhatároztam, hogy a témát személyes nézőpontból fogom megközelíteni.

Gondolom, a saját eljöveteleddel kapcsolatban is ekkor tisztáztál sok mindent.

Azon az éjszakán Szigeti László feltette nekem a kérdést, hogy én most tulajdonképpen miről is forgatok. Arról, hogy miért jöttem el Szlovákiából? Tudatosan akkor gondolkoztam először ezen az egészen. Utólag azt kell, hogy mondjam, nem volt ebben dac vagy tiltakozás az otthoni helyzet ellen. Inkább csak hajtott a vágy, hogy ismeretlen közegben bizonyítsak. Nem vitatom, hogy mások viszont úgy érzik, otthon kell magyarként megmaradniuk – a filmben épp arra kerestem a választ, ki milyen érzések és motivációk alapján hozta meg ilyen vagy olyan döntését. Azért forgattam ismerősökkel, hogy minél őszintébben beszélhessünk ezekről a kérdésekről. Édesanyám elsírta magát interjú közben, mert megfeledkezett róla, hogy ott az operatőr. Már munka közben is azt gondoltam, hogy ha soha nem lesz belőle film, nekem akkor is megérte, mert olyan sokat adott.

A heves, olykor ellenséges reakciókon, amelyeket a filmnek az internetre feltett ajánlója váltott ki, meglepődtél?

Igen. Nem hittem volna, hogy ezek a személyes vallomások ennyire megosztják az embereket. Mondjuk, az ajánlót látták, nem a teljes filmet, és biztosan szerepet játszott az is, hogy épp a népszámlálás körüli kiélezett hangulatban történt mindez. Sokan a kiragadott részletek alapján már előre véleményt alkottak. Úgy gondolták, megrendelésre készült a film, biztosan valamelyik párt szekerét tolom. Pedig én azt akartam megmutatni, mennyire sokféleképpen gondolkodunk ugyanarról. Hogy magyarként és szlovákiai magyarként is mindenkinek megvan a maga igazsága, és számtalan külső körülmény, személyes indíttatás vagy kihívás határozza meg, hogyan alakul az életünk.

A Szlovákmagyarok arról szól, hogyan látjuk magunkat mi. A Szomszédaink, a magyarok című háromrészes dokumentumsorozat, amely azt próbálja megmutatni, hogyan látnak bennünket, szlovákiai, romániai, vajdasági magyarokat az ott élő többségi nemzet tagjai, logikus folytatásnak tűnik.

Pedig ezt is az élet hozta így. Motoszkált a fejemben a gondolat, hogy a másik felet is meg kellene kérdezni, de közben máson dolgoztam, és azt is éreztem, hogy ennek idő kell. Nem sokkal később Zámborszki Ákos kapott egy felkérést, hogy rendezzen ismeretterjesztő dokumentumfilmet arról, milyen sztereotípiák élnek a Kárpát-medence többségi nemzeteiben a magyarokkal kapcsolatban, és mik az ő igazságaik, amelyeket mi nem hallgatunk meg. Mivel tetszett neki a Szlovákmagyarok személyes hangvétele, felkért, hogy legyek a film riportere. Nagyon érdekelt a téma. Eleve nem vagyok az az ítélkezős fajta, mindig is könnyen el tudtam fogadni más véleményt, nézőpontot. Ez biztosan a családomból fakad, apám és anyám eléggé eltérő személyiségek voltak, és én mindkettejüktől sokat örököltem. Mellettük tanultam meg, hogy személyes kérdésekben nem létezik teljes igazság, mert azt mindig a nézőpont határozza meg. Édesapámnak a magyarságához való elkötelezett, szenvedélyes ragaszkodását például akkor értettem meg teljesen, amikor a filmben elmesélte, hogy gyerekkorában, a reszlovakizáció éveiben Nagyölveden egy koronát kellett fizetnie annak, aki az iskolában megszólalt magyarul. Ez azért más kiindulópont, mint az én gyerekkorom sokkal békésebb, langyosabb közege. 

A forgatás során sem voltak olyan helyzetek, amikor szívesen vitába szálltál volna a riportalannyal?

Volt, amikor nehezen álltam meg. Például amikor egy egyébként nagyon liberális szerb lány megkérdezte tőlem, nem túlzás-e, hogy Szerbiában a magyarok az óvodától az egyetemig az anyanyelvükön tanulhatnak. De alapvetően nem vitatkozni akartunk, hanem megmutatni, miféle előítéletek élnek az emberekben. Romániában egy fiatalember azt mondta nekem teljes meggyőződéssel, hogy mindenki tudja, Hunyadi Mátyás román volt. Vele sem szálltam vitába, mert Mátyás király korában a nemzetiség fogalma némileg mást jelentett, mint ma, és a történelemoktatás hibája, hogy ezt nem hangsúlyozza eléggé. A szlovákiai részben az egyik szlovák riportalany arról beszél, hogy az összes nemzeti hősük a magyar nemzeti törekvésekkel szemben határozta meg magát, és ez máig terheli az egymáshoz fűződő viszonyunkat. Nagy tanulság volt számomra, hogy olykor ilyen messzire kell mennünk a történelemben, hogy megértsük, miért nem értjük egymást.

Ha az ember így elszakad a kisebbségi lét napi realitásaitól, mint te, mi óvja meg attól, hogy egy idő után úgy lássa: a magyarokat otthon mindig bántják?

Például, hogy olyan barátai vannak otthon, mint nekem. Valamennyien sikeresek, és annak ellenére, hogy magyar iskolákba jártak, szlovák közegben is érvényesülnek, pedig nem adták fel a magyarságukat. Sokan úgy gondolják, hogy egy magyarnak a szakmájában jobban kell teljesítenie, mint a szlovák kollégáinak, ha azt szeretné, hogy elismerjék. Ez elképzelhető, de én a környezetemben kevés olyan embert láttam, aki áldozatként tekintett önmagára. A kisebbségi lét ugyanúgy lehet élmény is.

 

 

Önnek ajánljuk

Mistrík örül, hogy Menyhárt is őt támogatja

Halálos áldozata van Nyitrán az influenzának

Az Új Szó szerdai mellékletében: Hogyan válasszunk középiskolát?

Külföldön már háromszor nyert

Az elégedetlen gazdák bevonultak Pozsonyba

A kilencvenkettesek nagy dobása

Legfrissebb galériák
Olvasta már?