A szabadságharc orvosai

A szabadságharcban részt vevő orvosok életrajzát olvasva az embernek kedve támad ellentmondani Jókai bírálóinak, akik pozitív hőseinek túlzott idealizálását és a leírt kalandok valószerűtlenségét vetették a nagy mesemondó szemére.
Szabó Laci

2014. március 14. 13:00

Ezekben a sokoldalú, nagy tudású, a lehetetlent is megkísérlő, idealista 19. századi orvosokban volt valami Berend Ivánból, a Fekete gyémántok szuperhőséből. Jókaiasan kalandossá azonban nem egyéni hajlamaiktól vezérelve alakult a sorsuk, hanem a körülmények kényszerítő ereje folytán. Sokuk jogot végzett, és csak a véletlennek köszönhetően került az orvosi pályára, nemegyszer csak a szabadságharcot követően.

 

Duka Tivadar (1825, Dukafalva/Dukovce – 1908, Bournemouth, Anglia) jogásznak indult. Kitűnő eredménnyel tette le az ügyvédi vizsgát 1846-ban Pesten, majd Görgey adjutánsaként küzdötte végig a szabadságharcot. A világosi fegyverletétel után Görgey búcsúzóul azt tanácsolta neki, hogy menjen orvosnak. Mivel jól tudott franciául, Duka Párizsban szeretett volna tanulni, ott azonban felvételét az osztrák követség ajánlásától tették függővé, amely eleve kilátástalan volt számára. Így aztán Londonba ment, németórák adásából élt, és szorgalmasan tanult angolul. 1850-ben kezdte meg orvosi tanulmányait, és 1853-ban doktorált. Katonaorvos lett Indiában, s napi munkája mellett Kőrösi Csoma Sándor nyomait kutatta. A tudós sírját is felkereste. 25 évi szolgálat után visszatért Angliába, és folytatta publikációs munkásságát. A magyar orvosok eredményeinek angliai és az angol orvostudomány magyarországi ismertetését tekintette fő feladatának. Több évtizedes kutatásainak eredményeként 1885-ben Londonban kiadta Kőrösi Csoma Sándor élete és munkássága c. művét, amelyet még abban az évben lefordítottak magyarra. Neki köszönhetően került a Magyar Tudományos Akadémia birtokába a neves utazó hagyatéka. Emellett orvosi cikkeket, Semmelweis munkásságát ismertető tanulmányokat publikált. Akár nyelvész is lehetett volna: megtanult perzsául, angolul egy komoly nyelvtudományi értekezést tett közzé a magyar nyelv jellegzetességeiről és rokon nyelveiről. Ugyancsak angolul publikált Kossuth és Görgey című, hosszabb lélegzetű esszéje forrásértékű.

Oroszhegyi (Szabó) Józsa (1822, Nagykolcs, Románia – 1870, Buda) is jogot hallgatott, de 1844-ben átlépett az orvosi karra. 1848-ban a pesti radikális ifjúság egyik vezéralakja volt, a szabadságharcban katonaorvos, majd egy gerillacsapat szervezője és őrnagya, vakmerő, remek katona. Jókai többször írt róla (Életemből, Az én kortársaim), Enyém. tied, övé c. regényében is megörökítette. A szabadságharc bukása után 10 évi nehéz börtönre ítélték, 1856-ban császári kegyelemmel szabadult. Előbb Abrudbányán, majd Bukarestben orvosként dolgozott, közben cikkeket írt, szerkesztette a Bukaresti Magyar Közlönyt, néprajzi gyűjtéseket végzett. Fő műve, a Román élet ma is érdekes olvasmány. 1858-ban török katonaorvosi szolgálatot vállalt, Irakban, Iránban, Bulgáriában dolgozott. 1868-ban abban a reményben indult haza, hogy megtakarított pénze nyugodt életet biztosít számára. Útközben szélütés érte, és a magatehetetlen embert teljesen kifosztották. Hazavergődött, de már nem épült fel, betegen tengődött haláláig.

 

Nem harcolt, mégis börtönbe került

Stessel Lajos (1797, Kismarton – 1888, Tápiószele) szintén jogot végzett, de végül az orvostudomány mellett döntött. Bécsben doktorált, keresett orvos lett, hosszabb ideig a Széchenyi család, majd több magyar főrendi família háziorvosaként működött Bécsben és a Dunántúlon. Jelentős vagyont szerzett, majd jótékony célokra fordította. A Bécsben tanuló magyar diákoknak segélyalapot s kórházi ellátási alapítványt hozott létre. 1842-ben 1500 könyvvel megalapította a magyar orvosegyesület könyvtárát, aztán idővel további 12 000 kötettel gyarapította. A forradalom hatására nevét Szelényire magyarosította. A szabadságharc bukása után magyar menekülteket bújtatott bécsi és vidéki házában, az emigrációt jelentős összegekkel segítette. Ezért 1850-ben tízévi várbörtönre ítélték, amelyből ötöt Kufsteinben töltött le. Szabadulása után elhagyta Ausztriát, Pestre, majd Tápiószelén vett birtokára költözött, és továbbra is nagy összegekkel segítette a magyar orvostudományt.

A jótékonykodásban rokon vele Schöpf-Mérei Ágoston (1804, Győr – 1858, Manchester), aki Páduában tanult, és Bécsben praktizált. 1836-tól a pesti egyetem orvosi karán adott elő. 1836-ban Pesten ortopédiai intézetet alapított, de azt 1838-ban elmosta az árvíz. Egy évvel később létrehozta a Szegénysorsú Gyermekek Kórházát. Minden újdonság iránt fogékony volt, szemészettel és helyreállító sebészettel is foglalkozott. Ő honosította meg a hallgatózás és kopogtatás diagnosztikai módszerét Magyarországon, nevéhez fűződik az első magyar gyermekgyógyászati tankönyv és orvostörténeti jegyzet megírása. A szabadságharcban az olasz légió orvosa volt. A fegyverletétel után Törökországba menekült, onnan Párizsba, végül Manchesterben állapodott meg; ott 1856-ban gyermekkórházat alapított.

Schneider Antal (1816, Csákova – 1897 Budapest) is rendkívül nagylelkű ember volt, de kevésbé szerencsés, mint két előző bajtársa. Temes megye tiszti főorvosa volt, a szabadságharcban először Damjanich seregében, majd Bem mellett szolgált. Az utóbbival együtt menekült Törökországba, sokáig ő fedezte Bem és kísérete kiadásait. Isztambulban telepedett le, és egyik vezetője volt a magyar politikai emigráció vezető szervének, a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, amely egy későbbi magyar felkelés feltételeinek megteremtésén dolgozott. Így került kapcsolatba Klapkával, majd Garibaldi titkos megbízottaival. Vagyonát a szervezkedésre áldozta. Külpolitikai okok miatt a török rendőrség nem nézte jó szemmel ezt a tevékenységét, és hiába voltak nagy érdemei a krími háborúban, egy mondvacsinált indokkal letartóztatta. „Pénzhamisításért” 15 évi várfogságra ítélték, de 2 év múltán az angol követ közbenjárására kiszabadult. Itáliába ment, s ott Garibaldi oldalán, a magyar légió ezredeseként közel 80 csatában vett részt. A kiegyezés után amnesztiakérelmét elutasították, csak Andrássy Gyula miniszterelnök közbenjárására térhetett haza, de eltiltották hivatása gyakorlásától, és sokáig rendőri megfigyelés alatt állt. Jelentős vagyona az emigrációban elfogyott, szerény tisztviselői fizetéséből tartotta el családját.

 

A szultán szolgálatában

A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült magyarok között 31 tiszti állományú honvédorvos volt. Otthon halálos ítélet vagy súlyos börtönbüntetés várt rájuk. Törökországban is csak úgy maradhattak biztonságban, ha a hadseregben vállaltak szolgálatot. Mivel az oszmán birodalomban nagy volt az orvoshiány, örültek az európai egyetemeken végzett szakembereknek. Fejedelmi fizetést kaptak, de sokan közülük hamarabb meghaltak, semhogy élvezni tudták volna a vagyonuk adta jólétet. A török hadseregben a magyar orvosok közül a Bécsben végzett Robay (Romich) János (1819, Újvidék – 1855, Bagdad) csinálta a legragyogóbb karriert. 1849. augusztusában lépett be a török hadseregbe, és Ahmed pasa néven Egyiptom, majd Irak „vezérorvosa” lett. Fényes pályája azonban csak 6 évig tartott, 1855-ben a bagdadi katonai lázadás során megölték.

Hammerschmidt Károly (1800, Bécs – 1874, Isztambul) törzsorvosként Bem seregében szolgált; vele együtt menekült Törökországba, s ott polgári orvosként dolgozott. Kitűnően megtanult törökül, és felvette az iszlám vallást. Részt vett a krími háborúban, majd az isztambuli orvosi akadémia sebészet-, később belgyógyászattanára lett. 1867-től az ásvány- és állattan professzora. Nevéhez fűződik az isztambuli természettudományi múzeum létrehozása. Számos tankönyvet és tanulmányt írt török nyelven. Két öccse is orvos volt, részt vett a szabadságharcban, Törökországban kapott menedéket, de ők a hatvanas években visszatértek Magyarországra.

Nagy érdemeket szerzett a török katona-egészségügy korszerűsítésében Gaál Gusztáv (1816, Ákosfalva – 1862, Szarajevó). Bécsben végzett, a hírneves Skoda professzor asszisztense és egyetemi előadó volt, karrierje gyorsan ívelt felfelé. A szabadságharcban Görgey hadseregének kórházi felügyelője lett, és a mozgó kórházak igazgatója. Nem csoda, hogy egyike volt annak az öt honvédorvosnak, akiknek Ausztria a kiadatását követelte. Ezért belépett a török hadseregbe; Veli bég néven ezredesi rangban vezérorvosi beosztásban szolgált. 1850-ben kinevezték az isztambuli orvosi akadémia belgyógyászattanárának, noha erre az állásra Bécsből is pályáztak. A török orvosképzésben az ő nevéhez fűződik a korszerű belgyógyászati szemlélet kialakítása. Isztambul legkeresettebb orvosa volt, így anyagilag támogatni tudta a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Ereje teljében, karrierje csúcsán hivatása áldozata lett: egy orvoscsoporttal Boszniába küldték a kolerajárvány leküzdésére, és a kór vele is végzett. Halála előtt pár hónappal Bécsben jelent meg orvosi kézikönyve, a Taschenencyclopädie der Medizin.

És az otthon maradottak, akik szintén részt vettek a szabadságharcban? Letöltötték a büntetésüket, s ott folytatták, ahol a reformkorban elkezdték. A legnagyobbak, Balassa János, Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor mellett rengeteg tehetséges, széles látókörű, minden szakmai újdonságra fogékony orvos dolgozott a pályán. Ez a nemzedék teremtette meg a korszerű magyar orvosképzést és gyakorlatot.

 

 

Önnek ajánljuk

Miből él az elnökjelölt?

Hamšík Lavezzivel is konzultált átigazolása előtt

Tiltakoznak a kiállított melltartók és bugyik ellen

21 Savage szabadlábon

Pedagógiai napok a digitalizáció jegyében

Pellegrini: A rendőrség senki fölé nem terjeszti ki a védőszárnyait

Legfrissebb galériák
Olvasta már?