A nap felkel, a madarak énekelnek

Minden a legnagyobb rendben lesz. Mindig minden a legnagyobb rendben kell, hogy legyen. Minden a legnagyobb rendben van. Remélem! A tegnap már régen nincs, a holnap túl messze, a most meg megfoghatatlanul fut. Az ázott kampányplakátokat szép lassan elrongyolja a tavaszi szél, lemossa a firkákat is.
Szabó Laci

2016. március 25. 01:10

 

Kijózanítja az egyszerű embert, meg remélem, azokat is, akiknek bizalomkeltő, jövőbe tekintő, elrettenthetetlen meggyőződéstől, határozottságtól szikrázó tekintete éppen elmosódni látszik a plakátokon. Ki kéne takarítani! A tereket, a felületeket, mind a valós, mind a virtuális világban! El kéne gondolkodni egy újraindításon. Nehéz lesz. Mély sebek estek, sok valótlanság, egetverően buta vád, gyalázkodás repkedett másodpercenként még nemrégiben. Mostan már vége. Vagy kérdezzem? Mostanra vége? Ami van, az van, nincs más hátra, dolgozni kell, és tudomásul kell venni, hogy nem csak lehet, kell, sokat, keményen, kitartóan kell dolgozni! Mostantól a most mutasd meg van! Az ígéret betartandó, adósság kifizetendő! Mondják mifelénk: igen szegény ember az, aki már ígérni sem tud! Ki mit s mennyit ígért, majd annyival számoljon el! Pénzt, paripát, fegyvert, hópénzt kap hozzá! Meg soron van az is, hogy ki-ki a saját lelkiismeretével is számoljon el. Az se lesz könnyű!

Biztos nem lesz olyan jó az, mint korán kelni, élvezni a napkeltét, a sarjadó életet, hallgatni a fák nyújtózkodását, a levelek feszengését, a felrobbanó rügyekre kábultan rázúgó rovarok szárnycsapásainak melankolikus, álmosító dallamát. Március elején már heves füttyel, korán reggel ébresztenek a rigók, csak két pár lakik itt a lakótelep fáin, de napkeltétől olyan félórás koncertet adnak, mindenféle trillákat, futamokat eleresztve, hogy azokat Hacki Tamás is megirigyelhetné. Hogy ki a Hacki Tamás? Persze, nem tudhatja mindenki! Gyerekkorom híres füttyművésze ő, aki szó szerint „fütyült” a rendszerre, az akkori gulyáskommunizmusra, és egész szép karriert fütyült össze magának! Aki 1962-től, a Ki mit tud? versenyen óriási sikert aratva, évtizedeken át szórakoztatott sajátságos technikájú dalaival sok százezer nézőt és rádióhallgatót. Nem mellesleg kiváló fül-orr-gégész és logopédus szakember lett belőle, akinek nevét a szakma számon tartja. Szóval őt, ezt a híres művészt meghallva tanulgattam fütyörészni, majd negyvenöt évvel ezelőtt. Akkoriban még nem figyeltem a rigókra, annyira, mint mostanában. Az egyik barna tollú kis tojó mostanában egészen személyes ismerős lett. Mintha csak érezné, hogy neki kell pótolnia a szárnyában egyetlen fura kék tollát reptében is megvillantani képes cinegét, akit már hosszú hetek óta nem láttam. Érhetik az embert s madarat balesetek. Remélem, a cinegéknél nem volt parlamenti választás, és ez az én kéktollúm csak nem keveredett valami visszafordíthatatlan folyamatba? Bízom abban, hogy macskák, rossz emberek, fagy se vadászta le. Ahogy az állandóan gyanúsan jóllakottnak látszó ölyv se kapta el, amelyik a telefonerősítőkről, tizennégy emelet magasból figyeli mindig lakótelepi territóriumát. Szóval maradt ez a kis szolid, szelíd, barna tollú rigócska, a tojó, amelyik madzagdarabot szed fel éppen a csőrével, és fészekrakó lázban ég, míg választottja, a hím a fejem felett, a tél végén csonkolt tujafán keresi a tavalyi fészek helyét. Majd miután ott nem leli – hiába szóltam a favágóknak –, átrepül a szemközti toronyháznál lévő kőrisre, terepszemlét tartani, új házhoz helyet találni. Még azon az áron is ezt teszi, hogy az állandóan gyanúsan jóllakottnak látszó ölyv naponta ott köröz majd a fölötte. Életveszélyben élni, a fészek, a jövő miatt! Drukkolok nekik! Kicsit olyanok ők most nekem, mint a hazátlan, félelemmel teli, fészket, helyet kereső, riadt emberek, aki továbbra is tódulnak errefelé, mert nincs vége a gondoknak, a tragédiáknak, itt már lassan katasztrófaelhárításra lesz szükség. Zúdul az ár! Emberáradat! Arra gondolok, vajon a millió négyzetméternyi plakátragasztásért kifizetett pénz mennyi menekülő, éhező, elnyomorodott és fázó megetetésére, felruházására lehetett, lett volna elegendő? Itthoni és hontalan szükséget szenvedőkből mindig van. Bár tudnék adni! – száll a sóhaj. Nincs más hátra, apró lépésekkel kell kezdeni. Mondjuk, a rigók, majd a kétnaponta erre járó kukázók, a hetente egyszer a kenyérmaradékot konténerből kibányászó öregasszony segítésével. Csak ne értsék félre! Nem tudom még a segítség módját, csak a szükségességét érzem. Talán jó szóval, emberi hanggal kell kezdeni, megértéssel, szolidaritással. Az anyagi segítség, az étel, a ruha is sorra kerülhet elébb-utóbb. De meg kell hamarább ismerni a másikat. Ha már segíteni akarok, akkor azoknak is szólnom kell majd, akik helyzetben vannak, helyzetbe kerültek. Ők döntéseket hozhatnak, olyan valós és tényleges támogatásokat tudnak előteremteni, jóváhagyni, eljuttatni, amilyeneket egyszerű ember nem képes. Ők azok, akik korábban ígérték, hogy mindent megtesznek majd a közösségért. Itt lesz hát a jó alkalmak egész sora. Tudom, a plakátokat lemossa az eső, az ígéretek is elfelejtődnek alkalmasint. De én emlékezni próbálok majd négy év múlva is. Ha megadja a lehetőséget az idő! Addig is tavasz kisasszony érkezése legyen! Nyújtanám neki a karom, hellyel kínálnám, lesegíteném könnyű kis pelerinjét! Kezét csókolom, de jó, hogy megjött. A magácska kedvéért megpróbálom fél lábon is a várakozást! Tessék helyet foglalni, köszönöm, hogy segít kitakarítani a valós és virtuális világ elmúlt hetekben feltorlódott szemetét!

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Kiska pártot alapítva fogná össze az ellenzéket

Indul a Tablók Viadala 2019! Szavazz!

Ezreket ment meg évente a defibrillátor

Keresik a Duna-alagút átépítőjét

Kassai rendőrök: ne hagyják a gyereket az autóban

Ezért nem szabad a tévé előtt aludni

Legfrissebb galériák
Olvasta már?