A mindenkori ifjú titánok

Cs. Liszka Györgyi

2019. szeptember 11. 11:32

- Somogyi Tibor felvétele

Nem először írok a fiatalokhoz fűződő érzéseimről, tudom, és még ha ismételném is magam, úgy gondolom, nem árt felfrissíteni a témát. Most meg éppen több apropója is van. Egyrészt korának előrehaladtával fiatalodik a Vasárnap, és én ezt alaptermészetemből kifolyólag valószínűleg olyan odaadó lelkesedéssel figyelem, hogy szakmabeli kortársaim közül páran elkezdték nehezményezni. A krahácsi fajta, akinek ha a legjobb sora van is a világon, folyton úgy érzi, őt nyomják. Történt ez egy nyár eleji, a lapjainkat értékelő nyilvános gyűlésen, ahol elmondtam, tizennegyedik évemet kezdem a Vasárnap élén, szerintem nekem van a legjobb csapatom, válogatott társaság, nagyszerű emberek, a legkiválóbb újságírók és szerkesztők, és nagyon örülünk a fiataloknak is, mert méltó folytatását jelentik a legjobbaknak, úgy illeszkednek az egészbe, mint a hiányzó puzzle-darabok a maguk helyére, s hogy létünk, a Vasárnap további létezése már kizárólag csak az olvasókon múlik. Pontosabban azon, meddig hajlandóak hetente egyeurónyit adni a munkánkért. No, és erre kaptam én a kritikát, természetesen nem szembe, hanem hátba dünnyögve (politikai nyelven úgy mondják ezt, hogy a kuloárokban). Konkrétan, hogy meg ne bolonduljak a fiataljaimtól, itt már annak nincs is becsülete, aki letett valamit az asztalra (ez az asztalra letevés meg olyan nekem, mint bikának a vörös posztó!). Mondták ezt olyanok, akik majd negyven éve kerültek az akkor hatalmas létszámú lap szerkesztőségébe, és nagy valószínűséggel már akkor is akadtak olyan öregek, akik felkarolták, biztatták őket, ha máig ott vannak. Mint ahogyan voltak nekem is nagyszerű öregjeim. (Varga Erzsi például, akiről már megírtam, hogy búcsúzott tőlem a halálos ágyán – 48 éves korában!: Egyszer, majd ha nagy szerkesztő leszel, mert nagy szerkesztő leszel, meg ne feledkezz a fiatalokról. Szeresd őket, és támogasd, mert minden csapatba kell legalább egy kölyök, ilyen, amilyen most te vagy.) Azt, hogy ennek köszönhetően örülök-e ennyire a lelkes, ügyes újaknak, vagy enélkül is ennyire örülnék-e, sosem fogjuk megtudni, mindenesetre múlhatatlanul hálás vagyok minden egyes volt madáchosnak, aki kezdeteimkor biztatott, s a legcsekélyebb jóért is megdicsért. Természetesen igazuk van, ha úgy gondolják, ez az én személyes ügyem, magánügy. Mert az. Hogy kerül mégis a csizma az asztalra (hogy már végre én is letegyek oda valamit)?

No, most jön a szöveg eleji egyrészt folytatásaként a másrészt. És ez már bőven közügy, annyira, hogy közebb már nem is lehetne. Olvasom a teszetosza párt(nem)egyesülési nyilatkozatokat, olvasom az egyes nyilatkozókat, és majd leesik az állam (nem az, aki én vagyok, hanem az állkapcsom) a nagy csodálkozástól. Kénytelen vagyok ugyanis megállapítani, hogy azok közt a nagy öregek közt, akik két pártból lövöldöznek egymásra, és egy kanál vízben meg tudnák fojtani a másikat, a párt(nem)egyesülés következményeként létrejött fiatal pártalapítási kedv hatására megszületett a teljes egyetértés. Ajvé! Jelesül, hogy mit akarnak ezek az ifjú titánok (bennünket – őket – is így neveztek még a szocializmus végéveiben) (vörös posztó!), beengedtük őket a jó meleg irodába (vörös posztó!), és rögtön azt hiszik, hogy övék a világ (miért, nem?), csakhogy, fiacskáim, először le kell tenni valamit az asztalra (vörös posztó!), először bizonyítani kell, keményen dolgozni, aztán majd lehet, hogy beérik a pozíció is.

Mint komor bikáé, olyan lett a járásom, ámde visszatértem a régi, zárójeles víg kedvemhez. És csak kérdezni tudok (de mondd, ki válaszol majd énnekem):

Harminc éve, amikor gyári munkásból, sofőrből, futballistából, kishivatalnokból bekerültek a nagypolitikába, ugyan vajon mit tettek le az asztalra, hogy bekerülhettek? Ki engedte be őket a jó meleg irodába, és miért pont őket? Mert ifjú titánok voltak, akik jókat röhögtek a Jakeš elvtársakon, miután a diákság elkergette őket? És azóta miért nem neveltek ki magukhoz hasonlókat a harminc év titánjaiból, olyanokat, akiknek átengedhetnék végre azt az asztalt? Mert hogy tegyenek rá le valamit, ha a közelébe sem engedik őket? Harmincévnyi tisztújítások miért lettek tisztöregítéssé? Mert az OT-k így akarták? Miért is? Nem az van, hogy leszednivaló van azon az asztalon? Félreértés ne essék: ez a bazi nagy pártalapítási kedv egy kicsit sem nyerte el a tetszésemet. Éppen ezért is kérdezek.

Hátha kiderül.

 

… folyton közelebb jön az öregség, és akkor már igazán nem tudom, mi marad a homokra épült életünkből. Minden a fiatalság körül forog, az élet minden ténye csak azért történik, és rettenetes ez a félreállás a vége felé – írta Gyarmati Fanni a naplójába 1940. november 10-én, vagyis 28 éves (!) korában.

 

De VASÁRNAPig nem derült ki semmi.

Kolozsvári Grandpierre Emil: Szellemi galeri

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Cséfalvay: A Hídban nincs elég erő és akarat

Kedden Füleken játszik a DAC – a hazaiaknak ez az év meccse

Leállították a büntetőeljárást Kiska állítólagos zsarolása ügyében

Továbbra sem javult a pedagógusok helyzete

Az MKP egyelőre nem válaszol az OĽaNO ajánlatára

VIDEÓ: Alvó sofőr okozta a balesetet a pozsonyi Sitina-alagútban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?