A mesemondó mesébe illő élete

Tavaly a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás gondozásában jelent meg Viera Kamenická Pozsonyi zsidó mesék című kötete. A könyv rendkívül kedves és érdekes időutazás abba a régi Pozsonyba, amelyben a zsidó közösségnek még pezsgő kulturális élete, két rabbija és igen, számos csodabogara is volt. Mindegyik mese a valóságban gyökerezik, és a toleranciára, egymás megsegítésére helyezi a hangsúlyt. Maga a szerző ugyanis egész életében ezt tapasztalta, és ezt hirdeti.
Vrabec Mária

2019. október 10. 09:30

s
- Somogyi Tibor felvétele

Viera Kamenická zsidó-katolikus, liberális-ortodox, szlovák–magyar családban nőtt fel, s egész gyermekkorában azt látta, hogy mindez jól megfér egymás mellett, ha az emberek tisztelik egymás meggyőződését, és megcselekszik azt a kis jót, ami tőlük telik. Az égszínkék szemű, szelíd tekintetű hölgy a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeumának munkatársa, és minden erejével azon dolgozik, hogy minél többen megismerjék a zsidó kultúrát, vallást és hagyományt.

Bonyolult családtörténet

„Édesapám pöstyéni zsidó, édesanyám pozsonyi magyar családból származott. Mindkettejüknek ez volt a második házassága, édesanyám első férje a holokauszt áldozata lett; én máig csak úgy mondom, hogy meggyilkolták. Édesapám, Eugen Klein a szeredi munkatáborban ismerte meg első feleségét, Margitkát, és 1944. március 9-én ott született meg a nővérem, Emília Mirka. Sokan felrótták nekik, hogy ilyen körülmények között gyermeket vállalnak, de én úgy látom, az élet mindenhol élni akar. A háború végén Galgócra költöztek Margitka szülőházába, de nem tudtak együtt élni, mert édesapám nem bírta a szigorú ortodox előírásokat. Közös megegyezéssel elváltak, aztán egész életükben kapcsolatban maradtak. Én is úgy jártam vakációra Galgócra, hogy édesapám első feleségének anyját nagymamámnak tekintettem, Mirkát pedig a nővéremnek.

Édesanyám, Szabó Ilona modistin, azaz nőikalap-készítő volt. A belvárosban, a Nemzeti Színház mellett vitt üzletet egy rokonával. Gyakran mesélt nekem arról, hogy annak idején Párizsba járt „kémkedni” a legújabb modellek után, és amikor a kirakatokat fényképezte, nemegyszer elkergették. Művészlélek volt, valóságos kalapköltemények kerültek ki a keze alól. Velem csak magyarul beszélt, ötéves koromig nem is tudtam szlovákul. Két fivérét kitelepítették a háború után Magyarországra, ezért is döntöttek úgy a szüleim, hogy engem szlovák óvodába adnak. Édesanyámnak eltökélt szándéka volt, hogy Pozsonyban akar élni, és ha kell, szlovákul is megtanul, ezért beiratkozott a Matica slovenská nyelvtanfolyamára. Óvodásként én kérdeztem ki őt a leckéből, de azt élete végéig nem volt képes felfogni, hogyan lehet a szlovákban a ruha, az olló vagy az óra akkor is többes számban, ha csak egyről van szó. Nagymamaként a gyerekeimmel is többnyire magyarul beszélt, a nővére, Bözsi néni pedig magyar mondókákat tanított nekik –máig tudják őket. A családi történelem ismétlődik, mert a lányom Pódafára költözött, és magyar óvodába íratta a kislányát. Ennélfogva az egész családban a kis Sára tud a legjobban magyarul, a szülei nem is értik, miről cseveg a kis barátnőivel. Régen fordítva volt: a szülők beszéltek más nyelven, ha valamit nem akartak a gyerekek orrára kötni, de ma a gyerekek már többet tudnak, mint mi.”

Hanuka után karácsony

Kleinék a háború után a Mihály kapu utcában laktak Pozsonyban. Viera asszony úgy emlékszik ezekre az évekre, hogy mindenhol rokonokkal, barátokkal voltak körülvéve. Már akik túlélték a holokausztot, mert édesapja családját kiirtották a nácik. A szlovák nemzeti felkelés kitörésekor új családjával sikerült megszökniük a szeredi munkatáborból, és a felszabadulásig egy gazdaságban rejtőzködtek.

„Édesapámat Galgócon egy autószerelő műhely tulajdonosa alkalmazta. Valószínűleg tisztában volt azzal, hogy zsidó, de erről soha egy szó sem esett köztük. Amikor a munkaadója megtudta, hogy néhány hónapos kislánya van, a fizetés mellé élelmet is csomagolt neki, ebből tartotta el rejtőzködő családját is. Miután visszatértek a galgóci házukba, ott már arizátorok laktak, és nem akartak kiköltözni – apámnak néhány pofonnal kellett meggyőznie őket. Sportoló volt, edzett ember, el tudom képzelni, hogy nem sokáig ellenkeztek. De édesapám minden igyekezete ellenére sem bírta sokáig a szigorú ortodox életvitelt, ezért vált el és költözött Pozsonyba, ahol a szakmájában, autószerelőként dolgozott. Itt ismerte meg keresztény édesanyámat. Mindkét vallás ünnepeit megültük, a hanuka után a karácsony következett, farsang idején purimot is tartottunk, a húsvétot olykor megelőzte, más években követte a pészah. Gyerekként ebből csak azt láttam, hogy nálunk mindig ünnep van, és ajándékot lehet kapni, ma már tudom, nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna a szüleimtől, mint azt a szilárd meggyőződést, hogy mindennek helye van egymás mellett. Édesapámat lenyűgözte a keresztény ünnepek pompája, mindig maga hozta a fenyőt karácsonyra, és amíg a szomszédéknál le nem égett a karácsonyfa, addig viaszgyertyákat gyújtottunk rajta. Alig fújtuk el az utolsó hanukagyertyát, már díszítettük a karácsonyfát. Nálunk ez volt a természetes.”

Féltestvérekből édesek

A bonyolult élettörténetek ellenére családon belül szívélyesek voltak a kapcsolatok, azért is, mert a háború után mindannyian úgy érezték, nagy dolog, hogy egyáltalán élnek. „Édesanyám és édesapám első felesége sógornőnek szólították egymást. A nyarakat rendszeresen Galgócon töltöttem, vagy Mirka volt nálunk Pozsonyban, később pedig, amikor a nővérem az itteni orvosi egyetemen tanult, folyton együtt voltunk. Mirka 1993-ban, az édesanyja halála után kiköltözött Izraelbe, és ötvenévesen új életet kezdett. Megtanult héberül, megvédte a diplomáját, újból felépítette a karrierjét; ma keresett onkológus. Csodálom őt a lelkierejéért, és máig hálás vagyok a szüleinknek, hogy bár mindketten egykék voltunk, lehetővé tették, hogy testvérekként nőjünk fel. A távolság ellenére máig szoros a kapcsolatunk, az ünnepeket is úgy tartjuk, hogy a Skype segítségével együtt imádkozunk, énekelünk.”

Az üldöztetés traumája miatt a zsidó édesapa óvni akarta kislányát, ezért ragaszkodott a megkereszteléséhez. Így esett, hogy a kis Klein Vierát megkeresztelték a pozsonyi Szent Márton-dómban, majd elsőáldozáshoz járult, és meg is bérmálkozott. Hogy később mégis a zsidó felekezethez csatlakozott, az már a saját, felnőttkori választása volt. „Édesapám azt mondta, hogy a lágerekből nemcsak a foglyok tértek vissza, hanem a fogvatartóik is, és az embereket nem lehet néhány hónap leforgása alatt átnevelni. Ezért is féltett annyira, próbált megvédeni. Mirka volt a zsidó kislánya, én pedig a katolikus; már saját elhatározásomból tértem vissza a zsidósághoz. Akkor érett meg bennem az elhatározás, hogy konvertálok, amikor önállósultak a gyerekeim. Négy évig tanultam a zsidó hittant, vizsgát tettem, s ma okmánnyal rendelkezem arról, hogy zsidó vagyok. Ezzel tartoztam azoknak az elődeimnek, akiket a holokauszt miatt nem ismerhettem. A gyermekeimre nem erőltettem rá a dolgot, máig karácsonyfát is állítok, amikor várom őket. Egyetlenegyszer nem tettem, és a kis unokám sírva fakadt, hogy a nagymama biztosan rossz volt, mert a Jézuska nem hozott neki karácsonyfát. Akkor megfogadtam, hogy ezt a hagyományt is folytatom, mert az unokáimnak ez is kijár.”

Mesék a Zsidó utcából

És kijár nekik sok-sok mese is a nagymamától. Leo Nágelről, a szegény cipészről, aki levelet küldött az Úristennek, a kis Mendelről, aki adományokat gyűjtött a rászorulóknak, arról, hogyan készültek a gyerekek a purimi karneválra, és hogyan édesítette meg a tudást diákjai számára Mojse Schneider, az öreg tanító. Viera asszony a mesék alapjául szolgáló történeteket nagyrészt a galgóci nagymamától hallotta, aki a vallás szabályait következetesen megtartó asszony volt. Olyannyira, hogy amikor a szeredi munkatáborba deportálták, a kofferében nem élelmet és ruhát vitt magával, hanem imakönyveket.

„Kóser háztartást vezetett, de én, a liberális közegben nevelkedett pozsonyi kislány sokszor vétettem a szabályok ellen. A tejes ételekre szánt evőeszközzel nyúltam a húshoz, vagy fordítva, és olyankor a nagyanyám ezeket a kanalakat, villákat mind elásta a kertben, aztán nyár végén egyszerre kóserolta forró vízzel. Gyakran emlegetjük a nővéremmel, hogy mire hazamentem a vakációról, majdnem az egész étkészletet elásták. A szabbat mindig gyönyörű volt a nagymamánál, azon a két gyertyatartón gyújtottuk meg a gyertyát, amelyet apám készíttetett az esküvőjükre Margitkának, és ma a szeredi holokausztmúzeumban van. Nagymama főleg az ünnepi estéken mesélt nekünk a zsidó történelem legendás alakjairól és valós személyekről. Az én meséimben gyakran ezek a szereplők köszönnek vissza, némelyikben több történet is ötvöződik, de mindenhez, amit leírtam, személyes élmények fűznek. Ezt az élményszerűséget, az egykori Zsidó utca hangulatát akartam visszaadni azoknak, akik már hallomásból sem ismerhetik. Remek a magyar fordítás, Csanda Gábor munkája. Amikor elolvastam, szinte hihetetlen volt számomra, hogy ezt én írtam. Nagyon örülök, hogy a magyar gyerekek is olvashatják, hiszen a régi pozsonyi zsidó közösségben szinte mindenki beszélt magyarul.”

Hatam Szofér nyomában

Viera Kamenická művészi fotográfiát tanult, 1992 óta ezt a tudását és művészi érzékét kamatoztatja a Zsidó Kultúra Múzeumában. Azt mondja, a legszívesebben gyerekeket kísér, mert ők még mindenre nyitottak. „Megtanítom nekik a zsidó ábécét, a hüpe (esküvői baldachin) alatt eljátsszuk a zsidó esküvőt, elmondom Eszter királynő purimi történetét, megüljük a széderestét – észre sem veszik, és megismernek egy más kultúrát. Az egyik ilyen alkalommal, pészahra természetesen maceszt is készítettem nekik, és annyira telemorzsázták a helyiséget, hogy a múzeum biztonsági őre riadót hirdetett, mert azt hitte, lehullott a vakolat.”

Mostanában leginkább Hatam Szofér, a legendás zsidó rabbi életműve és hagyatéka foglalkoztatja Viera Kamenickát. „Idén lesz halálának a 180. évfordulója, a zsidó hagyományban ez fontosabb, mint a születésnap. Az évek során nagyon sok fényképet készítettem a sírhelyéről, ezekből a szülővárosában, Frankfurtban, Izraelben, Amerikában és több európai városban is volt kiállításom. Most az életművéről szóló előadással készülök. Már jó ideje kutakodom külföldi levéltárakban, hogy valami újat is tudjak mondani róla. Közben egy új mesén is dolgozom, amelyben egy apával, akinek három lánya van, és fiúra vágyik, az angyal közli, hogy még megadatik neki a fiúörökös. A nővéremmel konzultálok, milyen neveket adjak a mesebeli lányoknak, mert a zsidóknál a névnek nagy jelentősége van. Én is azért lettem Viera, mert annak a nőgyógyásznak a feleségét, aki édesanyám mellett volt a születésemkor, így hívták. Koncentrációs táborból menekült, gyönyörű nővé vált az elkínzott, csontsovány csúfságból, és akkoriban nagyon sok újszülött kislánynak adták a nevét, mert férje páciensei ezzel tisztelték meg őt. A Viera jelentése szlovákul hit. Úgy érzem, ilyen indíttatással nem is volt más lehetőségem, mint hogy visszatérjek a gyökereimhez.” 

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 41. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Minden vita a botrányokról szólt

Frissítve

Kapufás gólokkal nyert a DAC, szabályos találattól fosztották meg a ViOnt

Kevesen kapnak év végi prémiumot

Zsuzsová ügyészt gyilkolt volna

Örül, hogy most hazajön játszani

Bugár Béla is helyet kap az MKP és a Híd közös listáján

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!