A Magyarok Istene

Közeledett a százéves évforduló. Még a csapból is Csehszlovákia megalakulása folyt. – Diána, együttérzek veletek, magyarokkal. Biztos nagyon nehéz lehet nektek most, hogy mindenki ünnepel – fordult hozzám az egyik kóruspróba végén Rasťo. Írtam már róla egyszer régebben, ő az a bizonyos „nacionalistából lett magyarbarát”.
Marosz Diána

2018. december 27. 09:30

- Marosz Ajna felvétele

Közeledett a százéves évforduló. Még a csapból is Csehszlovákia megalakulása folyt. – Diána, együttérzek veletek, magyarokkal. Biztos nagyon nehéz lehet nektek most, hogy mindenki ünnepel – fordult hozzám az egyik kóruspróba végén Rasťo. Írtam már róla egyszer régebben, ő az a bizonyos „nacionalistából lett magyarbarát”. Jólesett, hogy ennyire szívén viseli a dolgot. Bizony, ezekben a hetekben nagyon sokat töprengtem én is. Olvastam is sokat, sok látószögből. Próbáltam magam beleképzelni, mondjuk, egy csallóközi magyar helyzetébe, aki egyszer csak egy teljesen idegen államban találja magát. Hidegrázós. Aztán próbáltam magam beleképzelni, mondjuk, egy kiszucai szlovák helyébe. Egészen más perspektíva.

A mi családunkban amúgy is hozzá vagyunk szokva, hogy több oldalról közelítsük meg a dolgokat. Jól illusztrálja ezt az is, hogyan töltöttük az október végi rendkívüli szlovák nemzeti ünnepet. A család egyötöd része Turócszentmártonban koszorúzott, a maradék négyötöd Budapestre autózott. A párkányi hídon Sebestyén fiam lehúzta az ablakot, és maximum hangerővel bekapcsolta a magyar himnuszt.

Véletlen egybeesés folytán éppen ezekben az október végi ünneplős napokban készültünk föl Sebivel az idei dunaszerdahelyi Kincskeresők konferenciára is. Olyan témát találtunk, amely tökéletesen illett az évfordulóhoz: az egykori zsolnai főreáliskola épületének történetét dolgoztuk fel. A főreáliskola 1910 és 1913 között épült fel két budapesti építész, Orth Ambrus és Somló Emil tervei szerint, egy ugyancsak budapesti szobrász, Maróti Géza közreműködésével. Én már elég régóta szemezgettem ezzel az elhanyagoltságában is tiszteletet parancsoló műemlékkel. A szecesszió a gyengém. Sebinek elsőre nem nagyon tetszett az ötlet, hogy egy ilyen lepusztult épületről adjon elő. Igazából még sosem vette szemügyre, pedig mindennap elhalad előtte iskolába menet. Kitartóan ecseteltem neki e különleges emlék szépségeit, de azt hiszem, akkor nyertem őt meg teljesen a témának, amikor sikerült bejutnunk az amúgy nem látogatható objektumba.

Egy órát kaptunk, ezalatt a hatalmas, kétemeletes épület szinte minden zugát bejártuk. Kint eső és süvítő szél, bent félhomály és csönd. Egy döglött galambot leszámítva senkivel sem találkoztunk. A régi pompa különös elegyet alkotott az enyészettel és a szocialista évtizedek brutálisan érzéketlen beavatkozásainak nyomaival. Málló falak, geometrikus stukkók, barna ragaccsal leöntött, növényi motívumos kőkút, eredeti ajtókeretet keresztülszelő vasrúd, a hajdani kályhák hűlt helyét őrző félkörös bemélyedések, pattogzó festékű, burjánzó mintázatú légrácsok, itt-ott szétdobált limlom, egyetemi segédkönyvek (az épületet utoljára a Zsolnai Egyetem használta).

Ez majdnem olyan, mint egy videójáték! – lelkendezett Sebi, amikor megtaláltuk a titokzatos, kitört ablakú toronyszobához vezető lépcsőt. Valamiért nem voltam biztos benne, hogy tényleg föl kellene oda másznunk. A madárürüléken átküzdve magunkat végül egészen a padlásajtóig jutottunk, de egyikünk sem érzett bátorságot magában, hogy a korhadt deszkákon bemerészkedjen a hatalmas, sötét padlásra. Azóta akárhányszor elmegyünk a reáliskola előtt, főleg sötétedés után, mindig fölnézünk a manzárdtetőre: Huhh! Milyen vérfagyasztó lenne most ott mászkálni!

Az iskola korabeli értesítőiben igen elgondolkodtató dolgokat olvastunk. Például ezt: „(…) a pánszlávok, kik a 70-es években még egészen nyiltan üzték nemzet-gyilkos ádáz munkájukat, azóta lassankint félre vonultak oduikba és csak vakondok módjára iparkodnak megrongálni a magyarosítás égi szép ültetvényét… de hasztalan! mert velünk az Ég! részünkön az igazság!” És ezt: „(…) az a tudat, hogy az egységes magyar államnak és a magyar hegemoniának a jövőben egyedüli biztos alapja a magyarság kulturfensőbbsége, acélozza meg vezetőink energiáját.” Meglehetősen bizarr mindezt egy egyértelműen szlovák többségű város kontextusában olvasni. Hát még ezt: „(…) a Magyarok Istene bizonyára megoltalmazza az intézetet azon veszélytől, hogy azt valamikor még visszafoglalhassák (a pánszlávok).”

Nos, a későbbi események ismeretében úgy tűnik, mégis a „Szlovákok Istene” kerekedett fölül. Vajon eljutunk valaha odáig, hogy közös Istenünk legyen?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Fico kitért a kínos kérdések elől

Alkotmánybíró-jelöltek: ezt mondta Drgoňec, Duditš, Dulak, Duľa, Ďuriš és Fiačan a meghallgatáson

Modellektől lopott, manipulált képekkel csábította Alena Zs. Glváčot

VIDEÓ: A Basternák-gyilkosság ügyében razziázik a NAKA, Alena Zs. sofőrjét is őrizetbe vették

Több vizet a Bodrogközbe

Kétségbeesett üzenetet küldött az élvonalbeli focista, mielőtt lezuhant a repülőgépe

Legfrissebb galériák
Olvasta már?