A könyv szent dolog

– Munkám során sok emberrel beszélgetek, és itt is, ott is hallottam, hogy az idősebbek, akiknek nincsenek utódaik, vagy ha vannak, már nem tudnak magyarul, azt fájlalják, mi lesz a gazdag, értékes könyvtárukkal. Akkor támadt az ötlet: mi lenne, ha magánkönyvtárat nyitnék?
sysadmin

2006. július 7. 04:00

– Munkám során sok emberrel beszélgetek, és itt is, ott is hallottam, hogy az idősebbek, akiknek nincsenek utódaik, vagy ha vannak, már nem tudnak magyarul, azt fájlalják, mi lesz a gazdag, értékes könyvtárukkal. Akkor támadt az ötlet: mi lenne, ha magánkönyvtárat nyitnék? – emlékezik Strba Sándor érsekújvári helytörténész.
Elhatározását más is motiválta: – A feleségem akkor ment nyugdíjba, és ismerem őt, hogy nem marad nyugton. – Katalin, a feleség ugyanis egész életét könyvek között töltötte. – De más is közrejátszott. Tudtam, hogy a kedves, népszerű Szigotszky tanárnőnek, mindenki Nelli nénijének csodálatos a könyvtára. Családja, rokona nem volt, végrendeletet sem készített, így halála után háza a városra szállt. Megpróbáltam megszerezni a könyvtárát. A szomszédoktól tudtam meg, hogy a könyveket kivitték az udvarra, és ott elégették. Mint a középkorban. Ilyesminek nem szabad megtörténnie!
Katalin: – Az volt az elképzelésünk, hogy a magánkönyvtárba elhozzuk a saját könyveinket, mert otthon is van legalább kétezer darab, hiszen gyakorló könyvtárosként azokat is kölcsönadtam...
– De ki az, aki ingyen rendelkezésre bocsát helyiséget? Nem is tudom, hogyan jutott eszembe Gyurcso esperes úr. Nem akartam semmilyen hivatalos intézményhez fordulni. Az esperes úr felajánlotta, hogy az egyházi tulajdonban levő volt Flenger-iskola épületében van két helyiség: menjünk el, nézzük meg, és ha megfelel, a rendelkezésünkre áll. Volt ott egy nagyobb helyiség is. Az esperes úr azt mondta, válaszszunk. De az ember ne legyen szemtelen. Nekünk elég a kisebb helyiség, ott meghúzódunk.
Katalin: – Amikor sajtóvisszhangot kapott a leendő magánkönyvtárügy, kezdték hordani a könyveket. Eleinte ide-oda cipeltük őket, mint macska a kölykeit. A munkahelyemen gyűjtöttem – akkor még dolgoztam –, de aztán onnan el kellett vinni. Az esperes úrtól megkaptuk a helyiséget, oda vittük. Kiderült, hogy ott autista iskola lesz. A végleges helyiségbe vittük át. Azt viszont rendbe kellett hozni – jöttek festeni, ismét tovább kellett cipelni.
Jöttek sorban az ajándékozók, hozták a könyveket. Strba Sándorné pontos listát vezet azokról – máig 323 nevet jegyzett fel –, akiknek a könyvei hozzájuk kerültek.
Strba Sándor ma már mosolyog a kezdeti akadályokon:
– Pályázatot adtunk be a városhoz, alapítólevelet készíttettünk a közjegyzőnél, beküldtük a Nyitrai Kerületi Hivatalba, s minthogy sokáig nem kaptunk választ, telefonon érdeklődtünk a kulturális ügyosztályon. Lelkesen nyugtattak, hogy ne türelmetlenkedjünk, biztosan megkapjuk az engedélyt. Nem kaptuk meg. Visszaadták. Dolgoztassuk át. Megtörtént. Ezért természetesen újra fizetni kellett a közjegyzőnek, a saját zsebünkből. Beküldtük a hivatalnak. A végén mégsem hagyták jóvá, egy régi – ötvenhármas – törvényre hivatkozva, mely nem engedélyezi magánkönyvtárak létesítését. Akkor azt javasolták, hogy legyünk polgári társulás. ĺgy lettünk az Irodalomkedvelők Polgári Társulása, bejegyeztettünk a belügyminisztériumban, és 1999 szeptembere óta hivatalos engedéllyel működünk.
A Bibliotheca Kaláka állománya az induláskor már 3500 kötet volt.
Támogatásokkal nemigen kényeztetik el őket. Kezdetben pályáztak az Illyés Alapítványnál, a Határon Túli Magyarok Hivatalánál... eleinte nem kaptak semmit – még választ sem –, később már csurrant-cseppent valami...
Berendezésre a város adott 20 ezer koronát, induláskor. Néhány hónapja nagyobb helyiségbe költöztek – ugyanabban az épületben maradtak –, mert a 3500 kötet öt év alatt közel 21 ezerre gyarapodott. Magyar, szlovák, angol, német, cseh, orosz, sőt héber nyelvű kiadvány is található a polcokon.
Apropó, polcok! A járási könyvtár kiselejtezett polcait kedvezményes áron szerezték meg, s amikor a város egyik könyvesboltját felszámolták, onnan is vettek polcokat. A pozsonyi orvosi könyvtár költözött, ott is szereztek valamennyit, a többit meg abból a pénzből vették, amely a jótékony célú hangversenyekből bejött. A város ötezer koronával járult hozzá a költözéshez. Az új helyiség polcrendszerét Istenes József tervezte – önzetlenül.
– A látogatottság milyen?
– Hetente háromszor vagyok itt. A csúcs tizenöt ember, van, mikor csak öten-hatan térnek be. Amit a legjobban keresnek, az a helytörténeti irodalom. A könyvtár megörökölte Major Ferenc hagyatékát: újságokat, kéziratokat, képeslapokat. Jelenleg öt doktoranduszt látunk el irodalommal, sőt már olyan is van, aki a mi segítségünkkel szerzett tudományos fokozatot. A segítség »feltétele«, hogy kapunk egy példányt a munkából.
– 334 bejegyzett olvasója van a könyvtárnak. Sok ez vagy kevés?
– Attól függ, honnan nézzük. A város lakosságához számítva kevés, ha úgy nézzük, hogy hetente háromszor vagyok itt, akkor elfogadható. Általános jelenség, hogy a gyerekek nem olvasnak, kevés az iskolás olvasó. Azelőtt meghívtam a tanító néniket, hogy jöjjenek el a gyerekkel. Meg is maradt egy-két olvasó, de most már a pedagógusok is annyira elfoglaltak, hogy nem tudnak rá időt szakítani. Jóformán nem múlik el hónap, hogy szünet ne legyen. A tananyagot meg át kell venni. Szabadidejében jöjjön? Van egy törzsközönség: gyerek csak olyan, aki szülői indíttatásból jár könyvtárba, a fiatalok közül a végzősök és az egyetemisták, s a legnépesebb az idősebb korosztály.
Internet-hozzáférésük nincs, se vezetékes telefonjuk, csak mobil, viszont az állomány számítógépen feldolgozva, a könyvek szerző, cím, téma sőt kiadó szerint is kereshetők.
– Új könyvek vásárlására van lehetőség?
– Csak abból a pénzből, amelyet az olvasóktól kapunk – úgymond – hozzájárulásként. Tagsági díj nincs, mindenki annyit tesz az urnába, amennyit gondol, ha ad, ad, ha nem, nem. Ha valaki egy koronát tesz bele, éppúgy megköszönöm, mint ha kétszázat tenne. De ez ritkaság.
Jótékony célú hangversenyt kétszer szervezett Strba Sándor. – Akiket felkértem, első szóra jöttek, nagyon szépen sikerült.
– A Bibliotheca Kaláka – tudomásom szerint – az egyetlen magánkönyvtár Szlovákiában.
– Az egyedüliek vagyunk. Nemcsak Szlovákiában, hanem a környező országokban sem létezik hasonló. Amerikában is tudnak rólunk. Néhány hete járt itt egy újvári ismerősünk, aki Los Angelesben él. Az interneten olvasott rólunk, és figyelemmel kíséri a ténykedésünket. Pár hete ismeretlen pozsonyi címről kaptunk szakácskönyveket, ajánlott levélben. Egy képeslapon megköszöntem. Érdekes módon távbarátságok is születnek. Egy zólyomi hölgy a családfáját kutatja, levelezésben állunk, próbálok neki segíteni. Kassáról, Ólublóról is vannak klienseink. Egy pozsonyi hölgy vásárolja a drága magazinokat, s ha összegyűlik egy csomó, telefonál, hogy menjünk érte. A gyerekeim időről időre tele autónyi könyvet-folyóiratot hoznak tőle. Amikor valaki kisebb lakásba költözik, ide hozza, ami nem fér el. A panellakásban hová tegye? Aki nem könyvmániás, nem dobálja ki. De olyat is láttunk, hogy a konténerbe hordta ki valaki a könyveket, s akkor kukáztunk. Azt már nem is mondom, hány polcunk származik a konténerekből.
– Gyurcso esperes úr a Thain-könyv bemutatóján köszönőlevelet adott át neked az eddig végzett munkádért.
– Nagyon meglepett vele. Annyira megható volt! Ő valóban értékeli azt, amit az ember önzetlenül tesz. Nekem ebből egy árva fillér hasznom sincs. Az alatt az idő alatt, amelyet a könyvtárban töltök, otthon nézhetném a sorozatokat. Vagy bármi mást csinálhatnék.
– De szereted ezt csinálni!
– Hát persze! De néha megfordul a fejemben, hogy mi lesz a könyvekkel, ha egy nap nem bírom tovább. Ez egy kicsit nyomaszt. Akadna, aki folytatná, de nem ingyen. Ki engedheti meg magának azt a luxust? Ha már nem lesz, aki folytassa a munkát, a könyvtár, így ahogy van, az egyházé lesz.
– Köszönetet kaptatok valakitől?
– Az esperes úrtól. Vannak emberek, akikkel együtt lehet működni, másokkal nem. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Kiteheted a lelkedet. A szemedbe szépet mondanak, a hátad mögött meg... De nem függünk senkitől, és ez a jó.
Strba Sándor álmodozik:
– Ha lenne pénzem, mint ahogyan nincs, százezer kötetes könyvtárunk lenne. Már nem is merjük propagálni, mert küldik a könyveket, és nincs hová elraktároznunk.
A szerző felvételei

Önnek ajánljuk

Mistrík örül, hogy Menyhárt is őt támogatja

Halálos áldozata van Nyitrán az influenzának

Az Új Szó szerdai mellékletében: Hogyan válasszunk középiskolát?

Külföldön már háromszor nyert

Az elégedetlen gazdák bevonultak Pozsonyba

A kilencvenkettesek nagy dobása

Legfrissebb galériák
Olvasta már?