A keresés a kincs

Az okostelefon és a technológia nem feltétlenül dönt nyomorba és zár szobába. Segíthet kalandot találni ott is, ahol látszólag semmi nincs, pedig igen.
Rizsányi Attila

2019. augusztus 12. 09:45

Nem kell kalandfilmbeli kalóznak, netán az elveszett ereklyék fosztogatójának lenni ahhoz, hogy kincsek után kajtathassunk. Mert bármennyire meglepő is, ott lapulnak körülöttünk, mágnessel egy fémlépcső alfelére tapasztva, egy kő alatt, csőbe húzva, fa odvában. És hiába megyünk el mellette akár többször is naponta, túl nagy esélyünk nincs megtalálni, ha nem kapunk útmutatást, helyjelölést, legalább egy apró tippet. Attól, aki elrejtette, meg azoktól, akik már megtalálták. A csavar az egészben a kalandfilmek történetvezetéséhez szokott keresőnek az, hogy a megtalált kincset nem lehet hazavinni, sőt: nem is szabad.

Mocsári hálóépítés

Merthogy nem is feltétlenül a hagyományos értelemben vett kincs, hanem legtöbbször egy doboz, fiola, csavaros műanyag henger, ládika, amelyben feljegyzések vannak. Ha megpróbálunk történelmi hátteret rajzolni mögé, akkor azzal kezdődött az egész, hogy egy bizonyos James Perrott még a 19. század derekán úgy gondolta, kapcsolati (kis nekibuzdulással, mai fejjel azt mondanánk, szociális) hálót épít mindazokkal, akik felkeresnek egy általa különlegesnek ítélt (és mára igazán azzá vált) délnyugat-angliai kőrakást Cranmere Poolnál, egy mocsaras vidék kellős közepén. Elhelyezte ott egy üvegben a névjegyét, abban a reményben, hogy mások is követik majd a példáját. Később már levelek is maradtak a helyszínen, majd a 20. század hajnalán megpecsételődött a kezdeményezés sorsa, szó szerint: azóta egy bélyegző van a ládikában, és aki arra jár, részese a játéknak, az beleplecsnizhet az útinaplójába, vagy hagyhat üzenetet az utána jövőknek. Akikből csakhamar több ezer lett, köztük a kor hírességei, mint például Eduárd herceg, majd gránittal is megjelölték a helyet. Közben lassan, de biztosan terjedni kezdett a kezdeményezés: száz év kellett ugyan hozzá, de elkészült az addigi tizenpár láda térképe, és onnantól nem volt megállás, a számuk hamarosan ezrekben volt mérhető, és persze már messze túllépték Anglia határait, megérkeztek Szlovákiába is.

Az internetre költözött

Ha nem is az eredetileg elképzelt formában, de végső soron megvalósult az őskezdeményező szándéka, hiszen közösség épült, olyannyira, hogy a kiindulás helyén komoly klub működik. Ennek csak az válhat tagjává, aki legalább száz postaládát felkeresett már, és ez a csoport évente kiadja a közeli ládák katalógusát is hagyományos, nyomtatott formában. Letterboxingról, azaz postaládázásról lévén szó, természetesen erre is igaz Varró Dániel vonatkozó versének állítása: „Felköltöztem az internetre.” Nyilván ebben az esetben nem a postások, hiszen azok továbbra is a cipőjük talpán közelíthetik meg a gyűjtőhelyeket, hanem a térképek és a kapcsolódó információk. Merthogy a ládákat megtalálni nem minden esetben egyszerű, a leírások rendszerint egyben rejtvények is, így a kalandoroknak iránytűre és a rejtvénymegoldó (avagy kincskereső) eszükre is szükségük van a sikerhez. Ahhoz meg aztán egy jó adag kreativitásra is, hogy esetleg elhelyezzék (azaz jól elrejtsék) saját ládáikat, ehhez pedig egyedi bélyegzőt készítsenek – hiszen a kőbe vésett szabályok nélküli játék erre is lehetőséget ad. Modernebb változatai pedig még többre.

Koorrináták, multiládák, mozgó kincsek

A technika fejlődésével a játék is tovább alakult, olyannyira, hogy az új évezred elején az Amerikai Egyesült Államokban elrejtették az első olyan ládikát, amelyet már legkönnyebben GPS-koordinátákkal lehet megtalálni, és ez már új nevet is kapott: geocaching. Az alapelv azonban maradt, továbbra is az a cél, hogy megtaláljuk a kincset, feljegyezzük a nevünket a ládikában levő papírra, csak most már ehhez kapcsolódóan az internetes közösség irányába is le kell adni a kellő jelzést (mondjuk, a www. geocaching.com-on). Azaz fel kell keresni a játék honlapját és bejelölni, hogy melyik kincset találtuk meg, és mikor, esetleg megjegyzést is fűzhetünk hozzá. Mondjuk, azt, hogy nem volt egyszerű a rejtvény alapján megtalálni, hiszen hiába vezet a helyszínre a GPS, annyira azért nem precíz, hogy rámutasson a kőre, amelyet meg kell emelni. De nem ez volt az egyetlen pluszlehetőség: az újabb rendszerben már meg tudtak honosodni a hagyományos kincses ládák mellett az olyanok is, amelyek változtatják a helyüket, például tematikusan, mondjuk, mindig más parkba kell vinni őket, és megváltoztatni a koordinátákat. Vannak olyanok is, amelyek egy másik ládára mutatnak, és így akár egy hosszú láncolatot is végigkutathatunk, amelynek csak az első darabjára mutat rá a GPS. És feltalálták már a virtuális geoládát is: ahogy a nevéből is következik, ennek nincs fizikai formája a helyszínen, így általában a terepen megtalálható kód vagy információ elég ahhoz, hogy online jelezzük a találatot.

A fantázia szab határt?

Mostanra talán kissé elült a zsongás, de elég emlékezetes a pár évvel ezelőtti hóbort, amikor is az emberek, főleg a fiatalabbak, szörnyecskékre vadásztak az utcákon, kezükben a telefonjukkal. És bár a Pokémon Go marketingje egészen más irányba húz, érezhetjük azért a rokonságot a kincskereséssel, főleg a virtuális ládákra gondolva. Ez a 2016-os játék azonban már egészében a kiterjesztett valóságra alapoz, azaz valós helyszínekre vetíti ki a csak a játékban létező figurákat, amelyeket a résztvevők trófeaként összegyűjthetnek. Akik pedig nem rendelkeznek az alkalmazással, csak nézhetnek nagyokat, minek izgul, minek örül ez a gyerek az utca kellős közepén, hiszen semmit nem lát az egészből. Pedig ott van, de csak azokkal a szenzorokkal és eszközökkel érzékelhető, amelyek általában az okostelefonoknak már alapvető kellékeik. Ez azonban még nem a virtuális realitás, mert az nem kapcsolódik a valósághoz: egy különleges szemüveg belehelyez egy virtuális térbe, és azon belül akár csinálhatunk is mindenfélét (például kincsekre vadászhatunk, de ez a legkevesebb), holott valójában csak otthon ülünk a kanapén.

Csak ésszel!

Ahogy az általában lenni szokott a technikai vívmányokkal, a végkövetkeztetés a kincskeresés ügyében is az lehet, hogy felelősen és megfontoltan kell hozzáállni ehhez a lehetőséghez, és akkor jó sülhet ki belőle. A kincsvadászok tanúságtétele szerint a ládakeresős játék révén sokkal több időt töltenek a szabadban, mint annak előtte, új helyeket fedeznek fel, esetleg családdal, társaságban teszik ezt, sőt új barátokat szerezhetnek, hiszen egy közös érdeklődésű közösség ez. Emellett pedig arra is tanít, hogy jobban figyeljünk oda a környezetünkre, és vegyük észre a rejtőzködő apróságokat is.

Ha viszont átesünk a ló túloldalára, megüthetjük magunkat, ahogy történt ez a szörnyecskék gyűjtögetőinek egy részével is: egy időben sorjáztak a hírek a játék miatti balesetekről, mert annak hevében néha túl nagy kockázatot vállaltak a rajongók, és persze abszurd helyzetekből is akadt jó néhány. Várhatóan azonban ilyen és ehhez hasonló lehetőségekből csak egyre több lesz, megismerkedni velük pedig egyrészt a kínálkozó pozitívumokért érdemes, másrészt azért, hogy meg tudjuk beszélni gyerekünkkel, unokánkkal, diákunkkal, hogy ne ugorjon a kútba, ha épp ott vár megmentésre egy virtuális szörnyike.

A teljes cikk a Vasárnap 32. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Ki lehet a RegioJet ellenfele Pozsony és Komárom között?

Négy fiatal hunyt el egy frontális ütközés során

SHMÚ: Hétfőn is viharok várhatók csaknem az egész országban

Európai programot!

US Open tenisztorna a tévében

VIDEÓ: Belecsapott a villám Danko zászlórúdjába?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?