A hollandok farkasdi orvosa

Svéda Eunika – Farkasdon és környékén így ismerik. A hollandiai Kerkradéban viszont doktor Eunika Armanként. Afgán férjével és két fiával idestova két évtizede ott él és dolgozik, a szüleinél tett látogatásakor faggattuk munkáról és családról.
Urbán Klára

2019. szeptember 18. 09:45

bm
- Somogyi Tibor felvétele

Nagy a hőség, mire Farkasdra érünk. Jó behúzódni a fedett terasz árnyékába. A bemutatkozást követően Eunika szülei, férje és a két fiú, a 17 éves Attila és a 10 éves Lehel tapintatosan visszavonul, hogy mi nyugodtan beszélgethessünk, ők meg élvezzék az itthon töltött időt, mielőtt visszarepülnek Hollandiába.

Eunika, Svédáék egy szem lánya, afganisztáni férjet talált magának, majd ott teremtették meg az otthonukat. Prágában ismerkedtek meg, a farkasdi lány a Károly Egyetemen végezte az orvosit, férje a bölcsészkaron filozófiát tanult. Volt ugyan közelebb is orvosi egyetem, de egyrészt a prágai jó hírű, másrészt Eunika gyerekkora óta arra vágyott, hogy megismerjen idegen világokat. „Tizenhét évesen Angliában töltöttem két hónapot. 1991-ben, amikor elvégeztem a gimnáziumot, bizony mečiaros volt a hangulat. Farkasdon nem, de Sellyén érződött. És ez nem tetszett.” Ahogy mesél, egy-egy magyar szót már keresnie kell, mert hollandul gondolkodik.

Kicsi lett a világ

Egyetemi éveire szívesen emlékezik. „Harmadéves voltam, amikor szétvált a két ország. Úgy kezdtem, hogy otthon vagyok Csehszlovákiában, aztán egyszeriben külföldi lettem. Furcsa érzés volt, minden évben jelentkezni kellett az idegenrendészeten, sorba állni vietnamiakkal, kínaiakkal, mégse gondoltam arra, hogy visszamegyek. Gyerekkoromtól volt egy vízióm, hogy patológus akarok lenni, s ezt nem is adtam fel. Második szakorvosi képesítő vizsgám után valahogy kicsi lett a világ, minden nap egyforma, kalandra vágytam.” A párja akkor már Hollandiában volt, 2001 őszén Eunika is követte, ott házasodtak össze. Az elején azonban a nagy, szabad világban akadályokba ütközött. „Minden újra kellett kezdeni. Nem volt érvényes a jogosítványom, biciklin jártam, a diplomám láttán is csóválták a fejüket, hogy nem uniós. Egy év várakozás után engedtek a különbözeti vizsgákra. Ez decemberben volt, 2004 májusában Szlovákia EU-tag lett, már nem volt rájuk szükség.”

Kerkradéban telepedtek le, ez egy 45 ezer lelket számláló városka Limburg tartományban, amelynek fővárosa Maastricht. Eunika az ottani klinikán kezdett gyakorlatozni, s azonnal szembesült azzal, hogy a holland egészségügyi rendszer egészen más: az orvosok teljesen másként dolgoznak, mint itt, Kelet-Európában: ott a páciens az első és legfontosabb. „A kórházi mellett működik egy kórházon kívüli rendszer, ezt nevezik klinikumnak. Egykor az idősebbek gyógyítását szolgálta, most már minden krónikus betegnek rehabilitációt kínál. Gondoltam, fél évig maradok ebben, de megtetszett. Volt egy mentorom, egy főorvosnő, aki igen emberi módon tudott mindenkivel beszélgetni, páciensekkel, orvosokkal. Ilyennek képzeltem el a tökéletes orvost.”

A jó példa csábító

Eunika könnyen alkalmazkodik az új helyzetekhez, gyorsan beilleszkedett, előny volt, hogy a férje lakással várta, majd később házat vettek, munkahelyén a kollégák felkarolták. Könnyen tanult nyelveket, így a holland sem okozott gondot. Még Prágában két nyelvkurzusra járt egyszerre, hasznosnak bizonyult. A férjével – akinek a szülei már nem élnek, de a nővéreivel tartja a kapcsolatot – csehül beszélnek, a fiúkkal Eunika és a nagyszülők magyarul. Minden nyarat Farkasdon töltenek, szeretnek ott lenni. Afgán és magyar kevert kultúra, holland környezetben. Vajon ez hogy csapódik le? Attila például igen nyugodt, soha nem kiabál, nem veszekszik, de ebben nemcsak a genetika nyilvánul meg, hanem az iskola és a környezet hatása is.

„A nagyobbik fiam, Attila ősztől már egyetemre megy, analitikai kémiát fog tanulni. Az ő iskolai dolgait már hollandul intézzük, a kisebbéit főleg angolul és hollandul. Az iskolai rendszer is teljesen más: a hollandok nagyon céltudatosak, mindent terveznek és elemeznek. A gyerekek négyéves korban mennek iskolába, öttől kötelezően, hatévesen már írnak és olvasnak. Viszont nem tanulnak verset: azt mondják, hogy az magolás. A lexikális tudás csak harmada a vizsgaanyagnak, alap, a többi az elméleti tudás gyakorlati alkalmazására vonatkozik. Tizenkét éves korban kerülnek középiskolába, teszt alapján döntik el, hogy hová. A tízéves Lehelnél is négyéves kora óta grafikonon vezetik, hogy melyik tantárgyból hogyan teljesít a normához képest. Eszerint tudják, hogy hová irányítsák a gyereket, mire kell hangsúlyt fektetni.”

Mindent terveznek, késés nincs

Könnyen ment a beilleszkedés, jól érzi magát Hollandiában. Eddig csak jókat hallottunk Eunikától. De vajon otthon van-e az új hazában? „Fiatalabb koromban egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, főleg mivel azonnal jó anyagi helyzetbe kerültem, az első fizetésemből vettem egy használt autót.” Nem lep meg, amit mond, olvastam, hogy a holland orvosokat fizetik meg a világon a legjobban. „Ahogy az ember egyre idősebb, s főleg, amikor a kollégáknál a szülők, após, anyós besegít, nekem viszont nincs ott senki a közelben, akkor egyre gyakrabban felmerül a távolság kérdése. Sokszor az az érzésem, hogy csak dolgozunk, s ennyi. A hollandok nagyon tudatosak, tudják, mit akarnak. Minden percünk be van tervezve. Minden időre történik, pontosan. Késés nincs, a vonatoknál és az orvosnál sem: nem kell várni, azt is előre megbeszélik. De ha nem ér oda idejében a páciens, akkor lecsúszott a lehetőségről. Úgy tartják, hogy a hollandok még a saját temetésüket is megtervezik.”

A hallottak kapcsán rögtön beugrik a hazai várótermek képe: a legtöbb helyen órákig ücsörögnek a betegek. Legutóbb, épp két nappal előtte, tanúja voltam, amint a páciensek egy körzeti és egy rehabilitációs orvos rendelője előtt azon morognak, hogy nem lehetne-e időpontot kapni, mert fél napjuk rámegy, ha orvoshoz mennek. „A hollandok ahhoz tartják magukat, hogy az idő pénz. Reggel nyolckor felhívják a rendelőt, s elmondják, mi a baj. Sokszor az asszisztensnő is ad tanácsot, mondjuk, egy torokfájáskor, s ha kell, berendeli a beteget pontos időre. Norma szerint dolgozunk, a háziorvosoknak tíz percük van egy páciensre; ezalatt mindent le kell bonyolítani: anamnézist, vizsgálatot. A szakorvosoknak is sok a munkájuk, ezért csak elvétve küldik hozzájuk a beteget, ők komolyabb esetekkel foglalkoznak, hetven százalékban megoldja a háziorvos.”

Eunika Parkinson-kórra szakosodik. A legfiatalabb páciense 50 éves, de már nem képes ellátni magát. A tendencia az, hogy otthon kezeljék őket, a specialisták ott látogatják a beteget. „Az orvosnak sem könnyű feldolgoznia, hogy állandóan halálközelben él. Intervíziós csoportokat szerveznek, ahol pszichológusokkal megbeszéljük ennek a hatásait, megvitatjuk, hogy ha valaki hibát követ el, miért történt. A cél az, hogy ne vigyük haza a problémákat, bár sokszor így is megtesszük.”

Mi a véleménye az eutanáziáról?

2002-től Hollandiában megengedett az eutanázia, amelyről világszerte kemény viták folynak. Eunika munkahelyének egy része hospice, így ő is találkozott a jelenséggel. A legfiatalabb, aki kérelmezte az eutanáziát, 16 éves volt. Eunika orvosként és emberként is jónak tartja, hogy az ember maga dönthet, de azért keresi a szavakat, hogy megfogalmazza a lényeget. „Sok páciens azt hiszi, hogy ha közli kezelőorvosával az akaratát, akkor az köteles elfogadni. A törvény kimondja, hogy az orvos visszautasíthatja, de köteles keresni egy kollégát, aki vállalja. Mire azonban idáig eljutnak, komolyan elbírálnak minden esetet. A törvényben pontosan le vannak fektetve a kritériumok, kétszeres a kontroll, egy másik orvos is felméri, hogy a kérelmező esete megfelel-e a kritériumoknak. Utána még egy speciális bizottság ellenőrzi a kórleírásokat, s dönt az ügyben. Ennek a bizottságnak, amely az orvosi kamarának felel meg, nagy a hatalma, külön bírósága is van. Ettől nagyon félnek az orvosok, mindennap hallani bíráskodásokról akár apró dolgokban is. Eddig kártérítést nem követeltek a páciensek, mint Amerikában, de lehet még rá példa.”

Eunika személyesen is találkozott olyan pácienssel, aki eutanáziát kért. Az első eset nagyon régen volt, de pontosan emlékszik, mi játszódott le benne. „Megpróbáltam megérteni. Nagyon sok problémája volt, belefáradt, sokat szenvedett, bár ezen nemcsak a fizikai fájdalmat értem, azt az esetek többségében lehet csökkenteni. Számos komponense van a dolognak, nemcsak fizikai, hanem pszichés is: nem tudom, ki vagyok, nem ismerem fel a gyermekeimet. Utóbbi esetben nem is a páciens szenved a leginkább, hanem a környezete, amelynek végig kell élnie, ahogy egy hozzá közeli valaki teljesen elveszíti az emberi méltóságát. Sok ember bár demens, tud józanul reagálni. A hollandok tudatosak, nyitottak, nincsenek számukra tabuk, s egyébként előrelátóak, ötven- vagy hatvanévesen vagy a baj kezdetekor írásba adják az akaratukat. Ez nagyon fontos. ”

Három nappal azelőtt jártunk Farkasdon, hogy a család visszautazott Hollandiába. Nem tudni, hogy a fiúk karrierje és élete milyen irányt vesz, de egyelőre jól érzik ott magukat. „Attila sokszor nevet, hogy anya, te már sehogyan se tudsz. Öt-hat nyelven beszélek, de egyiket se tökéletesen. Már keverednek a szavak. Egyébként Hollandiában is nagy a keveredés, ők már maguk úgy mondják, hogy nincs tipikus mentalitásuk.” Búcsúzóul még egyszer felteszem Eunikának a kérdést, hogy otthon érzi-e magát Hollandiában. Szavai nem lepnek meg. „Jól érzem magam ott, de azt nem mondom, hogy otthon érzem magam. Én csak Farkasdon érzem magam otthon.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 38. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Stagnál a magyar elsősök száma

A közös választási pártról tárgyal a Híd és az MKP elnöksége

Bejegyezték az Összefogás mozgalmat

Kábítószer miatt razziázott a rendőrség a Rimaszombati járásban

Nem bűncselekmény többé az abortusz Észak-Írországban

A szlovák emberjogi központ szerint diszkriminatív a fiatal szülőknek járó hosszabb szabadság

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!