A győztes Jordán klán

Családi és színháztörténeti eseménnyé varázsolták a színikritikusok idei díjátadóját. Apa, anya és lányuk ugyanabban a sorban álltak: a nyertesek között.
Szabó G. László

2018. december 7. 09:00

- Szkárossy Zsuzsa felvétele

Jordán Tamás mint társulatalapító igazgató különdíjat kapott a szombathelyi Weöres Sándor Színház első tízéves korszakáért. Lázár Kati négy és fél évtizede tartó, magas színvonalú színészi munkájáért lett életműdíjas. Lányuk, Jordán Adél, a Katona József Színház Ascher Tamás Háromszéken című előadásában nyújtott fergeteges alakításával nyerte el a legjobb női mellékszereplő díját. Kivételes est volt ez mindhármuk életében, mégsem töltöttek együtt sok időt. Hárman három irányba indultak el rövid összeborulásuk után.

Így, együtt most nyert először a Jordán klán. Tripla öröm lehetett ez mindhármuk életében – mondom a díjátadó másnapján Jordán Tamásnak.

Valóban, egészen különleges este volt.

Hogyan élték meg ezt együtt?

Fokozatosan. Kati életműdíja publikus volt. Tudtuk előre. Lelkileg erre fel lehetett készülni. Adél jelöltsége nagyon bizarr volt, mert a másik két lányhoz is „közöm” van. Sodró Eliza, aki most a Radnóti Színház nagy tehetségű színésznője, nálunk kezdte a pályát, három évig Szombathelyen játszott. Hartai Petrát pedig A salemi boszorkányokban nyújtott kimagasló teljesítményéért jelölték a díjra, a mi előadásunkban játssza Mary Warren szerepét. Nem tudtam, melyik ujjamba harapjak. Mindkét lány nagyon közel áll a szívemhez. Abban, hogy mi, szombathelyiek kapjuk a különdíjat, majdnem biztosak voltunk, hiszen szeretnek bennünket a kritikusok, a nézők és a kollégák is. Nádasdy Ádám és Vecsei H. Miklós is megérdemelte volna az elismerést, de gondolom, egyikük sem neheztel ránk, hiszen tudják, rengeteg munka van egy színház létrehozásában és felfuttatásában. Egyébként mindhármunk díjának más az értéke. Kati életműdíja nagyon magas elismerés.

Ő pedig újra és újra elmondja: élete végéig Jordán Tamás marad a legnagyobb szerelme. Annak ellenére, hogy már rég nem élnek együtt.

Nagyon fontosak voltunk és vagyunk még ma is egymás számára. Ritka feladat, tudom, hogy emberek elválnak, a kapcsolatuk mégis nagyon erős marad. A mi esetünkben ez tényleg így van. Élvezem Kati figyelmét, szeretetét. Ha van valami problémám, szakmai vagy egyéb, hozzá fordulok segítségért. Kölcsönösen szeretjük és megbecsüljük egymást. Hogy miért nem maradtunk együtt, az bonyolult dolog. Van annak egy szakmai része. Kati nem szerette, hogy én szponzorokat hajtok, kulturális intézményt működtetek, fenntartom a Merlint, én meg annyira büszke voltam az ottani eseményekre! Talán nem sértődik meg, ha azt mondom: ő azokat nem igazán értékelte. Ő a klasszikus formára mondott igent.

Milyen következtetést vonjak le ebből? Hogy a Merlin tette tönkre a házasságukat?

Lehet így fogalmazni.

Színházzal indultak, és színházzal váltak.

Pikáns történet a mi találkozásunk. A 25. Színházban voltam Gyurkó Lászlónál. Véletlenül láttam nála egy papírt, hogy kiket szerződtet a következő szezonra. És ott volt Lázár Kati neve is, akiről semmit sem tudtam, nem is láttam még őt egyáltalán. De biztos voltam benne, hogy közöm lesz hozzá. Érdekes, nem? Vannak ilyen megsejtéseim. Kati pedig, amikor főiskolás volt, tudta, hogy hozzám lesz köze. Mi ezt sokszor megbeszéltük. Pedig ő sem ismert, úgy jött a 25. Színházba. Sokáig egy kollégájáról hitte, hogy ő vagyok én. Volt valami különös elrendeltség a találkozásunkban.

És lett belőle egy nagy, szenvedélyes szerelem.

Hát igen!

De amikor teherbe esett, megpróbálta lebeszélni őt a gyerekvállalásról.

Sajnos ezt nem lett volna szabad elárulnom.

Adél miatt?

Bántotta, megviselte őt. De megértette. Ez úgy volt, hogy akkor már eldőlt, mindketten megyünk Kaposvárra, ott kezdünk szeptemberben. És Kati közben terhes lett. Nekem már volt gyerekem akkor, ő meg kezdje új helyen az új szezont úgy, hogy hamarosan szülni fog? Már megvolt az időpont másnap reggelre a küretre, amire aztán szerencsére mégsem került sor. És a következő derült ki, amikor Adél már kétéves volt. Hogy én azt hittem, ő nagyon akarja a gyereket, és gesztus volt a részemről, hogy azt mondtam: akkor legyen! Ő meg azt gondolta, hogy én akarom annyira, hogy legyen, s ő akkor nagyvonalúságot tanúsítva megszüli. Jóllehet mindketten azt akartuk, hogy ne legyen ez a gyerek. Tévedésből azt hittük, hogy egymásnak teszünk szívességet azzal, hogy mégis hagyjuk megszületni.

Bizarr helyzet lehetett.

Most viszont verhetnénk a falba a fejünket, hogy mit tettünk.

Színháztörténeti esemény volt az is, amikor a díjátadón, Lázár Kati díja kapcsán életének négy jeles rendezője, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Székely Gábor és Babarczy László kiültek a színpadra, és közösen emlékeztek a kaposvári évekre. Van még önökben nosztalgia Kaposvár iránt? Vagy az élet rendje, hogy egy idő után szétválik egy ilyen legendás csapat?

Kaposvár valamennyiünknek, akik ott játszottunk, erős nosztalgia. Molnár Piroskának, Pogány Juditnak, Koltai Róbertnek és a többieknek is. Kinek nyolc, kinek tíz, kinek tizenkét év, de mindegyikünknek az a legfontosabb évtizede a pályán, és mindenkiből lett valaki, aki ott dolgozott. Bezerédi Zoltán és Máté Gábor is nagy invencióval, nagy szeretettel beszél erről. Mindenki a megfelelő helyen őrzi a szívében a kaposvári időszakot.

Lázár Katiról Törőcsik Mari is mindig nagy elismeréssel beszélt.

Kati is annyira rajong Mariért, hogy az elmondhatatlan. Amikor Kati a Nemzetiben volt, én a Várszínházban, nem éreztük jól magunkat, pedig sokat játszottunk. Nem találtuk azt az akolmeleget, ami a 25. Színházban és az Egyetemi Színpadon megvolt. El akartunk menni valahova. És itt lép a képbe Törőcsik Mari, aki 1978–79-ben művészeti vezető volt Győrben. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Mari révén Győrt válasszuk, aztán mégis Kaposvárra mentünk.

Az is nagy döntés volt, amikor felállt a Nemzeti Színház igazgatói székéből, és lement Szombathelyre, színházat alapítani. Sokan nem értették ezt a lépését.

Mindennek az Egyetemi Színház az oka. Ez volt a nemzeti színházi pályázatom első mondata is. Igaz kijelentés ez, hiszen az egész életemet meghatározta, hogy tizennyolc évesen becsöppentem egy olyan helyre, ahol szabad volt egy kicsit mást csinálni, mint másutt. Ott lehetett Ionescót játszani, Beatlest hallgatni, és oda járt a budapesti értelmiség színe-java. Olyan mágneses vonzereje volt annak a helynek, hogy azt hittem, a világ egyébként is ilyen. Akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire kivételes helyzet. Ruszt Józseftől később megtanultam azt is, hogy a színház nemcsak az előadásokról, hanem a találkozásokról, a beszélgetésekről is szól, új ismeretségek születéséről, egy-egy összenézésről. Engem ez elvarázsolt, és onnantól fogva mindenütt ezt kerestem. Amikor a Merlin létrejött, az nagyszerű volt, csak rá kellett döbbennem, hogy mások voltak a hatvanas és mások a kilencvenes évek. A hatvanas években a magyar lakosság 96 százaléka volt egy platformon, a kilencvenes években már nem így volt, a mai megosztottságról ne is beszéljünk! A Nemzetiben tudtam, hogy nem vagyok a helyemen. Közösségi létezésre vágytam. Alkotásra, teremtésre. A Nemzeti Színház igazgatójának lenni nagyon magas pozíció. Igyekeztem jó műsortervet csinálni, de bizonyos dolgok nem érdekeltek. Van olyan pap, aki nem bíboros akar lenni, hanem misszionárius. Képes elmenni nomád körülmények közé, nem törődve azzal sem, hogy ott fel is falhatják. Azt akarja, hogy ne maradjanak pogányok, minél többen higgyék Istent, s ezért mindenre vállalkozik. Én is ilyen vagyok. Színházat akartam csinálni ott, ahol eddig nem volt. Meg akartam téríteni az embereket, hogy minél többen legyenek színházrajongók. Ez messze felülmúl minden élményt és sikert, amit az ember elérhet.

Honnan ez a sok erő, ambíció, optimizmus?

Egy megszállott bélyeggyűjtő akárhány éves is, amíg nyála van, ragaszt, és nagyítóval a kezében vizsgálgatja minden egyes megszerzett kincsét. Nem érez fáradtságot. Amikor a nagyító kiesik a kezéből, abbahagyja. De addig nem is gondol arra, hogy mi lesz, ha egyszer elfárad. A fiatalság a fő irányvonalam. Őket fogom most beavatni egy előadás megszületésébe.

Adél nevelésében ki volt a vezéregyéniség a családban? Ön vagy Lázár Kati?

Nagyon jó természete van Adélnak. Kettőnkhöz hasonlóan ő is gyűlöli az álságosságot. Magától értetődő volt, hogy amit kap, az jár neki, s amit tőle kapunk, az nem egy bizonyítás a szülő felé, hanem az ő maga. Az apa-anya-lánya kapcsolat nálunk nagyon fényes elemekből állt. Nem volt köztünk Katival rivalizálás. Nagyon örülök, amikor Adélt dicséri valaki, mégis mindig zavarba ejt. Tudom, mennyire tehetséges, de nem akarom megfogalmazni, a szemérmességem tiltja, hogy még én is hozzátegyek valamit. Egyébként fordult a kocka. A közelmúltig mindig azt kérdezték tőle: „A Jordán Tamás lánya vagy?” Most tőlem kérdezik: „Te vagy a Jordán Adél apukája?”

Megesett már, hogy viccből azt felelte: nem?

Nem. Én tényleg nagyon büszke vagyok rá. De már három-négy éves korában is az voltam. Sétálgattunk, beszélgettünk, fogtam a kezét. Gyulán voltunk, a strandon. „Tudod, Banyuska – mert így hívtam őt, és ma is így hívom –, te még nem is éltél, mi már itt rengeteget veszekedtünk az anyukáddal.” „És min veszekedtetek?” – faggatott. Már meg is bántam, hogy ezt mondtam neki. „Tudod, nem értettünk egyet” – feleltem. Felnézett rám, és azt kérdezte: „Miért nem feleztétek el?” Ez minden veszekedésnél eszembe jut azóta, hiszen nagyon mély igazságot mondott ki. Javaslom is, ha vitázom valakivel, hogy felezzük el. Gyerekszáj. Csodálatos, nem?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Lövöldözés volt a strasbourgi karácsonyi vásáron, egy ember meghalt, többen megsebesültek

Fegyveres rablás Tornalján

Belharc dúl az MKP gútai alapszervezetében

Bašternák elajándékozza a vagyonát

Fergeteges Csallóközi Gála

Megnyílt a műjégpálya Dunaszerdahelyen

Legfrissebb galériák
Olvasta már?