A gének játéka

Ugyanaz a hangszín, ugyanazok a gesztusok, ugyanolyan idegszálak. Ugyanaz kicsiben és nagyban. Apa és fia. Bán János és Bán Bálint. Pályája csúcsán az egyik, pályája legeslegelején a másik.
sysadmin

2010. október 6. 04:00

Ugyanaz a hangszín, ugyanazok a gesztusok, ugyanolyan idegszálak. Ugyanaz kicsiben és nagyban. Apa és fia. Bán János és Bán Bálint. Pályája csúcsán az egyik, pályája legeslegelején a másik. „Helyes fiad van – jegyezte meg sajátos humorával Jiří Menzel azon a pesti vacsorán, amelyen szeretett Otíkja látta vendégül –, de ahogy elnézem, egyáltalán nem hasonlít rád.” Később aztán megbeszéltük: ennél jobban már csak az ikrek hasonlíthatnak egymásra. Harmincöt év különbséggel apa és fia erősebben aligha.

Egyedül a magasságuk más. Bálint, 188 centijével, édesapja fejére nőtt. Ennyi már neki is elég, reméli, itt a vége.
„Tizenöt és fél éves voltam, amikor túlnőttem őt – mondja. – Biztos, hogy nem esett jól neki. Szerintem sokkolta. A bátyám 196 centi. Az volt számára az utolsó csepp a pohárban, amikor én is magasabb lettem. Megtört azon a napon.”
Kérdezem tőle, melyik volt az az igazán nagy pillanat, amikor rádöbbent, mekkora színész a papája. Hogy van-e egy külön megragadható élménye, vagy szépen, fokozatosan ismerte fel, hogy voltaképpen kinek is a fia.
„Talán inkább az utóbbi verzió, de ha a kérdés első felére kellene válaszolnom, akkor azt mondanám: a Stílusgyakorlatok. Azt vagy negyvenszer láttam, és a mai napig imádom. Anyukám állítólag kétszáznegyvennyolcszor látta, és még mindig élvezi. Tizenvalahány évesen vettem észre, hogy több mint ezer ember nézi síri csendben az előadást. Annyira megfogta őket! S akkor tudatosult bennem, hogy ez szenzáció, ennyi embert lekötni. Korábban is ott voltam minden színházi bemutatóján, de akkor még kevésbé értettem ezekhez a dolgokhoz. Van azonban egy másik nagy élményem is vele. Kosztümös darabot játszottak parókában, és elkapott a színen egy fiatal lányt. Egy szexjelenet jelzés értékű verziója volt. Ezt az oldalát addig nem ismertem. Meg is lepett rendesen.”
Filmben természetesen Az én kis falum Otíkja hatott rá a legerősebben. És a Falfúró – teszi hozzá gyorsan. Ez utóbbiban szinte önmagát adta – vélekedik Bálint.
„Az én kis falum szenzációs. Egy pici kis túlzás sincs benne apám részéről. Furamód ez a film valahogy sokáig elkerült. Későn láttam. Másfél-két évvel ezelőtt. A bátyám vette meg DVD-n, ami fél évig porosodott a polcon. Pedig videón is megvolt. Sokat hallottam róla, tudtam, hogy Los Angelesbe is eljutott vele, valahogy mégis csak jóval azután néztem meg. Az pedig, hogy nemrég én is találkozhattam Menzel úrral… még most sem tudom feldolgozni. Szólt a papa, hogy mi lenne, ha átmennék hozzá vacsorára. Örültem. Ez ritkán szokott összejönni, havonta talán csak egyszer. Olyankor jókat dumálunk, és nagyon finomakat eszünk. Apám nagyon beletanult a főzésbe, tényleg remek szakács. De hogy ki lesz a vendég, azt csak másnap árulta el. Megálltam a koleszban az emeleten, kezemben a mobillal. Azt hittem, rosszul hallok. Jiří Menzel? Ledermedtem. Fél percig fogtam a fülemen a készüléket. És valóban ott volt. Mellette ültem az asztalnál. Fehér inget vettem fel, pedig biciklivel érkeztem.”
Hallgatom, ahogy beszél. Ugyanaz a hanglejtés, ugyanaz a nevetés, ugyanazok az arcvonások. Nem lepi meg, amikor azt hallja tőlem: ugyanolyannak látom, mint az édesapját, főiskolás korában.
„Nekem akkor tűnt fel, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, amikor kezembe került egy régi fotója. Másoktól is hallottam már, hogy »Jé, a János, kicsiben!«, mégsem gondoltam, hogy ez valóban így van. Kezemben a fotóval a tükörben néztem magam. Először szabályosan megijedtem, akkora a hasonlóság köztünk. Ha reagálok valamire, nálam is ugyanazok a mozdulatok jönnek be. Valósággal belém hasít a tudat, hogy úristen, ezt az édesapám is ugyanígy csinálta volna. És nem azért, mert tudom, hogyan csinálja, és utánozom. Nem! Úgy jön ki belőlem, mint természetes reakció.”
Bán János is önmagát, fiatalkori énjét látja Bálintban.
„Olyan a gyerek, mintha klónozták volna – mondja kacagva. – Ezt onnan tudom, hogy tizenkét éves volt, amikor egyszer úszni mentem vele, és egyszerre nyúltunk a villamos kapaszkodójához. Felül volt az én karom, alul az övé. Még az erek is ugyanúgy futnak a kezében, de pontosan úgy, mint az enyémben. Isten az atyám! Nem hittem a szememnek. Természetesen ő azért egészen más ember, mint én. És mégis féltem őt, hiszen a nagy hasonlóság nem mindig tesz jót ezen a pályán. Még akkor sem, ha egy komoly generációval mégiscsak idősebb vagyok. Bálint egyébként ugyanazokon az alapokon nevelődött, mint én. Etika, humánum, alaposság, munkaszeretet. Ezt kaptam én otthon, és ezt kapta ő is. Ezek alapértékek. Igazából csak a lelki sérülésektől féltem. Nagyon jószívű és nagyon érzékeny. Egyébként pedig nagyon is életrevaló. Nem volt elkényeztetve soha. Alaptermészetét tekintve vidám, jó kedélyű, egészséges szellemű gyerek.”
Keménykezű, szigorú apja Bálintnak? – kérdezem.
„Csak az elvek szintjén – feleli. – Dolgozni mindig kellett neki. Látnia kellett egy mintát. Ha volt egy halom fa, akkor azt mondtam nekik: »Amikor ezt felfűrészelitek, mehettek.« És ebben nem volt apelláta. De ha nagyon meleg volt, és nem bírták, abba lehetett hagyni. »Este majd folytatjátok – mondtam. – Az a lényeg, hogy befejezzétek.« A munkára való nevelés tehát megvolt. A minta kiskorától kódolódott benne. Neki is, a bátyjának is részt kellett vennie mindenben. Büszkén mondom: soha nem félt a munkától. Legfeljebb lusta volt olykor, hadovázott, csak engem elég nehéz átverni. Bár a távlati cél mégiscsak ez. Hogy színészileg mindent elhitessen velem.”
Senki se irigyelje a fiút. Szakmailag nagyon nehéz helyzetben van. Jobbnak vagy legalább is ugyanolyan jónak kell lennie, mint az édesapja. A léc pedig elég magasan van. Ezt ő is látja.
„Ha megvan a szorgalma és a tehetsége, nem fog elveszni a pályán – vélekedik a papa. – A tehetségéhez pedig nem fér kétség, hiszen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában tanul. Ezt a pályát azonban igazából csak akkor éri meg csinálni, ha szakmai vonalon az első tízben vagy. Itt semmit sem adnak ingyen. Nem kímélheted magad, keményen kell dolgozni. Bálint jól döntött, hogy ezt a pályát választotta, és látom rajta, hogy komolyan gondolja. Ugyanakkor az is biztos, hogy ez egy hullámzó pálya. Vannak csendesebb és intenzívebb időszakok. Mindkettőt át kell vészelni. Szerencsére tökös gyerek az én fiam. Ügyesebb, mint én voltam az ő korában. Utcai sportokat is űz. A professzori asztalról ugrott dupla hátraszaltót a felvételin. Nem voltam ott, mesélték. Dagadt a mellem a büszkeségtől!”
Kilenc-tíz éves lehetett Bálint, amikor a szülei elváltak. Mint mondja, megviselte őt a dolog, de gyorsan feldolgozta. Tudta ugyanis, hogy édesapja, édesanyja továbbra is kapcsolatban maradnak.
„Nagyon apás voltam. Ha késett tíz percet, nem mentem vele. Már a meccs sem érdekelt. Tizennégy éves koromban találtunk újra egymásra. Véget ért a dackorszakom. Onnantól kezdve kölcsönös a szerelem. Mindig derűvel nézünk egymásra, ha együtt vagyunk. Egyébként most is nagyon apás vagyok, csak nincs elég időnk egymásra. Fél kilenctől éjjel kettőig suli, félórás ebédszünettel. Hétvégén pedig anyukámnál vagyok Budán. Én bent lakom a kollégiumban.”
Hogy mivel tudja újra és újra meglepni az édesapja? Bálint nevetve árulja el:
„A műszaki tudatlanságával. Belelovalja magát egy fűnyíróba, amit aztán nem is használ. Inkább fogja a kaszát. Vagy láncfűrészt vesz, miközben mindig kézzel vágja a fát. Rábeszélték őt, hogy vegye meg. Természetesen azóta sem vette elő, ott porosodik, ahova rakta. A történeteivel is mindig meglep. Imádom hallgatni, ha mesél. Hajnali négyig ülünk a víz mellett pecabottal a kezünkben, s ő egyfolytában sztorizik. Olyankor még énekelni is hallom, ami nála ritka dolog. Pedig szép, bársonyos hangja van. A makacsságomat talán tőle örököltem, de az is lehet, hogy az anyukámtól. Az alázatot viszont biztosan tőle. Ahogy egy szőlőtőkével el tud bíbelődni, amíg rendbe teszi! Precízen, gondosan. De olyan magas fokon, ami már szinte felesleges.”
Hogy mi az, amiben teljesen különböznek?
„Én nagyon jámbor tudok lenni, elnéző, apu meg azonnal ugrik. Lobbanékony. Engem meg lehet győzni, őt nagyon nehéz. De titkon már azt a pillanatot várom, amikor együtt fogunk játszani. Életem nagy napja lesz, az biztos.”



Bán Bálint
A Rák jegyében született, 1990. július 3-án.
Másodéves a színművészeti egyetemen.
Versenyszerűen úszott, vízilabdázott, evezett és atletizált.
Ma az akrobatikus sportok megszállottja.
Szabad idejében horgászni szeret.


Bán János
A Mérleg jegyében született, 1955. október 4-én.
A színművészeti főiskolán 1979-ben végzett.
Pécsi évei után 1983-ban szerződött a Katona József Színházhoz.
Az én kis falum című cseh filmben nyújtott játékáért a legjobb férfialakítás díját kapta Párizsban, és Otík révén Los Angelesbe, az Oscar előszobájába is eljutott.
Az Albert, Albert című szlovák tévéfilmmel a pozsonyi kritikusok díját, a Stílusgyakorlatokkal a színikritikusok elismerését nyerte el.
Szabad idejében a szőlőjében dolgozik és borászkodik.
Roséját már borászversenyen is díjazták.

Önnek ajánljuk

Miből él az elnökjelölt?

Hamšík Lavezzivel is konzultált átigazolása előtt

Tiltakoznak a kiállított melltartók és bugyik ellen

21 Savage szabadlábon

Pedagógiai napok a digitalizáció jegyében

Pellegrini: A rendőrség senki fölé nem terjeszti ki a védőszárnyait

Legfrissebb galériák
Olvasta már?