A Csemadok-elnök

A Mátyusföldről, Vágáról helyezte őt a gondviselés a komáromi járásbeli Izsára alig hároméves korában. Izsák Elvira nyugalmazott óvodapedagógus, amatőr színjátszó, a helyi éneklőcsoport aktív tagja, a népi hagyományok őrzője csaknem három évtizeden át állt a Csemadok helyi alapszervezetének élén. Mosolyogva fogad otthonában, ahol a falakat szépséges képzőművészeti alkotások díszítik, megannyi általa szervezett kiállítás sosem múló emlékével.
Száz Ildikó

2019. február 18. 09:15

Fiatalos, őszintén tiszta tekintete azt sugallja, a szorgos munkával teli évek során vált ilyen ragyogóvá ez a szempár. A lélek tükre nem hazudik, az izsai asszony történetei csak megerősítenek abban, hogy évtizedek óta tartó értékmentő munkájával világokat mentett meg az utókor számára.

Ella mama érdeme

„Nekem valamiért Izsára kellett kerülnöm, holott Vágán születtem, itt éltem hároméves koromig a szüleimmel és a testvéreimmel. Édesanyámnak volt egy nővére, aki Brünnben volt szakácsnő egy családnál. A mai napig nem tudom, hogy hol ismerkedett meg izsai származású párjával, elég az hozzá, hogy elvette feleségül, mivel az első neje meghalt. Ella mama hihetetlenül ügyes asszony volt, a férje meg bohém ember, aki miatt sokat kellett dolgoznia. Rendszeresen járt haza Vágára, vonaton hozta a pattogatott kukoricát úgy, hogy két lepedőt összevarratott. Gondolom, ő volt, aki elsőként árulta a kukoricát a komáromi piacon, majd a karácsonyi ostyát. Akkoriban már volt két testvérem. Ella mama mesélt egy kislányról Izsán, akit Hajtman Valikának hívtak” – kezd élete mesélésébe Elvira néni. Három családi ház állt egymás mellett, közösek voltak a falak, közös volt az udvar. Egyidősek voltak Valikával, nagyon szerettek együtt játszani. Mindig kérdezte az édesanyját, mikor viszi már Izsára, a Gabriella nénihez (Ella a keresztnév becézett változata). „Végül Ella unszolására édesanya elengedett, mondván, vigyen, de lehet, hogy még az éjjel visszahoz. Én már nem akartam visszamenni Vágára. Ella néninek nem voltak gyerekei, és bár nagyon küzdelmes élete volt, nekem minden jeles ünnepre új ruhát varratott. A mai napig hálás vagyok neki a gondoskodásáért. A szüleim nem egyeztek bele, hogy örökbe fogadjanak, mégis Izsán nevelkedtem. Ella mama mindenképpen cukrászt vagy fodrászt akart volna belőlem.”

Meg volt írva

„Akkoriban nyílt meg Komáromban az óvónőképző, beadtam a jelentkezésemet, de Ella mamának nem mertem megmondani. Csak akkor tudta meg a hírt, amikor már felvettek, és nagyon haragudott. Nem tudtam elképzelni, hogy cukrász legyek. Emlékszem, olyan finomakat főzött, rengeteg dicséretet kapott a magyarországi vendégektől, de engem sosem engedett oda a gáztűzhelyhez, hogy ellessem a fortélyokat. Ehelyett sokat olvastam. Nagyon jó sorom volt nála” – réved a múltba Elvira. Miután Ella mama beletörődött a lány döntésébe, aki megkezdte tanulmányait az óvónőképzőben, újabb probléma adódott. 1960-ban bezárták az iskolát, és a harmadikosokat kihelyezték más intézményekbe. „Kértem, hogy helyezzenek a Rimaszombati járásba, mert akkoriban már szerelmes voltam Lajosba, a majdani férjembe, aki Kassán folytatta a tanulmányait. Közelebb kerültünk egymáshoz. Kalandos volt az életem. A minap azon gondolkodtam, hogy meg lehetett mindez írva a csillagokban, minden úgy volt jól, ahogy történt, mert így legalább még egy kis ideig együtt élhettünk a szeretett párommal. Nagyon korán megözvegyültem – állapítja meg Elvira néni, aki egész idő alatt úgy mesél Izsák Lajosról, mint aki csak nemrég állt fel a székéről, olyan élénken élnek benne a közös emlékek. – De visszatérve Rimaszombatba: ott tartottuk az esküvőt, mert babát vártunk. Lajos megtelefonálta a szüleinek, én nem szóltam az otthoniaknak. Álltunk a városháza előtt, egyszer csak azt mondja: Nézd, milyen népes csapat jön! Megjelentek a rokonok nagy pakkokkal, Lali hozott Kassáról két osztálytársat is, mert úgy tudtuk, hogy nem lesz tanú a rokonságból. Végül fej vagy írás alapon döntöttük el, hogy mégis a két barátja lesz a tanúnk. A férjem tanult tovább Kassán, én meg Rimaszombat mellett, egy faluban kezdtem dolgozni óvónőként. Emlékszem, milyen döbbenten néztem Alsópokorágyon az egykori iskolai tanterem olajos padlóját, amikor bevezettek, és mondták, hogy ez lesz az óvoda. Sírva fakadtam. Végül szépen, magam készítette mesés rajzokkal feldíszítettem a termet. Izsán is csak egy magánlakásban volt az óvoda. Ott is mindent a semmiből kellett felépíteni. Szerencsémre a Jóisten mellém rendelte abban a rimaszombati járásbeli faluban az egyik egykori érsekújvári iskolatársamat, végül ott is maradt, ott ment férjhez. Ha leírnám az életemet, kész kalandregény lenne. Babát vártam, így végül hazatértem Izsára. A férjem ott akarta hagyni az iskolát, de nagyon emberséges igazgatója volt, meggyőzte őt, hogy fejezze be.”

A tabló karikatúraképén Lajos egy babakocsit ringatott, és az volt fölé írva, hogy Asszonykám, adj egy kis pihenőt, s csak ekkor tudták meg az osztálytársai, hogy már családapa. Ildikó, a kislányuk hároméves volt, amikor Lajos hazajött a katonai szolgálatból. „Ella mamához nem mehettem, nagyon haragudott, az anyósom fogadott be Izsán, végül pedig a nagyapámhoz kerültem. Egy üres szobában állt egy vaságy, és volt egy babakocsink. Nem volt jóformán semmink, csak egy csomó könyvünk, mert ünnepekkor mindig azt vettünk egymásnak. Műkőből készült, amolyan márványutánzatú ablakpárkányunk volt, jó széles, az volt a könyvszekrényünk. Az udvaron kút, onnan hoztam a melegíteni való fürdővizet a kisbabának. Jött a nagy árvíz, ám a nagyapa háza megmaradt. A férjem elhelyezkedett a hajógyárban, és a nagypapától kölcsönkapott pénzből elkezdtünk építkezni. Mindenki segített a családból, mert a rokonok között akadtak kőművesek, volt villany- és vízvezeték-szerelő. Én voltam a nagypapa segédmunkása, de az édesapám és az öcsém is eljött, néhány nap alatt felhúzták a falakat.”

Egy nyár a padlásokon

Bebútorozták a házat, a nagyobbik lány már onnan indulhatott iskolába. „Akkoriban a férjemmel együtt már mindketten aktív tagjai voltunk a Csemadoknak, megszerveztük az irodalmi színpadot. Ez volt az életünk, ez volt a mi nagy családunk. A színjátszó egyesületben a férjem elsősorban rendezőként tevékenykedett, én amatőr színjátszóként vettem benne részt. A nagyobbik lányunkat vittük magunkkal a próbákra, valósággal ott nőtt fel a színpadon. Óvónőként más értékmentő munkában is részt vettem. Megtudtam, hogy eladják a volt laktanya épületét, amely most múzeum. Tóth-Kurucz Mária akkori polgármester és barátnőm már évekkel előtte felvetette a múzeumalapítás ötletét. Sipos Anna néprajzkutató akkoriban engem keresett fel, egy nyáron át bújtuk a padlásokat” – folytatja történetét Elvira. Sajnos nagyon sok mindent elvitt az árvíz, és voltak dolgok, amelyeket az emberek kidobtak. Ennek ellenére számos értékes portékát, használati és dísztárgyat gyűjtöttek össze, amiket a mai gyerekek már nem ismerhetnek. Bár családanyaként is volt épp elég tennivalója, és óvodapedagógusként is, Elvira nagyon aktív közösségi életet élt, mindig számíthattak rá az izsaiak. „Óvónőként annak idején két magyar és egy szlovák osztályunk volt több mint nyolcvan gyerekkel. Amikor elindultunk az óvodából, amely most múzeum, a posta épületénél volt vége a sornak. Nem volt bölcsőde, de a két és fél éves gyerekeket is felvettem. A pelenkákat sem küldtük haza: kimostunk, kiteregettünk; a mai napig emlegetik a nagymamák, édesanyák, hogy mekkora segítség volt ez nekik, ha idő előtt vissza kellett menniük dolgozni. Egy alkalommal még mély kocsiban hozták a babát, de én magamból indultam ki, hogy nem könnyű a kisgyerekes édesanyáknak.”

Tüllfüggöny és első díj

„Emlékezetes marad az irodalmi színpadunk Hol vagy, István király című, Balassagyarmaton is bemutatott előadása. Fekete izsai népviseletben álltak sorban az asszonyok, a templomból kölcsönkért fakeresztet tartva, úgy olvasták fel a szöveget István királyhoz. Dráfi Mátyás, látva a darabot, azt javasolta, hogy fekete tüllfüggöny mögött kéne előadni. Első díjat kaptunk. A legszebb színpadi beszéd, a legjobb színpadi kép díját. A zsűri tagjai kiemelték, hogy tanuljanak meg más társulatok tagjai is olyan szépen beszélni magyarul, mint az izsai csapat” – mosolyog Elvira élete egyik legszebb időszakán.

„Ma is énekkarba járok, részt veszek az izsai rendezvényeken, hiába neheztelnek rám a lányaim, hogy miért nem pihenek már végre. Nem érthetik, hogy milyen a magány. A legszebb éveim azok voltak, amikor kiállításokat szerveztem, hordtam az óvodás gyerekeket az ógyallai csillagvizsgálóba rajzkiállításokra. Nagyon szerettem autót vezetni, a férjem akkor már sajnos nem élt, helyi és magyarországi képzőművészeknek szerveztem kiállításokat. Hogy feledjem a magányt, fiatalon megözvegyülve esténként, amikor már elaludtak a lányok, levestésztát gyúrtam” – köti össze szépséges mondat- és emlékfüzérekké a múltat és a jelent, és a tekintete ragyog. Máig gyúrja a levestésztát, sokakat ajándékozott meg vele, és a híres-nevezetes izsai rétesből is kapunk kóstolót.

Elvira nem panaszkodik viszontagságos élete miatt. Beszélgetésünk közben azt kívánom, bárcsak minden előadást felsorolna, amelyben szerepelt, bárcsak részletesebben mesélne arról, hogyan vett részt megannyi izsai törekvésben, szoborállításban, mi mindent tett képviselőként a község lakosai érdekében, de Izsák Elvira rendkívül szerény. Csak az örömteli, boldog napokat idézi fel, azt, hogy egy szerető közösség részévé válhatott, és tudásával, önzetlenségével, munkabírásával maga is hozzájárult ahhoz, hogy ne merüljenek feledésbe a múlt kulturális értékei.   

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Ma kezdődik Pavol Rusko újabb bírósági pere

Túl van az életveszélyen a Ligetfalun szerdán meglőtt férfi

Leesett egy lány a pozsonyi Sznf híd kilátójáról

Heves esőzésre figyelmeztetnek a meteorológusok

Öt évet kapott a volt polgármester

VIDEÓ: Így viselkedik a méz a súlytalanságban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?