A bősi munkás gróf

Deym János, hivatalos nevén Johann Christoph Maria Joseph Ludwig Wenzel Graf von Deym, Freiherr von Stritez, ma mariakircheni és békéscsabai boldog nyugdíjas, és nem gondolkozik azon, hogy mi mindentől fosztotta meg a politika meg az emberi gonoszság. Pedig ha másként alakul a történelem, ő a bősi kastély ura, és ha egyesek nem veszik olyan komolyan az osztályharcot, legalább tanulhatott volna. De azt mondja, nem baj, legalább annyi jót is kapott az élettől, mint rosszat.
Vrabec Mária

2019. december 27. 09:00

é

A gróffal és feleségével egy békéscsabai kávézóban találkoztunk – ebben a dél-magyarországi városkában töltik az év nagy részét. Na de szépen sorjában, mert mint kiderül, vér szerinti apját, akitől a bajorországi Mariakirchenben egy vízikastélyt és a nevét örökölte, nem is ismerte. Nevelőapja, dr. Emil Zsigmond Antal von Üchtritz-Amadé de Várkony volt a bősi kastély tulajdonosa, édesanyját, zichi és vásonkeői Zichy Mária Antónia Frederikát ott vette feleségül, miután az asszony fiatalon megözvegyült.

Gyermekévek a kastélyban

„Édesapám Johann Nepomuck Graf von Deym zu Stritez volt, elesett a háborúban, édesanyám egyedül maradt a kétéves Gabrielle nővéremmel és velem. Hároméves voltam 1944-ben, amikor megismerte a nevelőapámat, de csak azután ment hozzá feleségül, hogy meggyőződött, róla, a gyermekeit is elfogadja. Az esküvő előtt már Bősön, a kastélyban laktunk édesanyámmal, és a papa hazajött a háborúból szabadságra. Reggel a mama beküldött hozzá a hálószobába engem meg a nővéremet, és a kulcslyukon át leste, hogyan fogad bennünket. Később elárulta, hogy ha nem lett volna kedves hozzánk, akkor nem megy hozzá, de a papa játszott velünk, engem a plafonig dobált, úgyhogy megvolt az esküvő.”

A család élete nem nagyon különbözött a helybeli lakosokétól, sőt, miután bejöttek az oroszok, sokkal rosszabb lett. „Kiskoromból még emlékszem, hogy volt szakácsnő, cselédek, nevelőnő, a szüleim társasági életet éltek, de ez rövid ideig tartott. A háború alatt német hadikórház működött a kastély felében, aztán ezt és minden mást is lefoglaltak az oroszok. A hálószobaablakból néztük a nővéremmel, hogyan lövik le a német katonákat. Tizenhat teherautóval vitték el a bútorainkat, az egyedüli tárgy, amit nem tudtak elmozdítani, egy hatalmas tükör volt, az most is ott lóg a falon.”

Kilencen egy szobában

A tulajdonosokat egy ideig még hagyták a kastélyban, Deym János az ötödik osztályig iskolába is Bősön járt. De 1951-ben bezötyögött az udvarra egy Zetor traktor két kis utánfutóval, és az egész családot kitelepítették Vámosfalu mellé, a Szilágyi-vízimalomba. Akkor már heten voltak, még Bősön született Dominika és Sibylle, majd Vámosfaluban Emil, Teréz és László.

„Kilencen éltünk egy szobában, bennünket a kitelepítéssel büntettek, Cserkó Boldizsárt, a molnárt meg azzal, hogy beköltöztettek hozzá. De kijöttünk egymással, a papa mindenkivel szót értett. Amikor nem volt mivel fűtenünk, papa a megmaradt intarziás bútorainkat meg a képkereteket aprította fel tűzifának, mert a vásárúti rendőr nem engedte, hogy ágakat gyűjtsünk az erdőn. Egy holdvilágos éjszakán Cserkó Palival merészkedtünk ki, és amikor már eveztünk visszafelé a fával, a rendőr kilőtte alólunk a csónakot. A fa mind odaveszett, mi a jéghideg vízben úsztunk ki a partra. 1954-ben beköltözhettünk Vámosfaluba egy úgynevezett kulákhoz, Gányovics Géza bácsihoz. Ott is egy szobát kaptunk, de Géza bácsiék később még egyet átadtak nekünk. Szűkösen éltünk, a szüleim számára ez nagy megaláztatás is volt, de soha nem panaszkodtak. A papa mindig azt mondta, hogy a Jóisten így akarta, így kell elfogadnunk. Nem is emlegették a múltat soha. Ma úgy látom, bennünket is óvni akartak vele: minek mérgezzék a lelkünket azzal, hogy másként is élhetnénk.”

Segítők és besúgók

Pallavicini-Andrássy Borbála grófnő írta A lelkünkhöz nem nyúlhatnak címmel megjelent kitelepítési naplójában, hogy „ezt csak ember bírja ki – ökör belepusztult volna”. De sokan kibírták, köztük az Üchtritz-Amadé család is, mert azt nézték, hogy legalább együtt maradtak.

„Ismertem Borbála grófnőt, 1945-ben le is festett bennünket, de az a festmény sincs meg már. A képen még úri gyerek voltam, de tíz évvel később már kilenc kilométert gyalogoltam naponta a többiekkel a vásárúti iskolába. Vámosfaluban barátságosak voltak hozzánk a helybeliek, segítettek, amiben tudtak, de vigyázniuk kellett, mert a titkosrendészet emberei mindenhol ott voltak. Papához egy úgynevezett barátja járt a Szabad Európát hallgatni, aztán feljelentette. Be is vitték a papát, de arról sem beszélt soha, mit tettek vele. Közgazdászdoktor volt, egy ideig Dunaszerdahelyen az állami építővállalatnál dolgozott könyvelőként, majd miután menesztették, az albári szövetkezetben kapott állást. Azok az elvtársak, akiknek volt egy kis eszük, tisztelték őt, mert a hozzáértéséhez nem férhetett kétség, és a tartását minden körülmények között megőrizte.”

Származása miatt nem tanulhatott

A mód és a rang ugyan már nem volt meg, de az illemtudást és a mások iránti tiszteletet a száműzetésben is megkövetelték gyerekeiktől a grófi szülők. Annál nehezebb volt elviselniük, ha mások megalázóan viselkedtek velük. Jellemző módon ezek nem annyira a kortársaik, inkább a felnőttek voltak, és sajnos, gyakran épp a pedagógusok.

„A vásárúti iskolában tornaóra előtt vetkőztünk, és az egyik tanító felfigyelt a cipőmre. Apai nagybátyám küldte Németországból, jobb minőségű volt, mint amit az akkori Csehszlovákiában kapni lehetett. Ez a tanító, Almássy Lászlónak hívták, megkérdezte, hol szereztem. Mondtam neki, hogy a nagybátyám küldte csomagban, erre ő, hogy ez nem igaz, biztos loptam. Soha életemben nem felejtettem el, később gondoltam is, hogy felkeresem azokat, akik így megbántottak, de túl sokan voltak. Amikor elvégeztem az alapiskolát, nővéremmel együtt a Komárom melletti Gadócra, a mezőgazdasági technikumba szerettünk volna menni. Nem vettek fel, Izsapra, az egyéves mezőgazdasági tanonciskolába küldtek. Azt elvégeztük, utána visszamentünk Komáromba, de engem öt hét múltán behívtak az igazgatói irodába, és azt mondták, felső utasításra a származásom miatt el kell, hogy küldjenek. Akkor nyílt Dunaszerdahelyen mezőgazdasági középiskola, átiratkoztam oda, és egy Kulcsár nevű igazgató tizennégy nap után kirúgott. Annyira haragudtam rá, hogy azt mondtam neki, ha megfordul a világ kereke, ő lesz az első, akit fel fogok akasztani. Tizenhat évesen nagyon bátor az ember, de ő is tudta, hogy disznóságot csinált, mert szó nélkül elsomfordált. A rendszerváltás után meg akartam keresni, hogy a szemébe nézzek, de elkéstem, meghalt.

Ökrész, kocsis, gyári munkás

Nemcsak tanulni, dolgozni sem engedték Deym Jánost, a származása miatt, még a szövetkezetbe sem vették fel. Amikor az ifjúsági szervezet mezőgazdasági munkára agitálta a fiatalokat, egy barátja felállt, és megkérdezte, hogy ha toborozni kell az embereket a földekre, akkor itt a Jánost miért nem engedik dolgozni. Az elvtársak megkérdezték, milyen János, és amikor a Deym vezetéknevet hallották, azt mondták, az más lapra tartozik.

„Azt mondtam magamban, ha ez más, akkor én is kereshetek más megoldást. Bugár Alival, aki szintén osztályellenség volt, mert kulákcsaládból származott, átmentünk a Galántai járásba, Úrföldjére dolgozni az állami gazdaságba. Voltam ott ökrésztől kocsisig minden, amit csak el tud képzelni, de örültem, hogy dolgozhatok. Valamire jó volt, hogy nem tapasztaltam meg az igazi úri életet, mert még csak nem is volt furcsa, hogy a trágyát kell kidobálnom. 1959-ben, 18 évesen gondoltam úgy, hogy ideje valami komolyabb munka után nézni, és elmentem Csehországba a sokolovi vegyi üzembe. 1962-ben kijöttek utánam a szüleim is, a német nagybácsim segítségével vettek Josefův Důlban egy házat, és azt közösen megjavítottuk. Gabi nővéremnek is sikerült munkát találnia, a jabloneci üveggyárban festette az ékszereket. Jól éreztük magunkat ott, a csehek elfogadóbbak, intelligensebbek voltak, nem törődtek sem azzal, hogy magyarok, sem azzal, hogy arisztokraták vagyunk. Sokolov után az Autobrzdy gyárban kétkezi munkásként kezdtem, és felküzdöttem magam odáig, hogy a fékhengerek belsejét csiszoltam. Egy évig még szakszervezeti vezető is voltam, de amikor a munkásokat küldtem üdülni, nem pedig a fejeseket, rögtön leváltottak. A kommunista pártba egyszer próbáltak beszervezni; azt mondtam az illetékes elvtársnak, hogy én egyetlen pártban vagyok, ahol nincs tagsági könyv, a katolikus egyházban. Ezután békén hagytak.”

Kivándorlás Bajorországba

Mindeközben lassan enyhülni kezdett a politikai légkör, és egyre reálisabbá vált, hogy a család kivándoroljon Bajorországba, ahol számíthatott az atyai nagybácsi segítségére. Lakni is volt hol, a mariakircheni kastélyba azonnal beköltözhettek, igaz, a felújítást is elkezdhették.

„A nővéremmel hontalanok voltunk, 1960-ban behívtak bennünket a járási nemzeti bizottságra, és közölték, hogy vagy felvesszük a csehszlovák állampolgárságot, vagy kitoloncolnak Németországba. Kérdeztük, melyikbe, azt mondták, keletre. Na, abból nem kértünk, inkább felvettük az állampolgárságot. Rögtön el is vittek katonának, České Budějovicébe. Nem volt rossz ott sem, csak arra kellett vigyázni, hogy soha ne figyeljenek fel rám. Leszerelés után megnősültem, vajkai magyar lányt vettem feleségül, és már nem mentem vissza a fékgyárba, hanem letettem egy szakvizsgát tűzoltókészülékek ellenőrzésére. Ennél a cégnél dolgoztam 1969-ig, amíg nem kaptam meg a családommal a kivándorlási engedélyt. Akkor már két gyerekem volt, Katarina és Renáta. Szüleim a fiatalabb testvéreimmel még 1964-ben kimentek, Gabi nővérem 1966-ban. Ott sem volt könnyű a kezdet, mert adósság volt a birtokon. A bajorok is elég nyakasak, de engem elfogadtak, mert emlékeztek a felmenőimre. Nagyapám maga vitte ki a trágyát kocsival a földekre, apám is sokat dolgozott; ezt a magyar arisztokratákról nem lehetett elmondani. Nekem sem okoz gondot a kétkezi munka, egyszer egy magyarországi barátom kislánya csalódott is, mert amikor megálltak nálam, épp a füvet nyírtam. Azt hitte, egy gróf szakállas, frakkban, cilinderben ül a szalonban, és pipázik.

A múltból semmi nem maradt

János grófot egyetlen dolog bántotta életében: hogy nem tanult. Ezért már 45 évesen, levelező tagozaton leérettségizett Bajorországban. A kastélyban tizenkilenc évig élt a családjával, aztán eladta egy cégnek, ma négycsillagos szálloda működik benne nagy sörkerttel.

„A lányaim élik a saját életüket, nem akartak egy kastéllyal bajlódni. 1972-ben született egy fiam is, János, de ő 21 évesen meghalt autóbalesetben. Gyermekeim édesanyjával 1978-ban elváltunk, nem láttam értelmét, hogy egyedül éljek egy akkora épületben, amelynek a puszta fenntartása is emészti a pénzt. Néha elmegyek oda egy sörre, de van, hogy eszembe sem jut, hogy ez az enyém volt.”

A család tulajdonában nemcsak a kastélyok nem maradtak meg, de fényképek, okmányok is alig. Az a kevés, amit magukkal vittek, az állandó költözésekkor veszett el, a többit a falu népe gyújtotta meg az udvaron. A levéltáros épp akkor ért oda, amikor vasvillával forgatták a könyveket, hogy jobban égjenek. Aminek nem vették hasznát, azt elpusztították, tönkretették, a többi holmit hazavitték, így került elő nemrég egy eladó házból a kastély zongorája.

Új élet Békéscsabán

A kelet-európai rendszerváltás után az akkor alig ötvenéves gróf ismét új életet kezdett. Üzleti ügyben Békéscsabára került, és egy ilyen úton ismerkedett meg második feleségével, Erzsikével. Ma már kettesben járnak haza Bősre is, mert János gróf azt mondja, az is az otthona. Ahogy Mariakirchen és Békéscsaba is, mert európai polgárnak vallja magát.

„Többet vagyunk már Békéscsabán, mint Bajorországban, a karácsonyt is itt szoktuk tölteni. Szép a bajor karácsony, de az én szívemnek kedvesebbek a magyar hagyományok, az életfelfogásomat az itteni évek határozták meg. A gyerekkori bősi karácsonyokból arra emlékszem a legjobban, amikor a papa kidobta az ablakon a karácsonyfát. Dominika kishúgom csodálta rajta az égő gyertyákat, és olyan közel ment, hogy meggyulladt a ruhája. A papa meg a mama összefogták, hogy eloltsák, aztán a papa egy határozott mozdulattal állványostul kilódította az égő fát az ablakon.”

A történelmi és magánéleti kanyarok után Magyarországon is újra egymásra találtak a nemesi családok leszármazottai, akiknek egykor még a szüleik, nagyszüleik bridzseztek, vadásztak együtt. „Tartjuk a kapcsolatot a Zichyekkel, Batthyányakkal, Wenckheimekkel és a többi rokonnal is. A múltról ritkán esik szó köztünk, minek siránkozzunk. Mind megtanultunk dolgozni, és azt is megtanultuk, hogy az élet úgyis eltelik, minek keserítsük magunknak. Azt vallom, amit a nevelőapám: hogy ez volt Isten terve velünk, a mi dolgunk annyi volt, hogy helytálljunk a próbán.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 51-52. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
kep

Mózes: „Nem a Híd az ellenfél, hanem a közöny”

Ersek, bardos

Listavezetők vitája az ÚJ SZÓ stúdióban II.

b

Közlekedési táblának hajtott egy részeg nő Léván

Barka

Sziklák közt elbújó kápolna, ahol majd megfordul a nyár

čaputová újságírók

Čaputová oknyomozó újságírókat fogadott

qq

VIDEÓ: Slaggal próbálta eloltani a vadul lángoló Ferrarit

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Új Szó logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.