Szélsőségkeltető

Egyáltalán minek köszönhető a szélsőségesek népszerűségének felívelése? Az egyik magyarázat szerint a lakosság radikalizálódik, és a gazdasági problémák, társadalmi frusztrációk miatt szavaz rájuk, dacból. Létezik azonban egy alternatív teória is. Elképzelhető, hogy a liberális demokráciák politikai rendszere gúzsba kötötte magát, a választók egy része pedig, ha akarna, sem tudna jobb alternatívát találni a szélsőjobbnál a mondanivalójukat kiherélő hagyományos pártokkal szemben. Merthogy szélsőségessé minősültek át olyan álláspontok, amelyek húsz vagy ötven éve még bőven a politikai fősodorba tartoztak volna, változtak a frontvonalak.

Egy pártot többféle módon is tekinthetünk szélsőségesnek. A demokrácia alapjában véve engedi a pártok működését, és jobbára csak azokat szankcionálja, akik a legfontosabb vívmányra, a szabad választásokra jelentenek veszélyt. A rendszer alapja ugyanis az, hogy lehetővé teszi a pártok versengését. Ha valaki rosszul végzi a dolgát, a választók menesztik, és jön helyette egy alternatíva: ha egy pártot a nép szavára hallgatva nem lehet lecserélni, az biztosan nem demokrácia.

A liberális demokráciában azonban jellemzően előtérbe kerül a véleményszabadság és a kisebbségek elnyomásának kérdése. Azok a pártok, amelyek különböző kisebbségek elleni gyűlöletkeltő kifejezéseket fogalmaznak meg, már a szélsőséges kategóriába esnek – ami egy tágan értelmezhető gumiszabály.

A határok megvonásánál könnyen eshetünk túlzásokba, újabban pedig könnyen válik a „némileg intoleráns” ekvivalensévé a szélsőséges. Húsz éve még a nyugati társadalmak fősodratú pártjainak nagy része is fenntartásokkal, óvatosabban viselkedett néhány téma kapcsán, legyen szó akár az azonos nemű párokról, akár a migrációról vagy a menekültekről. A hagyományos kereszténydemokrácia és a baloldal mondanivalója azonban radikálisan átalakult, a helyükön hagyott űrbe pedig benyomultak az új pártok, amelyek jellemzően csomagban kínálják a rossz megoldásokat és az út szélén hagyott választók képviseletét. Ráadásul, mivel ezek a pártok (egyelőre?) kormányba emelhetetlenek, a hagyományos pártoknak tovább mosva az ideológiai különbségeket egymással kell kompromisszumokat kötniük a kormányzáshoz, ami tovább rombolja a hitelességüket.

Nehezen látszik, miként lehetne feloldani ezt az állapotot a liberális demokrácia korlátain belül. Meg lehet próbálni a szélsőséges pártok betiltását és ellehetetlenítését, de a német és román példán látjuk, hogy ez a csiki-csuki sehová nem vezet: a csalódott, szavazójoggal rendelkező tömegek nem viselkednek másként azért, mert az első választásukat mesterségesen leblokkolták. Az ellentmondásos témák visszaemelése a  fősodorba szintén kockázatos, hiszen az a párt, amelyik megpróbálkozik vele, a szélsőségessé minősítést kockáztatja. Helyette marad a tanácstalanság, végeredményben pedig a nyugati demokráciák gyenge, magukba forduló, veszekedő közeggé válnak – amit könnyen kihasználnak a hasonló erkölcsi aggályokkal nem küzdő versenytársak, mint Kína vagy akár Oroszország. Ők őszintén úgy gondolják, hogy jobbak: a csírájában elfojtott vitákkal ugyanis könnyebb erőt mutatni.