Urbán Ákos: Mirigyes bálványfák veszélyeztetik a molyhos tölgy életterét

A vezető melletti ülésről figyeli a Ratkó-generáció, mire van pénze a cigánynak. A busz indexel, három felszálló. Az első nyugdíjas igazolvánnyal, a következő tízezrest vesz elő, de a sofőr nem tud visszaadni.

Ez egy trükk. Honnan van ennek tízezrese? – gondolja a néni az első ülésből, de a sofőr sem most jött le a falvédőről.

– Majd a végén felváltja – mondja második felszálló. A sofőr rá sem néz.

– Ha nem vált jegyet, a következő járattal tud utazni, húsz perc, és itt van.

– Azzal már elkések – mondja, de már száll is le a lépcsőről.

– Legközelebb a dohányboltban azzal kell fizetni – szól utána a sofőr, és jó ütemben becsukja az ajtót. A bekötőúton nincs forgalom, az Ikarus indexel és indul is, közepén nyavalyog a nagy gumiharmonika.

– Simán kisegítettük volna, ha még elő mernénk venni a pénztárcát a buszon – mondja a néni. – De mi van, ha utánam jönnek az állomáson? Mert kifigyelik, hová teszem a pénzt.

– Szórakoznak – válaszol a sofőr, de vele nem basznak ki.

Ha a korfán kisimulnak a Ratkó-hullámok, a magyarság elveszíti hajlamait – gondolom pár sorral hátrébb. Jól meghúztam magam, így érvényesült a magyar ügy kollegialitása. Jön a következő megálló. Készítem a pénztárcámat, nézem a nénit, de már nincs szükség a segítségemre.

Hívjuk a nénit Klári néninek – gondolom, bizonyára a Pompásan buszozunk miatt. Nem mutat érdeklődést a táj iránt, nem kérdezi meg, hány kilométert tett meg a nemzet egésze Ikaruson. Invazív növények között suhanunk, mirigyes bálványfák veszélyeztetik a molyhos tölgy életterét, amott a Tisza, az is tele van busával, az eget egy nagy repülő keresztezi. Ukrajnába tartó NATO-gép is lehet, meg egészen más is. Klári néni a szatyrába les, nehogy valami kivágja a tejföl fedelét.

Még két falu, és otthon vagyok. Kint, egy iskolaudvaron tornaórához sorakoznak, Klári néni ezt már megszemléli. Ha tanár volt ő is, biztosan nem pofázott az alacsony bér miatt, nem tüntetett és korán szült – én meg ilyen mondatokat sorolok a fejemben, és ha letesz a házunk előtt a busz, fogalmam sincs, miről beszélek majd az apámmal. Foci, tenisz? Egyszer elmeséltem neki, mit tanultam húsz éve Debrecenben a történelmi regényről. Nem mondtam, hogy a legjobb barátom imádta Láng Zsoltot, nem tudta, ki az a Láng Zsolt. És ha tudta is volna, vajon mit mondok neki? Hogyan győzöm meg arról, hogy érdemes lenne elolvasni? Mondjam el, hogy a barátom A föld állataival kelt és feküdt? Megint behúzódunk egy buszöbölbe, valakinek majdnem leviszi a fejét a visszapillantó. Keresem a jó mondatokat, de beszélgetni csak azokkal tudok, akikkel többé-kevésbé egyébként is egyetértek. Ez a többé-kevésbé lenne a tér, amiben eltáncolnak az állítások. És Klári nénivel miről beszélnénk? Megint híd, a vízállás mint egy kis folyócskáé.

Emlékszem, amikor a Pó felett mentünk át a bordó Suzuki Sedannal. Nyár volt, és csak egy keskeny vízfolyás kanyargott a kilométer széles, sziklás meder egyik oldalában. Az év csúcspontja volt, hogy pár olasz városban műtárgyakat, épületeket nézzünk, és persze a tenger. Mindenekelőtt átkelni az Alpokon a Division Bellre, alagútból ki, viaduktra fel, és most, húsz évvel később nem fogalmazunk meg állításokat olyan témákról, amiket fontosnak tartunk, vagy ha igen, nem kelünk a másikkal vitára. Klári néni ott, elöl vajon megszámolta, mennyi cigány volt a tornasorban? És vajon gyerek-e a cigány gyerek? Mire vagyunk képesek azoknak a hétköznapoknak a jobbá tételéért, amiket húsz év múlva a tornasorból is kilógó nem fog átbeszélni pszichoterápián? Megbeszélhetem ezt Klári nénivel, ha őszintén azt gondolom, hogy most a legnagyobb gondja inkább mégis az, nehogy felszakadjon a poharas tejföl? Hány közös mondatot lopott el apámtól és tőlem, aki emberszemétről írt a Magyar Nemzetben?
„Szivem hidegen forog, néhány távoli szerv emlékezik tétován a lehetséges és langyos érzelmekre. Üresen lepergő pillanatok befejezett sora. Ha nagyon fáj, vinnyogni nem illik.” Idézhetem ide a Garaczi-regényből, de nehezemre esik a tárgyszerűség.