Urbán Ákos: Hogy hol veszem a húst?

Meghalnál-e a hazádért? Például ezzel a kérdéssel mérte egy világszervezet a gyerekek kitettségét a fegyveres konfliktusoknak vagy jó húsz éve. Még gimnáziumi történelemórán a tanárnőnk mesélt nekünk a felmérésről. 2015-ben, a Krím megszállása után egy évvel Burkina Fasóban 12–14 éves gyerekkatonákból álló csapattal mészároltattak le százharminc embert. A medián életkor Burkina Fasóban akkor is és most is valamivel 18 év alatt volt; a gyerekkor mint fogalom csak makacs tájékozatlansággal terjeszthető ki Afrikának a Ráktérítőtől délre eső részére.
Kárpátalja felé autóztunk a városom lelkészével és a segédlelkészünkkel, közben ilyenek jártak a fejemben. Még Vásárosnamény előtt megkérdeztem őket, mit tennének, ha a lakásukra megérkezne egy behívó, ami a nevükre szól. A segédlelkészt megzavarta a kérdés, a tiszteletes viszont a tábori lelkész feladatait kezdte sorolni. A határon gyalog keltünk át, az autót leraktuk a használaton kívüli buszfordulóban. Simán át lehet sétálni; a határ menti település macskaköves utcáin alig pár embert láttunk, éjjel a házak ablakaiból nem szűrődött ki lámpafény; akikkel sikerült szót váltani, mindent felőrlő bizonytalanságról beszéltek, ez a mindennapi tapasztalat. Ha vége is lesz a háborúnak, utána is hosszú, kaotikus időszakra számítanak. Szomszédja annak volt a magyar faluban, akinek az otthona mellett egy Kelet-Ukrajnából menekült család megvette az üresen álló házat. Az országon belüli vándorlás jelentős.
A határ menti faluban aludtunk, hajnalig beszélgettünk a szállásadónkkal. Itt többnyire kettős állampolgárok élnek, neki is van magyar az ukrán mellett. De ez az egész csak papíron létezik.

A jogegyenlőség azt jelentené, hogy minden állampolgárnak megegyező jogai vannak; ez lenne a jogállam alapja. Az államnak pedig kötelessége megvédeni az állampolgárait; de ha egy háború nem a „mi” háborúnk, akkor a szállásadónkkal nem ugyanazt jelenti az állampolgárságunk. És ez akkor is fennáll, ha a hadkötelesség adott esetben nem a magyar, hanem az ukrán állampolgárságból következik.

El lehetett indítani az állampolgársági népszavazást ellenzékből, de el lehetett volna indítani kormánypártként elsőre is 2002 előtt. Az erről szóló szájhabzások, majd szalonbeszélgetések szakállasak.
Édesapámmal az egyik utolsó vitás kérdésünk – még az oroszok, vagyis a föderációból összefogdosott különböző nemzetiségű emberek 2022-es támadása előtt – az volt, hogy lehetőségünk van-e egyáltalán a hazánkért harcolni. Ő úgy gondolta, hogy igen, én úgy éreztem, hogy a hatalom erre nem ad lehetőséget akkor sem, ha besoroz, mert idegen attól a helytől, amit a hazámnak gondolok. Ez az életérzés bizonyára eléggé általános Kelet-Európában, és bizonyára a generációk között is jelentős feszültségforrás.
Miután visszatértem Kárpátaljáról, két napra rá mentünk Bécsbe. Az Albertinában megnézhettem a Maria Abramović-kiállítást. A világhíres performanszművész videói között sétáltam, a testi fájdalom különböző aspektusait számba vevő alkotások még jóval a délszláv háború előtt készültek, Szarajevó ostroma és a srebrenicai mészárlás előtt, de mégis, nem messze egy háborútól. A kiállítótérben egy hatalmas kristálycipőbe állva oldhatta fel a teste és a természet közti határt, aki késztetést érzett rá. Nem olyan régen még azok között a házak között sétáltam, ahonnan a velem egykorú emberek vagy elmenekültek, vagy ezer kilométerre onnét rájuk robbant a lövészárok. A szolidaritási láncok olyan távolra nyúltak, hogy megszűnt az összeköttetés a két végpontjuk között. Aki elmenekült, nem jöhet haza.
Egy barátom azt mondta, hogy mióta gyereke született, már tudna embert ölni, azelőtt ezt elképzelhetetlennek tartotta. Most itt ülök az anyaország közepén a szobanövényeim között, előttem a billentyűzet, és nem fenyeget az erőszakos halál. Láttam friss katonasírokat, büszke katonaruhában lefotózott fiatalokat a kövön. Ha ellenzéki lelkülettel küldöm a tárcámat, vajon kevésbé lesz bűntudatom? Az a helyzet, hogy a véleményem megvolt az utazás előtt is, de a tettvágyam nem. Eszembe jut Birkás Endre Don-kanyar-regénye, eszembe jut, amikor a második világháború civil áldozatainak visszaemlékezéseit gépeltem be, vagy amikor éppen a kilencvenéves túlélővel interjúztam a lakóhelyemtől két percre.
Kiderült, hogy a kettőnk háza közötti hentesbolt régen is hentesbolt volt, aztán a tulajdonos egykori sábeszgojai elfoglalták, ott lett a faluban a nyilasház. Mikor hazatért a régi tulajdonos családjának egyetlen túlélője, pénztárosként dolgozhatott az egykori boltjában, az elfoglalt házban, ugyanazoknál, akik akkor már persze a legkevésbé sem voltak nyilasok. Mint megtudtam, az a család azóta minden rendszerben a falu elitjéhez tartozott.
Pár generációval később az egykori nyilasok leszármazottja – jelenleg is övé a hentesüzlet –, politizálni kezdett a kormánypárt színeiben, bár már két önkormányzati választás óta nem tudja hivatalból erősíteni a nemzeti összetartozás rendszerét. A túlélő mesélte el nekem a régi hentesbolt történetét, és arra kért, hagyjam ezt ki az életútinterjúból. A lánya, az unokája és a dédunokája még mindig ott él. Az ország egyik leggazdagabb településén lakók ma is ott veszik a húst, és bizonyára meghalnának a hazájukért.