Túl sok kedély, túl sok komplexus

Bosznia rejtélyes vidék, kivételes ékszerdoboz, melyben valódi drágakövek és kedélyes vásári kacatok keveredtek össze. A keleti egzotikum és a nyugati vágyálmok furcsa szintézise, kiadós történelmi traumák terepe, a harsány multikulturalizmus és a belső csönd, illetve elhallgatások földje. Száz Pál útirajza, a Bosnyák képek változatos pillanatfelvételek sorozatán keresztül mutatja meg ezt a nem mindennapi világot, melyhez számos látható és láthatatlan szállal kötődünk.
„Talán Gavrilónak öltöztetnek, és egy ötösért lefényképeznek, vagy legalább egy nagy paneura kinyomtathatnánk azt a merényletképet, amelyet olyan jól ismerünk a gimis törikönyvből, és amely bejárta a korabeli sajtót, na és bedughatod a fejed a pisztolyát elsütő Gavrilo lyukába vagy a lehanyatló Ferdinándéba, vagy az őt karjaiban tartó Zsófia grófnőébe”– olvasható a könyv elején, amikor az elbeszélő útitársát, Jét arra akarja rávenni, hogy menjenek el a fanatizált, nacionalista szarajevói merénylőről elnevezett Gavrilo Princip Napokra. Ha kissé utánanézünk, a szerb és a bosnyák álláspontok Princip-képe meglehetősen különböző: a róla való beszéd köznapi szintre lebontva elsősorban érzelmi bábszínház, mely a hős és a terrorista szélsőséges szerepeit variálja bizonyos etnikai választóvonalak mentén. Már ebből is világos, hogy az utazás metaforikus értelmet is kap: nemcsak a térképen, hanem a történelemben, a nyelvekben és a tudatarcheológia rétegzett terepein is utazni fogunk, ahogy a máshogy ismerős vagy ismeretlen dolgok tükörtermeibe is benézünk.

Száz a leginkább mintha tudatosan balkáni filmekbe illő jeleneteket keresne, bár nem kizárt, hogy a balkáni film olyannyira a valóság naturalista tükre, hogy a mágikus idő- és térkezelés, a minduntalan a saját logika szerint korlátozott, de jelenlévő, mindent kérlelhetetlenül átható hibriditás itt alapérzés. Mindenki tudomást vesz a másikról, mégis önelvűen értelmezi a pozícióit, hiszen olyan tájakon barangolunk, ahol politikai ideológiák nélkül elbeszélhetetlenné válik a történelem, a mítosz pedig ősi logikájának megfelelően összevissza hajlítható.  „A legképlékenyebb időfogalom a világon a balkáni öt perc”– olvassuk. Ez az öt perc lehet mindössze három perc, de jelenthet akár többévnyi időtartamot is. 

A kiélező, lendületes fogalmazásmód szépen vegyül az egzakt földrajzi leírásokkal, a személyes, vallomásos részekkel és a dokumentáló jellegű megnyilvánulásokkal.
Ebben a világban talán túl sok is a gyógyító kedély, a privát lelemény és az egyedi túlélési stratégia. Túl harsány minden; nyilván túl sok a komplexus is, gyanítja joggal az olvasó. A térség a feloldásra, a feszültségek elkerülésére figyel. A kultúra, a társas érintkezés számos formája, a gasztronómia is mintha elsősorban ezt szolgálná, az örök karneválba torkolló, szisztematikusan ritualizálódó, sérelemoldó békülékenységet. Ezt egyszerre látom szépnek és ijesztőnek. A temetők, a kövek, a történelmi maradványok festői és a tömegsírok döbbenetes jelenléte ugyanis hamar árnyalja, sőt olykor egyenesen átszínezi ennek a színpompás világnak a kulisszáit, de könnyen áthangolja az életritmushoz rendelhető dallamívek tónusait is.

Száz Pál szellemesen nevezi mentális „bekábelozottságnak” azokat a létmodelleket, melyek a humor eszköztárával kínálnak látleleteket a kötelező különbözés stratégiáira. A csehek szláv németek, a szlovákok cseh magyarok, a lengyelek szláv franciák vagy a bolgárok szláv görögök – olvasható például az egyik aforizmasorban. A bosnyák nyelvről szóló elmélkedésből is az derül ki, hogy a török és arab elemeknek köszönhető nyelvi eltérések fontosabbak lettek, mint a szláv egyezések: a szláv nyelvek azt keresik, amiben eltérnek a többitől, mintha hinnének abban, hogy létezik valamiféle esszenciális identitás, mely kis nyelvi ráfordítással könnyen előállítható. Útikalauzt kapunk tehát az épülő szláv Bábelhez, annak egyre dekoratívabb és modernebb emeleteihez, no meg a bunkerturizmushoz, nemcsak konkrétan, hanem mentális értelemben is.
A szláv nyelvek valamelyikében járatlan olvasó egyébként sincs könnyű helyzetben Száz Pál könyvét olvasva, de még az sem, aki csak az északiakban járatos valamelyest. Cserébe viszont kap pár egyedi helyi ízt, zenei-jelentéstani sejtelmességet és több-kevesebb leleménnyel kibogozható rejtvényt. Mindenesetre folyamatosan ámulunk a szerző nyelvtudásain, nyelvi kalandtúráin, összehasonlító kedélyén, sziporkáin. Maga is alkot szavakat: a bosnyák monszun megnevezésére például a bonszun szót.

Száz nemcsak a klasszikus útleírás eszköztárát mozgósítja, hanem anekdotákat, vicceket mesél, költeményeket fordít, párbeszédbe vonja elődeit (pl. Strausz Adolf alapozó munkáit), odafigyel útitársára, akinek hangot, karaktert ad, mintha egy regényalak lenne. De talán regényhős maga a szerző is, szerepeket ölt, helyzeteket old meg és főként leleteket gyűjt, hogy kibonthasson egy izgalmas tudatarcheológiát. 

A leletek nem elsősorban régészetiek, lehetnek pusztuló feliratok, az államszocializmus korát idéző analógiák, humoros megnyilatkozások, a többkultúrájúságból adódó észleletek.
A könyvben a szerző saját fotói is helyet kaptak: erőteljes hangulatú, emblematikus felvételek, melyek még vonzóbbá teszik ezt a frappáns könyvet.

Száz Pál: Bosnyák képek és más feljegyzések útközben
Kalligram, Dunaszerdahely, 2025, 262 oldal