Trump feltette a térképre a maga speciális katonai műveletét (De mit jelent ez az USA alkotmányos rendjére nézve?)

Január 3-án a kora reggeli órákban az amerikai légierő légicsapást hajtott végre Caracas ellen, elsötétítve Venezuela fővárosát, és a Delta Force elit kommandósegység tagjai a Fuerte Tiuna katonai komplexum területén elfogták Nicolás Maduro elnököt. A fotók tanúsága szerint bekötött szemű, megbilincselt kezű, Nike melegítős Madurót helikopterrel szállították a USS Iwo Jima anyahajóra, ahonnan New Yorkba vitték tovább, ott áll bíróság elé. Kábítószer-kereskedelemmel és terrorizmussal vádolják.

Még mielőtt a legtöbb amerikai felébredt volna, Donald Trump a Truth Socialön számolt be az eseményről, amely erősen Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai „különleges katonai műveletét” idézi. Egy későbbi, Mar-a-Lagóban tartott sajtótájékoztatón Trump kijelentette, hogy az Egyesült Államok „addig fogja irányítani” Venezuelát, „amíg biztonságos, megfelelő és megfontolt átmenetet nem tudunk végrehajtani”.

A Trump-adminisztráció ismét egy olyan politikai cél támogatására indított katonai akciót, amelyet nem tudott összefüggően és meggyőzően megmagyarázni. Ez a drámai első lépés, bár hatékonyan végrehajtották, nyilvánvalóan anélkül történt, hogy előkészítették volna a további folyamatot. Nem mintha a kormányzatnak nem lett volna ideje tervezni. A műveletig hónapokon át tartó eszkaláción keresztül vezetett az út: volt itt tengeri blokád, olajszállító tartályhajók lefoglalása a nyílt tengeren, több mint száz ember halála az állítólagos drogszállító hajók elleni támadásokban, valamint CIA-dróntámadás egy venezuelai hajógyár ellen.

Az „Abszolút Elhatározás” hadművelet precízen sikerült. De mi volt a célja? Mit oldott meg valójában? Mi is ez a nagy elhatározás?

Indok indok hátán

Úgy tűnik, az amerikai kormányzat nem tudja eldönteni, hogy a művelet célja a bűnüldözés vagy a rezsimváltás volt-e. Tom Cotton arkansasi szenátor a Kongresszus tájékoztatásának elmaradását azzal magyarázta, hogy „a Kongresszust nem kell minden alkalommal értesíteni, amikor a végrehajtó hatalom letartóztatást hajt végre”. A művelet ezek szerint egyszerűen arról szólt, hogy az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma őrizetbe vett egy drogdílert, aki történetesen Venezuela elnöke volt. Trump mégis úgy beszélt Mar-a-Lagóban, mintha rezsimváltás történt volna. Mintha az Egyesült Államok „irányítaná” az országot, az amerikai olajtársaságok már mennének is, hogy „megjavítsák a súlyosan leromlott infrastruktúrát” és „elkezdjenek pénzt keresni”.

Ez a kettő egyszerre nem lehet igaz. Egy bűnöző letartóztatása nem ugyanaz, mint átvenni az irányítást az országa felett.

De a kormányzat nem tartja szükségesnek az ellentmondás feloldását, helyette a már ismerős indokcunamit kínálja. A katonai művelet igazságot és jólétet hoz a venezuelaiaknak; eltünteti a piacról a fentanilt (bár Venezuela nem tartozik a fentanilgyártók közé); megállítja az illegális bevándorlást az Egyesült Államokba; súlyos csapás a „narkoterrorizmusra” (bár Maduro nem ellenőrzi a Tren de Aragua bűnszervezetet); kártérítést biztosít az amerikai vállalatoknak, amelyektől Venezuela állítólag „ellopta” a venezuelai olajvagyont; kiszorítja Iránt és Kínát a nyugati féltekéről; korlátozza Kuba kedvezményes olajellátását, egyben jelzés a kubai vezetőknek (ha nem viselkednek, Maduro sorsára juthatnak); garantálja a Floridában letelepedett venezuelai emigránsok elégedettségét és támogatását.

A nyilvánosan bejelentett indokok kavalkádjához hozzáadható Trump leplezetlen vágya, hogy bebizonyítsa: „felülmúlta” az összes korábbi amerikai elnököt. De a magyarázatok és indoklások hosszú sora önmagában gúnyt űz a Venezuela ellen indított támadás igazolásával szemben támasztott alkotmányos igényből. A kormányzati indoklás pelyvaként működik, amelynek célja inkább a túlterhelés, mint a meggyőzés. A Washington Office on Latin America (az emberi jogok betartását az amerikai kontinens egészén monitorozó jogvédő központ – a szerk. megj.) egyszerűen „színháznak” nevezi, amit látunk. Az USA ellenállhatatlan hatalmának bemutatása önmagában is cél volt, nem csak járulékos látványosság.

Az, hogy a katonai művelet kirívó módon sérti a nemzetközi jogot – ahogy jogtudósok megjegyzik, ide tartozna Trump azon alkotmányos kötelessége is, hogy betartsa a vállalt nemzetközi szerződéseket –, nem jelent problémát ennek a kormányzatnak. Sőt, ez egy további érv a lépés mellett. Az ENSZ Alapokmányának semmibe vétele mutatja, hogy Trump senkinek sem tartozik elszámolással, legkevésbé egy olyan multilaterális rendnek, amely korlátozza a „kisebb” hatalmakat. Trump támogatói pedig egyenesen ünneplik a törvénytelenséget. De a törvénytelenség nem stratégia.

A drog vagy az olaj?

A felhozott érvek közül a kábítószerrel kapcsolatos indoklás különösen életszerűtlen. Trump a múlt hónapban adott kegyelmet Juan Orlando Hernándeznek, Honduras volt elnökének, akit korábban kiadtak az Egyesült Államoknak, és 2024-ben kábítószer-kereskedelem vádjával elítéltek. A Hernández elleni vád meggyőző volt: a mexikói Sinaloa kartell kenőpénzeinek köszönhetően narkóállammá változtatta Hondurast. Hernández 45 éves börtönbüntetését töltötte, de egy Trump-barát jobboldali párthoz tartozott. Így az Egyesült Államok elfogta Madurót kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos vádak miatt, miközben szabadon engedett egy elítélt kábítószer-kereskedőt, akinek a bűnösségét bíróság bizonyította. A „narkoterrorizmus” tehát egy olyan vád, amelyet az ellenség ellen alkalmaznak, és a barátok érdekében elvetnek.

Az elemzők, akik azt állítják, hogy az olaj „az igazi ok”, vagy hogy a rezsim megdöntése „mindig is tervben volt”, több koherenciát tulajdonítanak a kormányzatnak, mint amennyit megérdemel. Ahogy egy elemző megjegyzi, összekeverik a káoszt az improvizációval, az önuralmat pedig a puszta szelektivitással. Az igazság ennél kaotikusabb: az olaj csak egy indíték a sok közül, és nem egyeztethető össze a többivel.

Trump Venezuela energiahordozóit akarja. Kemény akar lenni a drogokkal szemben. A floridai szavazók kedvében akar járni. Meg akarja alázni a baloldali ellenfelét. És üzenetet akar küldeni Kubának és Kínának. Ezek a célok különböző irányokba mutatnak, és a kormányzaton belül senki sem tette fel a kérdést, hogyan illeszkednek egymáshoz vagy miként kellene rangsorolni őket. 

Az eredmény egy bricolage-szerű politika – az érvek rendelkezésre állnak, és bármilyen hatalmi igényhez hozzákapcsolhatók.

Mi a következő lépés?

Amikor az amerikai erők 1990. január 3-án őrizetbe vették Panama akkori vezetőjét, Manuel Noriega tábornokot, és Miamiba repítették, hogy ott kábítószerrel kapcsolatos vádakkal nézzen szembe, Guillermo Endara ellenzéki vezető, aki megnyerte a Noriega által érvénytelenített választást, készen állt az elnöki poszt átvételére. Az átmenet viszonylag egyszerű volt, és George H. W. Bush elnök kétpárti kongresszusi támogatást kapott a szükséges lépésekhez.

Hasonló körülmények ma Venezuelában nem állnak fenn. Nincs olyan ellenzéki személyiség, aki készen állna a hatalomátvételre. Trump azt állítja, hogy a friss Nobel-békedíjas María Corina Machadót „nem támogatják és nem tisztelik” eléggé Venezuelán belül, míg Edmundo González, aki megnyerte a Maduro által manipulált 2024-es választást (Machadót eltiltották az indulástól), száműzetésben él. De ennél is fontosabb, hogy a rezsim nem omlott össze. Delcy Rodríguez, Maduro alelnöke már túl is van az elnöki beiktatásán.

Bár Trump azt állítja, hogy Rodríguez „lényegében hajlandó megtenni, amit mi szükségesnek tartunk”, úgy tűnik, mégis ingadozik a dacos ellenállás („Venezuela nem lesz senki gyarmata”), a lojalitás (Maduro elnökségének fenntartása) és a kiegyezés (az „együttműködési szándék” jelzése) között. Tehát továbbra is nagy kérdés, valóban hajlandó lesz-e az USA kottájából játszani.

De még ha hajlandó is lenne, Rodríguez „teljesítőképessége” erősen kétséges. Rodríguez nem egy mindenható autokrata, aki egy kapcsolót megnyomva alávetheti az országát Amerika akaratának. Vladimir Padrino López védelmi miniszter teljes mozgósítást rendelt el, és megesküdött, hogy Venezuela „nem fogja megadni magát”. Még ha az amerikai kormányzat Rodríguezzel kapcsolatos benyomása helyes is, és könnyen manipulálhatónak bizonyul, a gyengesége éppen fordítottan sülhet el: ahelyett, hogy tálcán átadná az országát, hatalmas nyomás alá kerülhet a különböző, egymással is rivalizáló fegyveres csoportok részéről, amelyek egyáltalán nem szándékoznak behódolni Trumpnak. Félig-meddig tudatosítva, hogy a dolgok esetleg nem jönnek össze, Trump egy lehetséges „második hullámot” is kilátásba helyezett, amely „sokkal nagyobb” lesz, mint az első. Tehát ha van terv, az annyiból áll, hogy további bombázással kell fenyegetőzni, ha a venezuelai rezsim nem adja át az ország kulcsait.

Ha a stratégiai cselekvés azt jelenti, hogy figyelembe kell venni az ellenfelek esetleges reakcióit, akkor Trump szélnek eresztette a stratégiai megfontolást. Induljunk ki innen: ha az amerikai olajtársaságok „be akarnak szállni” és ki akarják aknázni a venezuelai tartalékokat, az amerikai erőknek meg kell védeniük őket.

De mi történik, ha ezeket az erőket megtámadják? Mi történik, ha a colectivók (szélsőbalos venezuelai félkatonai csoportok – a szerk. megj.) vagy a régi kormányerők maradványai felkelést indítanak a külföldi ellenőrzés alatt álló olajmezők ellen? Mi történik, ha az ország szétesik, a hadsereg feloszlik, és semekkora amerikai tűzerő nem képes rendet teremteni? Hogyan destabilizálhatja egy venezuelai polgárháború a régiót, egyebek mellett egy új kivándorlási hullám kiváltásával?

Trump válasza ezekre a kérdésekre a hallgatás, mert nem vette a fáradságot, hogy feltegye a megfelelő kérdéseket. Azt akarta, hogy Maduro eltűnjön. Megvolt a hatalma a cselekvésre. A következményeken való rágódás elrontotta volna a pillanatot.

Nem meglepő módon a Kongresszussal nem egyeztették az elnök döntését. Még a Nyolcak Bandája – az amerikai Szenátus és Képviselőház hírszerzési bizottságainak kétpárti vezetése – sem kapott előzetes értesítést. Amikor Trumpot arról kérdezték, hogy miért, annyit mondott:

„A Kongresszus hajlamos szivárogtatni.”

Mindössze néhány héttel korábban Pete Hegseth védelmi miniszter és Marco Rubio külügyminiszter biztosította a kongresszusi bizottságokat, hogy a kormányzat nem törekszik rendszerváltásra Venezuelában, és egyébként is, jóváhagyás nélkül nincs felhatalmazása szárazföldi csapások végrehajtására. Chuck Schumer, az amerikai szenátus demokrata kisebbségi vezetője úgy fogalmazott: „a kormányzat háromszor is biztosított engem arról, hogy nem törekszik a rezsim megdöntésére, és nem indít katonai akciót Venezuelában”. Egy olyan Kongresszusnak, amely már régen átadta a háborús hatalmát az elnöknek, még csak hazudni sem kell – egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni.

Az Alkotmány viszonya a hazugságokkal

Az Egyesült Államok Alkotmányát jegyző alapító atyák egy olyan rendszert dolgoztak ki, amely arra kényszeríti a végrehajtó hatalmat, hogy magyarázatot adjon a cselekedeteire. Alexander Hamilton óva intett a lehetőségtől, hogy az elnök „a közelgő veszélyt ürügyként használja”. James Madison a „mesterséges veszélykeltésre” figyelmeztetett, amely arra szolgál, hogy félrevezesse a közvéleményt. John Jay megjegyezte, hogy „a háborúnak lehetnek színlelt és jogos okai is”.

Az alkotmány megalkotói által elfogadott megoldás megkövetelte, hogy a rendkívüli hatalom gyakorlását meg kell indokolni – nem azért, mert az indoklások eredendően megbízhatóak, hanem azért, mert a megkövetelésük olyan struktúrát teremt, amely lehetővé teszi az állítások tesztelését a Kongresszus és a nyilvánosság előtt. Az általuk felállított rendszerben a végrehajtó hatalom cselekszik, a törvényhozás kérdez, a polgárok pedig ítélkeznek. A rendszer zsenialitása nem a hazugságok megelőzésében rejlett, hanem abban, hogy a hazugságokat költségessé és feltárhatóvá tette.

Trump kiüresítette ezt a rendszert. A sorozatosan kihirdetett szükségállapotok, amelyeket összefüggéstelen és változó indokok festettek egyre komorabbra, túlterhelték az alkotmányos gépezetet, amelyet a tervezői a nyilvánosság félrevezetésére szolgáló „mesterséges veszélyek” leleplezésére találtak ki. A korábbi kormányzatok is hoztak fel hamis indokokat – a George W. Bush-féle adminisztráció az iraki tömegpusztító fegyverekről gyártott fenyegető fabulákat –, de ezeket a hazugságokat arra tervezték, hogy elhiggyék őket – ami egyszersmind leleplezhetővé, megcáfolhatóvá tette őket.

Maximális torkolati sebesség

Jelentős különbség van a meggyőzésre szánt hazugság és a túlterhelő féligazságok özöne között. Az első leleplezhető; a második a feltételezett indokok puszta mennyisége és változó jellege miatt kikerüli a vizsgálatot.

A Bush–Cheney-kormányzatnak egyetlen hazugságot kellett fenntartania elég sokáig ahhoz, hogy háborúba sodorja az országot, ami végül azt jelentette, hogy hazugságukat leleplezhették. Trump egymásra épülő indoklásai másképp működnek: a torkolati sebességük a lényeg, nyomni kell, ami a csövön kifér. Mire egy indokot megvizsgálhatnának – drogok, demokrácia, olaj, Monroe-doktrína –, két másik már kiszorította a napirendről. A puszta gyorsaság kizárja a hatékony cáfolat lehetőségét.

Azzal, hogy indoklásként ma a drogokat, holnap a demokráciát, jövő héten az olajtársaságok kompenzációját és a narcisztikusan átnevezett Monroe-doktrínát tolja elénk, mikor mi tetszik, a Trump-adminisztráció nem pusztán hazudik a rendszer keretein belül, hanem lerombolja a rendszer önkorrekciós képességét. Egyetlen indoklás sem tesztelhető bizonyítékokkal, mert egyetlen indoklás sem igazán működik.

A belső felülvizsgálati mechanizmusok összeomlása csak súlyosbítja a rendszerhibák hatásait. A Nemzetbiztonsági Tanács személyzeti állományát Trump második ciklusának első hónapjaiban megtizedelték, ami azt jelenti, hogy soha semmilyen ügynökségek közötti folyamat nem tesztelte a kormányzat Venezuela-politikájának koherenciáját.

A Nemzetbiztonsági Tanács pontosan azért létezik, hogy nehéz kérdéseket tegyen fel a mindenkori kormányzatnak. Hogyan illeszkednek egymáshoz a céljaink? Mit próbálunk valójában elérni? Ha az olajat akarjuk, mi a terv annak biztosítására egy esetleges felkelés ellen? Ha meg akarjuk állítani a drogokat, hogyan segít ebben a rendszerváltás, amikor éppen kegyelmet adtunk egy elítélt drogkereskedőnek? Ha demokratikus átmenetet akarunk, miért nem egyeztettünk az ellenzékkel?

A problémák előzetes megoldására szolgáló gépezetet mára lebontották. A politika belső stressztesztje következetesen elmarad. Csak a hátrahagyott roncsokból következtethetünk a következetlenségére.

Ne vitassuk el, a Project 2025 címen elhíresült átfogó politikai terv, amelyet a Heritage Foundation készített Trump második ciklusára, egy koherens cselekvési terv volt. De a fő célja az volt, hogy növelje az elnök egyoldalú cselekvési hatalmát anélkül, hogy magyarázkodnia kellene a tetteiért, vagy felül kellene vizsgálnia a terveit a kritika vagy az ellenállás fényében.

A magyarázat hiányában elért kormányzati szabadságnak nagyon magas ára van: jelesül, egy félkész politika, amelynek nem tervezett következményei szinte biztosan kicsúsznak az irányítás alól. Az erő alkalmazásának gyenge, önellentmondásos és hazug indoklásai mögött egy mélyebb minta rejlik: az amerikai alkotmányos rend központi elemét képező józan kontroll és önkorrekciós mechanizmusok szisztematikus megkerülése.

Kongresszusi felhatalmazás, ügynökségek közötti egyeztetés, jogi felülvizsgálat, nyilvános indoklás – ezek nem bürokratikus akadályok, hanem biztosítékok a katasztrofális téves döntések ellen. Trump ezeket megkerülendő kellemetlenségnek tekinti. Úgy viselkedik, mint aki azzal számol, hogy úgyis eltűnik, mielőtt bekopogtatnának az ajtón a következmények: mielőtt az olajmezőket őrző amerikai katonák koporsókban kezdenek hazatérni, mielőtt Venezuela polgárháborúba zuhan, mielőtt az általa kiüresített alkotmányos rend olyan válsággal néz szembe, amelynek már nem tud sikeresen megfelelni.

A gondolatmentesség szabadsága

Trump Mar-a-Lagó-i sajtótájékoztatójának talán legmegdöbbentőbb vonása az elnök önbizalma volt: úgy viselkedett, mint aki tudja a választ a jövővel kapcsolatos nehéz kérdésekre, miközben egyértelműen nem ez a helyzet. Ki kormányozza majd Venezuelát? „Egy csoport.” Meddig tart az USA beavatkozása? Amíg nem lesz „biztonságos átmenet”. Mi van, ha a rezsim ellenáll? Egy „második hullám”. Mi van, ha ez kudarcot vall? Csend.

A kormányzatnak nincs válasza, mert nem gondolkodott előre. Trumpnak nem kell igazolást találnia a tetteire, ami az ő esetében azt is jelenti, hogy lemondott az előrelátásról. Azzal, hogy egyik álvészhelyzetet a másik után hirdeti ki, Trump felhagyott minden erőfeszítéssel, hogy felkészüljön a valódi vészhelyzetekre, amelyek elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Olyan, mint a fiú, aki farkast kiáltott, miközben megtépázta Amerika hitelességét és kevésbé valószínűvé tette a jövőbeli szövetséges támogatást. Mindez nem érdekli – talán azért, mert meggyőződése, hogy mindig elérheti a célját a zaklatás, a zsarolás és az erőszakkal való fenyegetés révén.

De az ilyen egyoldalú lépések nem ösztönzik a valódi vészhelyzetben szükséges önkéntes támogatást. És a probléma túlmutat a külföldi hitelesség elvesztésén. Pontosabban, Amerika hitelességének elvesztése a kritikai gondolkodás összeomlását tükrözi a kibelezett és a MAGA által gyarmatosított nemzetbiztonsági intézményrendszerben. Miután bebizonyította az igazság tehetetlenségét az amerikai pártpolitikában, Trump egy lépéssel továbbment: felszámolta azokat az intézményeket, amelyek arra voltak hitelesítve, hogy megköveteljék és megvizsgálják a végrehajtó hatalom cselekedeteinek indokait, időben kijavítsák a hibáit, és számba vegyék a fegyveres erők külföldi bevetésének következményeit és alternatív költségeit.

Az Egyesült Államok Alkotmányát jegyző alapító atyák azt feltételezték, hogy az indoklás szükségessége fegyelmezi a végrehajtó hatalmat, megakadályozza az önkényes hatalomgyakorlást. Donald Trump elnök semmibe vette a játékszabályokat – és nyert. De mi történik, ha a hazug kifogások leleplezésére és a megelőzhető katasztrófák elkerülésére épített gépezetet részeire bontják?

Stephen Holmes
A szerző a New York-i Egyetem jogászprofesszora, a berlini Amerikai Akadémia ösztöndíjas kutatója

Project Syndicate