Szlovákiai magyar életutak egy eltűnt generációból (2.)

A két világháború közötti szlovenszkói magyar elit vizsgálata során szinte megdöbbentő annak a felismerése, hogy a döntő többségük semmi szerepet nem kaphatott a második világháborút követő felvidéki magyar közéletben. Az 1945 előtti és utáni magyar elit közötti kontinuitás szinte nem létezik. Abból a mintegy 140 főből, akit a két háború között a szlovákiai magyar elit adatbázisába felvettem (persze a lista bővíthető), a hontalanság éveit követően csupán egytucatnyian tartoztak továbbra is a magyar társadalom élvonalába. A többiek közben meghaltak, elhagyták szülőföldjüket, vagy ha maradtak, akkor kívül rekedtek az elit kategóriáján, esetleg már egy másik nemzeti közösség, a szlovák elit tagjaivá váltak. Az alábbiakban a távozók sorából villantok fel néhány arcélet.
A korábbi magyar elit azon személyiségeinek, akik még 1948 után is éltek, a 70%-a külföldön (Csehszlovákián kívül) hunyt el. Legnagyobb részük Magyarországon, de többen valamelyik nyugati demokráciában. Az ekkor szülőföldjüket elhagyók a szlovákiai magyar közösség nagy vesztesége, akikből egyébként Magyarország nem keveset profitált, hiszen sok esetben magasan képzett, komoly eredményeket felmutatni tudó személyekről volt szó.
A külföldre került szlovákiai magyarok között voltak, akik önként hagyták el szülőföldjüket, míg másokat az erőszak sodorta el. Valójában azonban az önként elköltözők nagy része is kényszerűen ment el, hiszen a legtöbbjük nem akart egy olyan államban élni, ahol magyarsága miatt üldözésnek van kitéve, és nem rendelkezik az alapvető polgári jogokkal sem.
Az erőszaknak különböző formái lehettek. A legdirektebbek közé tartozik az, amikor a szovjetek a szlovákiai magyar politika 10 jeles tagját hurcolták el 1945 nyarán. És bár voltak, akik túlélték és hazatértek (lásd Esterházy János sorsát), de néhányan a Szovjetunióban haltak meg. Mint Neumann Tibor, a Magyar Párt pozsonyi elnöke, aki 1952-ben egy Pecsora folyó menti munkatáborban hunyt el.
A durva erőszak volt jelen akkor is, amikor 1945 nyarán szlovákiai magyar családok tucatjait utasították ki Csehszlovákiából, és csupán egy kézipoggyásszal átrakták őket az államhatáron. Ez történt például a neves rimaszombati nyomdász és könyvkiadó család, a Rábelyek legtöbb tagjával, vagy éppen Porubszky Géza kéméndi plébánossal, egykori nemzetgyűlési képviselővel. És persze merő erőszak volt a lakosságcsere is, amely a szlovákiai magyar szereplőinek egyáltalán nem kínálta fel a választás lehetőségét. Ha felkerültél a listára, menni kellett.

Akik Magyarországon folytatták
Az önként távozóknak egy sajátos csoportját alkotják azok, akik az első bécsi döntés után költöztek Budapestre és telepedtek le ott. Motivációjukat általában valamilyen jól fizető állami pozíció jelentette, és bár nem tudni, hogy költözésüket véglegesnek szánták-e, 1945 után már nem volt lehetőségük a visszatérésre. Ez történt például a hazai közvélemény előtt valószínűleg teljesen ismeretlen Bárczy Oszkár esetében. Személyében nem csupán a felvidéki, hanem az egész magyar teniszsport egyik meghatározó jelentőségű úttörőjét tisztelhetjük.

Radványi és Szepesnádasdi Bárczy Gyula Oszkár, aki egy neves besztercebányai családba született bele, jövedelmét ugyan kereskedéséből szerezte, de sportolóként és sportvezetőként vált híressé. Teniszpályafutását Ipolyságon és Budapesten kezdte, Trianon után pedig Besztercebánya és Szlovákia egyik legeredményesebb teniszezőjévé vált. Nem csupán ő, hanem családja is: felesége és lánya is a legjobbak közé tartozott. 1930-ban a felvidéki magyar teniszbajnokságon Bárczy Oszkár nyerte a férfi egyest, felesége a nőit, közösen pedig a vegyes párost. Amellett, hogy aktívan játszott, alapító elnöke volt a Csehszlovákiai Magyar Teniszszövetségnek, sőt egy időben a csehszlovákiai magyar sportot irányító Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetséget is vezette. Bár Besztercebánya nem került vissza az első bécsi döntés által, Bárczy Oszkár 1938 őszén Budapestre költözött. Érdemeiért vitézi címet kapott, és fontos tisztségeket töltött be a magyarországi sportéletben is. 1945-ben már ő sem térhetett vissza a Felvidékre. Cserében hosszú élet adatott meg neki, és még 92 évesen is a tévé kamerái előtt emlékezett vissza a magyar teniszsport kezdeteire. 1983-ban, 94 éves korában hunyt el.
Míg Bárczy Oszkárról tudjuk, hogy önként költözött Budapestre, Borovszky Géza története máig kérdéseket vet fel. Bár távozásának pontos körülményei nem ismertek, joggal feltételezzük, hogy nem önként hagyta el Csehszlovákiát. Egy erősen baloldali gondolkodású és antifasiszta beállítottságú munkásvezérről van szó, aki mindig is jó kapcsolatokat ápolt a szlovák elvtársaival. Vagyis akár kompatibilis is lehetett volna az 1945 után kiformálódó csehszlovák rezsimmel. Csakhogy akkor és ott elsősorban az egyén nemzetisége számított. Borovszky pedig mindig kiállt a magyar ügyekért.
Az eredetileg vasmunkásként dolgozó Borovszky már az 1918–20-as államfordulat előtt is a kassai központú Felsőmagyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezéralakja volt. 1920-ban a csehszlovák szociáldemokrácia listáján jutott nemzetgyűlési mandátumhoz, de gyorsan kiábrándult a pártból a nemzetiségi kérdéséhez való viszonyuk miatt. Ezért először a kommunistákhoz csatlakozott, majd tőlük is távozott, és a Csehszlovákiai Magyar Szociáldemokrata Munkáspárt képviselői klubjába lépett át. 1926-tól a csehszlovák szociáldemokrácián belüli Országos Magyar Szekció egyik vezető alakja volt, de a magyar lakosság helyzete és jogai miatt folyamatos vitában állt a prágai központtal és az ahhoz lojális pozsonyi magyar szociáldemokratákkal. 1938 októberében csatlakozott a visszacsatolás előkészítésére alakult Magyar Nemzeti Tanácshoz, november 11-én azonban nem engedték meg neki, hogy Kassa magyar elitjével együtt a dísztribünön fogadja a bevonuló honvédeket és a kormányzót. Panasza miatt magától Horthy Miklóstól kapott elégtételt, de az állami alkalmazottakat felülvizsgáló bizottság mégsem igazolta őt. A háborús években a kassai szociáldemokrácia egyik újraszervezője volt, ami miatt folyamatos rendőri vegzálás volt a sorsa. 1944 tavaszán pedig más kassai személyiségekkel együtt őt is internálták. Arról, hogy hol és milyen körülmények közepette érte őt a háború befejezése, nem tudni, de 1945 tavaszán feleségével együtt Sződligeten tartózkodott. Később hazatért Kassára, hiszen 1946 áprilisában egy rövid írást publikált a Kassán megjelenő Slovenský východ című lapban, egy hírben pedig a Munkapárt (Strana práce) egyik képviselőjelöltjeként említik a nevét. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy beilleszkedett a korabeli csehszlovák rendszerbe, amelyben magyarként nem lehetett érvényesülni. 1947 nyarán azonban az említett szlovák lap hasábjain vett búcsút elvtársaitól és ismerőseitől, mivel – mint írja – elhagyja Kassát. Azt már mi tesszük hozzá, hogy nagy valószínűséggel a lakosságcsere keretén belül Magyarországra költözött, és ott is hunyt el 1955-ben.

Akik Nyugatra távoztak
Azok között, akiknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket, ugyan nem nagyszámú, de mégis fontos kategóriát képeznek azok, akiket a sors Nyugat-Európába vagy az amerikai kontinensre sodort. Ebbe a csoportba tartozik Csáky Mihály, Esterházy János párton belüli ellenfele, Schultz Ignác, a magyar szociáldemokraták vezére, Szilárd Marcell, az Egyesült Magyar Párt ügyvédje, Holota János, Érsekújvár egykori polgármestere, Szilassy Béla, a prágai nemzetgyűlés szenátora, Révay István gróf, a csehszlovákiai magyar sport egykori vezetője, vagy a neves publicista Szvatkó Pál.
Néhányuk sorsa viszonylag jól ismert (Szvatkó, Szilassy), de például Szilárd Marcellről szinte semmit nem tudni. Bár ő már a két háború között is kerülte a sajtónyilvánosságot, inkább egyfajta bizalmi háttérembere volt az Egyesült Magyar Pártnak. Szilárd trencséni izraelita családban született 1897-ben. A trencséni katolikus gimnáziumban 1915-ben még Singer Marcellként érettségizett, később azonban vezetéknevét Szilárdra magyarosította. Miután elvégezte a jogi egyetemet, Pozsonyban nyitott irodát, ahol gyorsan elismert ügyvéddé vált. A húszas évek elejétől a szlovenszkói magyar közélet számos alakját védte különböző rendtörvényes, politikai ügyekben. Ügyfelei között volt Flachbart Ernő, Dzurányi László, Tarján Ödön, Esterházy János, a Prágai Magyar Hírlap, a Grenzbote és a Híradó című lap is. Felfelé ívelő karrierjét jelezte, hogy 1928-ban irodáját az akkori Köztársasági térre (egykor Vásártér, ma a Szlovák Nemzeti Felkelés tere) költöztette át. Fokozatosan az ellenzéki magyar pártok ügyvédjévé vált, amikor pedig az Egyesült Magyar Párt 1936-ban jogvédő irodát állított fel, a pozsonyi iroda vezetését Szilárd Marcellre bízta. Az 1938/39-es fordulatos években már a párt fontos háttéremberének számított, aki minden fontos döntésnél ott volt. A szlovák állam időszakában zsidó származása miatt kizárták ugyan az ügyvédi kamarából, de továbbra is Esterházy egyik bizalmi embere maradt és – ha nem hivatalosan is – ő volt a Magyar Párt ügyvédje.
1945-ben az egyik alapítója volt a Magyar Antifasiszta Bizottságnak, és próbált közbenjárni úgy az egész szlovákiai magyarság ügyéért, mint Esterházy Jánosért. Nem tudni pontosan, mikor, de a kommunisták februári hatalomátvételét követően elhagyta az országot. Először Rómában élt, majd az Egyesült Államokba költözött. Az emigrációban Szilassy Bélával és Hites Kristóffal együtt a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának az egyik alapítója és egyben főtitkára volt, közben szerkesztette a Kettős Járom Alatt című időszaki kiadványt. Az 50-es évek közepétől fokozatosan kivonult az emigrációs magyar közéletből. 1963-ban hunyt el New Yorkban.

Szilárd életpályájától ismertebb, de az olvasó számára mégis sok meglepetéssel szolgálhat Schultz Ignác élete, aki a két háború között ugyan távol állt Szilárdtól a politikai palettán, de abban, hogy mindketten amerikai emigrációba kényszerültek, közös volt a sorsuk.
Schultz szintén izraelita családba született 1894-ben Galántán. Nyomdásznak tanult, és az első világháború idején Budapesten volt nyomdászinas. A tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt egy időre börtönbe került, szabadulása után a Horthy-rendszer elől menekülve Csehszlovákiába költözött, ahol bekapcsolódott az ottani magyar szociáldemokrata mozgalomba, egyben a nyomdászok szakszervezetének titkára lett. Miután 1926-ban a magyar szociáldemokrácia beolvadt a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártba, a csehszlovák párton belül működő ún. Országos Magyar Szervezőbizottság titkára, majd elnöke lett. Vezetése alatt a bizottság a magyar érdekek képviselete helyett egyre inkább a prágai szándékok kiszolgálójává vált, Schultz pedig 1935-től a prágai nemzetgyűlés képviselője lett. Közben hosszú éveken keresztül szerkesztette a Reggel című kormánypárti lapot, és a Csehszlovákiai Magyar Hírlapírók Egyesületének a főtitkára volt. Budapest és a szlovenszkói magyar ellenzék a magyarság érdekeinek elárulásával vádolta, így nem volt meglepő, hogy az első bécsi döntés napjaiban családjával együtt elhagyta Csehszlovákiát: Párizsba emigrált, majd Oslóban telepedett le. Norvégia német megszállását követően először Finnországba távozott, majd az amerikai vízum megszerzését követően, 1940 novemberében az USA-ban (San Franciscóban) telepedett le.
Amerikai tartózkodása során élénk közéleti tevékenységet folytatott. Terebessy Jánossal együtt alapítója és vezetője volt a Csehszlovákiai Magyarok Amerikai Szervezetének, illetve (Vámbéry Rusztemmel együtt) a Demokratikus Magyarok Amerikai Szervezetének. Jelentős szerepet vállalt a Faludy György neve által is fémjelzett Harc című lap kiadásában is. Közben szoros kapcsolatokat ápolt az Edvard Beneš vezette londoni központú csehszlovák emigráns kormánnyal (amely valószínűleg finanszírozta is a tevékenységét), nem ismerte el az első bécsi döntés érvényességét, és támogatta Csehszlovákia 1937-es határok közötti felújítását. Megnyilvánulásai alapján abban bízott, hogy „érdemei elismeréséül” a háború után ő lesz majd a Csehszlovákiába visszakerülő magyarság első számú vezetője. Az 1945-ben Csehszlovákiában lejátszódó események, a kassai kormányprogram szellemisége és a magyarság elleni intézkedések azonban rádöbbentették, hogy az új csehszlovák vezetés a magyar közösség felszámolására készül, és hiába tartott ki Csehszlovákia mellett, ott őrá már nincs szükség. Egy ideig ugyan még a New York-i csehszlovák ENSZ-delegáció foglalkoztatta, de az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően immár teljesen szembefordult az akkori csehszlovák kormányzattal. Ebben az időben egyre inkább felfedezte önmagában azt az ortodox zsidót, aki fiatal korában volt, és viszonylag rövid idő alatt a Magyar Zsidók Világszövetsége amerikai ügyvezető igazgatója lett. Ilyen minőségében sokat utazott Izraelbe. A halál is ott érte, 1954-ben egy hivatalos útja során Haifában szívrohamot kapott.

Összegzés
A két háború közötti szlovákiai magyar elit élettörténetének a (korántsem a teljesség igényével készült) vizsgálata azt jelzi, hogy a Csehszlovákia megalakulását kísérő társadalmi és politikai változások eredményeként a 20-as években kisebbségi közösséggé érlelődő szlovákiai magyarság elitjét az 1945 és 1948 közötti események szinte teljes mértékben mellékvágányra terelték. Azok közül, akik túlélték a háborút, csak kevesen maradtak Szlovákiában, és még közülük sem mindenki válhatott az 1948 után kiformálódó új szlovákiai magyar elit tagjává. Nagy részüknek el kellett hagyni a szülőföldjét, és Magyarországon vagy távolabb telepedtek le. Ők lényegében elvesztek a felvidéki magyar közösség számára, és hiányuk hosszan ható űrt hagyott a szlovákiai magyar társadalomban.

Simon Attila
A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója

Az írás a Fórum Kisebbségkutató Intézet Magyar életutak Csehszlovákiában című projektje keretén belül készült, amelyet a Kisebbségi Kulturális Alap támogatott.