Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 11. – A víz lelke

„Nem kell messze menned ahhoz, hogy olyan emberekre találj, akik szilárdan s megingathatatlanul hisznek a vízi ember létében, mivel a népi démonológia e tekintetben sokoldalú és rendkívül fejlett; valamiféle természetes törvényszerűségnek tartható, hogy minden víznek, minden hegynek, minden erdőnek bírnia kell saját szellemmel, ezek nem szenvedhetik a nekik rendelt hatalom semminemű megkurtítását, és szörnyű bosszút állnak az embereken, hogyha titokzatos tetteiket akadályozva a hatókörükbe lépnek. Népünk önmaga tudatában lévén jól tudja, milyen régről ered s mily értékes a jó és rossz szellemekben való hit, hogy a nemzet keménysége e tárgyalt pogány nézet tekintetében oly sértetlenül maradt fenn, hogy ahhoz egyetlen keresztény képzet és egyházi legenda sem fogható” – írja Josef Svátek Zlomky z české demonologie című cikksorozatának Vodník című darabjában, amelyet az Obrazy života 8. számában közölt 1861-ben.
Svátek saját gyűjtésen alapuló anyaga sajnos töredékben maradt, sosem fejezte be ugyanis a Cseh démonológiáját. Ám szerzőnk nem túloz, alaposabb vizsgálat eredményeként is hasonló megállapításra jutunk, és úgy is, ha a „nem messze menést” világléptékből vezetjük le. A vízi elementálok és szellemek, a cseh víziember-mondák típusaival számos párhuzamot találunk a felszín feletti és alatti világ világszerte ismert képzetkörében, például Japánban. Még inkább igaz ez Európára szűkítve a fókuszunkat. Vajon itt, Kelet és Nyugat között félúton találunk bármiféle sajátosságot? A nyugati partok sellői ide nem keverednek el, a titokzatos tenger alatti birodalom létéről, a Tengeri Cárról ugyan éppúgy mesélnek az oroszok, mint az írek, de e kontinentális vidéken ennek nem sok hasznát vesszük. A folyami sellők, legyenek bár a Rajnában, az Elbában, a Visztulában, vagy itt, a Vágban, számos helyen előfordulnak, ám sokban különböznek. Elég, ha csak Varsó alapítási mondáját és a Grimmek által közölt magdeburgi történetet vesszük. Meluzina, a középkor nyugati fantáziáját izgalomba hozó démon itt nem honosodott meg, a germán nixik is sokban különböznek keletibb kollégáiktól. A férfi vízi lelkek képzete azonban meglehetősen ritka. Ilyesmivel csak Keleten találkozunk, ahol a vízelem nem kizárólag a női démonok doménje.
Úgy tűnik, a Kis-Keleten a szlávok viszik a prímet a férfi vízi démonok ismeretét illetően. Igaz, a Balkánon alig van nyomuk, a szlovén povodni mož és néhány elfeledett szlavóniai vízi ördög a felszín alatti démonvilág végvárának számít dél felé. Bezzeg Keleten! A nagy rónák szélesen hömpölygő folyói mellett se szeri, se száma a sok vodjaniknak, vodovniknak és vodjanojnak (esetleg bolotnyiknak). Mégis, ha arányaiban tekintjük, biztosak lehetünk abban, hogy minden szláv nép és régió közül Cseh- és Morvaországban a legelterjedtebbek a vízi emberek – Sváteknek tehát igaza van.
A vodník, vodní muž, hastrman, vaserman általános leírását Hanuš Máchal így foglalja össze: „A népi hiedelmekben kis emberkeként jelenik meg, akinek zöld haja és szeme, valamint sasorra van. A jobb szeméből vér csepeg, hajából szüntelen szivárog a víz. Szép ruhában jár, sárga gatyát hord, zöld (esetleg piros) zekét hosszú frakkal és arany gombokkal, fején zöld (esetleg szürke) kalap, amely mellé gyakran friss virágokat tűz. Arról lehet felismerni, hogy a frakkja bal (vagy jobb) fecskefarkából csepeg a víz. Kezében zöld husáng van, amellyel ha a vízre súlyt, megnyílnak előtte a hullámok. Puha, mint a viasz, ezért nem lehet megragadni. Ha valaki megütné, úgy tűnne, mintha az ember sarat püfölne.”
A leírás nemcsak a cseh, hanem a nyugati szláv képzetekre nézve is általános. Mint ahogy az is, hogy ő a felelős a vízbe fulladó emberek halálért, ugyanis a mélybe rántja őket. Ahogy Svátek írja: „A legismertebb és legszokásosabb vélekedése a népnek a vízi embert – vodník, hastrman – illetően, hogy lakása a vízben van, és ott tartja a vízbe fúltak lelkeit a fazekaiban.” Éjjel kimászik a partra, bugyborékoló hangon énekel, s ha valaki közelít, gyorsan beugrik a vízbe. „A szárazon nincs hatalma, gyöngének tűnik, a vízben azonban korlátlan úr, legyen az akár csak valami tócsa vagy egy csöpp víz, abból is képes zubogó folyót varázsolni, és belefojtani az embert” – figyelmeztet Máchal.
Általános nézet az is, hogy a vízi ember gyakran keveredik a felszínen az emberek közé. Számos történet szól ilyen esetekről, a vele való találkozásról. Különösen gyakran találkozunk a vízi embert megsértő földiek csúf végével, akiket bosszúból vízbe fojt. „A víz mélyéről feltörő buborékok azok a lelkecskék, amelyeknek sikerült a vízi ember béklyóiból kitörniük, s most felszabadulva a mennyei seregek felé szállnak fel, fel. A vízi ember különösen a fürdőző gyerekekre les, akiket mindenféle mesterkedéssel igyekszik magához csalni, hogy a mélységekbe rántsa őket. Ha valaki a rovására mulatozik, vagy kineveti, netán csúfolja, vagy nem hisz benne, s kihozza a sodrából, a vízi embert megbünteti a merészségéért” – írja Svátek, aki a folytatásban maga is közöl egy történetet arról, hogy a Myslatov vendégfogadó furcsa törzsvendégét hogyan sérti meg egy Bartoň nevű molnárlegény, s hogyan áll rajta bosszút a vízi ember – bár a szerző nem írja, pontosan hol is történt az eset.
Szintén tipikus eset, hogy a vízi ember földi lányokat vesz feleségül, és víz alatti palotájában tartja őket. Ezekből a történetekből az derül ki, hogy a vízi ember igencsak érzékeny lélek, könnyen megbántódik, szeretőként pedig hűséges és ragaszkodó. Nem is csoda, hogy ilyen ennek az elemnek a lelke, hiszen a víz a pszichoanalitikusok szerint az érzelmeket jelképezi. Talán éppen ezért lett a nyugati szlávok körében elterjedt vízi embernek olyan nagy divatja a romantika korában.
Vajon hány szerencsétlenül házasodott, boldogtalan kis-keleti asszony projektálta magát a szörnyű vízi ember által foglyul ejtett asszony helyébe – már ha az uruk szörnyű alak volt, ilyen példát keresve pedig errefelé nem kellett messzire menni... Hány konfliktust láthatunk bele az ura és az anyja dialógusának malomkövei között őrlődő asszony históriájába, amelynek végső áldozata a gyermek lesz. A fejetlen és véres csecsemőholttesttel végződő ballada Karel Jaromír Erben démoni világában is kiváltképp durvának számít. A hiedelem, amelyre épül, a víziember-történetek egyik klasszikus típusa. A víz démona áldozatot követel, vagy egyszerűen elragadja a leányt, feleségül veszi, és a felszín alatti palotájában él vele. Erbennél gyermeket is nemz neki, majd a könyörgésének engedve kimenőt ad neki a tóból, vissza a felszínre, ahonnét kiszakadt. A harang szavára azonban a lánynak vissza kell térnie, ő viszont szeretett édesanyja kérésének engedve, ura fenyegető hívását megtagadva nem lép ki a szülői házból. Az a bizonyos holttest az ajtó előtt az apa dühének a kifejezése.
Erben előtt majdnem tíz évvel keletkezett a szlovák irodalom ikonikus alkotása, Janko Kráľ Zakliata panna vo Váhu a divný Janko című balladája. Igaz, a vízi ember itt asszony, vagyis elátkozott szűz, akinek megmentése az álmodozó Furcsa Jankó életébe kerül, mert elfelejti fordítva gombolni a kabátját. Majdnem húsz évvel Erben előtt pedig a szlovén irodalom nemzeti romantikus költője, France Prešeren írt egy balladát Povodni mož címmel. A kor kedvelt balladájának, Bürger Lenoréjének a fordítása adta az ötletet a költőnek, a történetet pedig Johann Weichard von Valvasortól, a 17. századi szlovén történetírótól vette. A ballada középpontjában egy büszke és kacér ljubljanai lány áll, a szép Urška, aki bálokon táncol, sorra csábítja el játékból a férfiakat, és senkivel sem kötelezi el magát. Egy éjszaka egy titokzatos, vonzó idegen bukkan fel, aki, mint később kiderül, a Ljubljanicában lakik. Az ellenállhatatlan férfi táncba viszi a lányt, majd az egyre vadabbá váló kör végén elragadja Urškát, aki mindörökre eltűnik a Ljubljanica hullámai között.
A cseh irodalomban se szeri, se száma a vízi embereknek, a romantika korában rengeteg szerzőnél találkozunk vele, Karolína Světlá, Božena Němcová, Jan z Hvězdy, Jan Neruda mind felhasználták az alakját, de a romantika kora után sem tűnt el a téma a süllyesztőben. A legutóbbi példa a népszerűségére Miloš Urban Hastrman Zöld regény című 2001-es könyve, amelyet néhány éve meg is filmesítettek. És ha már a filmeknél tartunk, nem maradhat említés híján a Václav Vorlíček rendezte Jak utopit dr. Mráčka aneb Konec vodníků v Čechách című 1975-ös fergeteges groteszk és bizarr komédia, amelyben a prágai Wassermann család, a vízi emberek utolsó képviselői játsszák a főszerepet.
A prágai vízi embereknek nagy hírük van, a Kampán például előfordult egy Kabourek nevű vízi ember a Čertovkában, a Vyšehrad sziklái alatt a Vltavában áldozatára leső vízi ember történetét František Langer is feldolgozta, a Podskalí mellett élő vízi ember állítólag gyakran fel szokott bukkanni a folyó menti sörözőkben, a furcsa alak ott üldögél magában, ruhája szegélyéből víz csöpög...

*  *  *
Lám, hogy játszik a fény a felszínen, mintha szikrázna, bezzeg odalent a sötétben szunnyad az egykori falu. Gyerek voltam még, amikor elárasztottak minket, de mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap jártam volna ott utoljára. Amarról folyt a Lučina a völgybe, ott állt a Slanina udvar, aztán itt felénk tovább az Adamek pékség. Látja azokat a vízibicikliseket? Ott volt valahol a tűzoltószertár. Milyen abszurd, nem igaz? Tűzoltószertár a víz alatti faluban. Mégis elfogódik az ember, látja. Ott lehetett az autóbusz-megálló. Ahol az a szörfös vitorlázik, vagy mi a nyavalyát csinál, alatta lehetett a templom. Ott születtem, a templom fölött. Ott állt a házunk, a kert alatt át kellett menni a temetőbe, és máris ott voltunk a templom mellett. Iskolába pedig valahova oda jártam, látja azt a vitorlást, ott állhatott a polgári iskola. Ja, és amott látja azokat a sátorozókat a parton? Azon a réten szoktunk összejönni a barátnőimmel. Félig a víz alatt van. Akárcsak a földünk. És ha arra fordul, ott, a fák meg azok alatt a víkendházak alatt – persze akkor még nem álltak –, pontosan a Langoše felirat alatt állt az épület, ahol a tánciskola volt.
A templom egy kis dombon állt a Lučina fölött, alatta, a folyó mellett pedig a Svitek vendéglő. Kevés volt a víz nyaranta a Lučinában, tavasszal bezzeg állandóan árvizek voltak a vadabb záporok után. A templomot átvitték különben, bár nem az egészet. Szóval elbontották a falak nagy részét, de ha állna is a tornya, akkor is jó mélyen alattunk lenne. Egykor alulról néztem, ahogy nyaranta a fecskék kergetőztek a torony körül, talán éppen ott, ahol most az a csónak úszik. Vajon ki figyel most minket odalentről, alighanem csak a halak!

*  *  *
Soběšovice és Dolní Domaslavice festői völgyben terült el a szelíd Lučina folyó partján. Ez most mind víz alatt van. Körben a zöld lankákon akkor csupán elszórtan álltak házak. Ezek itt már azután épültek. A víztározót 1951-ben kezdték építeni. Már ez is megzavarta a völgy nyugalmát. Leginkább azért, mert az emberek azt látták, a sorsuk meg van pecsételve, a napjaik meg vannak számolva. Nem csoda, ha utálták a munkásokat, akik az újonnan felhúzott bérházakban laktak, noha tudták, nem ők tehetnek róla. Az ötvenes éveket éltük, hiába volt minden tiltakozás. Én persze ebből gyerekként semmit sem érzékeltem, s ma már értem: ugyan ki törődött volna ennek a másfél falunak a sorsával, hiszen lassan hétköznapi valósággá vált, hogy az épülő szocializmusért meg kell hozni az áldozatot. Hány vízduzzasztó és erőmű épült kitelepített falvak árán egész Csehszlovákiában! A Vltava tele van velük, a Liptovská Mara miatt pedig tizenhárom falu szűnt meg.
Ha visszagondolok, elevenen látom magam előtt. Minden olyan szép, amíg az ember fiatal! Boldogok voltunk ott, nagy udvarházunk volt. 1958-ban árasztották el a völgyet, jöjjön, megmutatom. Innét rá lehet látni az útra, amelyik a partra visz. Valaha nem kanyarodott el az út, hanem egyenesen Soběšovice központjába vezetett, illetve vezet még most is a felszín alatt. Ott állt a templom meg a temető, mellette a Svítek kocsma, amarra, a túlsó végen, a felvégen pedig egy régi vízimalom. Látja? Ott, ahol csillog a víz tükre. Ó, ha egyszer leeresztenék a víztározót!
A részleteket a további beszélgetésünkből tudom meg. Ostrava iparvidékének és Havířovnak a kiépítése pecsételte meg e csöndes, lankás, üde táj sorsát is. Úgy határoztak, hogy a tározó fogja a vítkovicei vasmű és a Klement Gottwald kohó szükségleteit kielégíteni. Sokan abban reménykedtek, most is lesz valami, talán léket kap a rendszer hajója, vagy majd a Nyugat tesz valamit. Vagy majd összedől, amit felépítenek: bár a Lučina szelídnek tűnik, de ha egyszer kihozzák a sodrából, nem lehet gátat vetni az áradásának. No meg a talaj sem elég stabil.
Kegyetlen időket éltünk, mindenki tiltakozott. Az emberek nem akarták elhagyni a házaikat, portáikat. Új házat kellett találniuk, vagy lakást, sokan öregek voltak, akiknek egyetlen vágyuk volt ott élni le az életüket, ahol megszülettek, tisztességesen öregedni meg a házban, amelyet felépítettek, csinosítottak. De hiába volt minden.
Emlékszem, kislány voltam még, de amióta az eszemet tudtam, épült a gát. A nyári szünidő elején kezdték elárasztani a völgyet, aratás után járt az idő. Apámék kézzel csépeltek, mert addigra már elvették a cséplőgépünket. A víz már a pajta alatt állt, és még mindig hordták a szekerek a csépelni valót. Emlékszem, amikor költöztünk, az első szekeret Bohuš bácsi hajtotta, ez a holminkat vitte; már majdnem elvitte az ár, úszott a ló a szekérrel, de olyan erős volt Jiskra, a lovunk, hogy átértek a túlpartra. Én a másik szekéren ültem, apám inkább visszafordult, és a kerülő utat választotta, mert féltett. Ki tudja, nem lett-e volna rossz vége.
Aztán Iveta kiment egy kis hazaiért a konyhába. Amikor visszatért, így szólt: Azt szeretném egyszer megérni, hogy leengedik az egész žermanicei tározót, és megláthatom az egykori otthonomat. Persze, tudom, egy megiszaposodott dohos romhalmaz lesz csupán, amelyet gyom helyett zöld hínár borít. Szeretném látni, ott lenni még egyszer az életben, és felidézni, milyen volt azelőtt.

*  *  *
Nehéz megbékélni azzal, hogy mindannak, amit eddig élt az ember, egyszer csak vége szakad. Nem volt ez máshogy Soběšovicében és Dolní Domaslavicében sem: mint más elsüllyesztett faluban, az emberek kötődnek az otthonaikhoz. Volt, aki könnyen alkalmazkodott, de az özvegy bába, Kaprová például megbolondult, Okounek úr pedig felakasztotta magát. Aztán ott volt Hlubiňák úr esete. Mondhatom, ahogy egy regényben olvastam: kétes eset.
Az emberek, akik itt éltek, szívesen emlékeznek vissza arra, milyen volt azelőtt. De máig sok a keserűség. A házakat áron alul fizették ki, az emberek alamizsnát kaptak értük, tudja, hogy megy ez, a kis halakat megeszik a nagy halak. Alamizsna volt. És ami a lakhatást illeti, hát azt kabát szerint mérték, volt, aki bizony jól járt. Sok öreg ház volt, nedves falakkal, volt olyan, hogy két család is lakta, kaptak helyette két-három szobás lakást vízellátással, csatornával, fűtéssel. A legtöbben Lučinára mentek. Nekünk nem volt hová mennünk, minden listának a végére kerültünk, mert kulákok voltunk. Vártuk, hogy kiutalnak számunka is egy házat, de hiába. Mi az utolsó percig ott laktunk Soběšovicén, addig, amíg a küszöbünkig nem ért a víz. Aztán kaptuk ezt a kétszobást, ebben nyomorogtunk. Én később Havířovba költöztem, a Labužníkban árultam a halsalátát, aztán megismertem az uramat. Lučina falva úgy alakult ki, hogy a gáton meg a tározón dolgozó munkásoknak házakat építettek, aztán a lakosoknak adták át őket. Itt, ez a ház is ilyen, ebben laktunk.
Más tározóktól eltérően itt nem rombolták le a falut, talán csak a tetőket, de azt sem mindenhol, meg a templomot. De azt sem teljesen. Nem volt rá szükség, itt elég mély volt a völgy, vagyis a leendő meder. Helyenként  a harminc–harmincöt méteres magasságot is eléri. Illetve mélységet.
A templom egy részét szétszedték, és a bontott anyagból Soběšovice felvége előtt, a dombon új templomot építettek. Ugyanazokból a téglákból készült, önerőből. Ki mikor tudott, akkor jött. A soběšoviceiek meg a domaslaviceiek jártak az építkezésre, a žermaniceiek nemigen jöttek. Ötvenes évek ide vagy oda, a helyiek valahogy elérték, hogy felépíthessék a templomot, talán közadakozásból kivásárolták, nem tudom. Mindenesetre ez volt az egyedüli templom, amely az ötvenes években Csehszlovákiában felépült. Négy évvel az alapkőletétele után, 1961. október 29-én felszentelték. Ez olyan nagy dolognak számított a Nyugat szemében, hogy a Szabad Európa a napi híradóban is beszámolt róla.
Hogy Hlubiňák úr esete? Az elárasztás napján Hlubiňák úr eltűnt. Szerény, visszahúzódó emberke volt, a kocsmában is mindig csak csöndesen mosolygott, és sosem ivott alkoholt. Csupán egy feketére tért be ide délutánonként, s mindig kért mellé egy pohár vizet is. Bolondnak tartották, mert gyakran dudorászott magában, de mivel szégyenlős volt, csak akkor fakadt dalra, ha senki sem hallotta. Az emberek ügyet sem vetettek rá. Nem csoda, ha senkinek nem tűnt fel a felfordulásban Hlubiňák úr eltűnése.
Nem tudni, mi történt pontosan, de Hlubiňák úr nem került elő sem élve, sem holtan. Lučinán az emberek, akik a faluból költöztek oda, azt beszélték, hogy valamiképpen elveszejtette magát, talán bezárkózott a házába, vagy odakötözte magát a diófájához, amely alatt szívesen üldögélt az udvaron. Aztán jött az ár. Cejneková, a kocsmárosné azt mondta, hogy azon az éjjelen, amikor lebuktak a házak, énekszót hallott a völgy felől. Pedig üres volt a falu, az utakat rendőrök őrizték. Később azt beszélte, tisztán hallotta, ahogy az énekszó lassan bugyborékolássá változott, mintha a víz alól szólna.
Ha leeresztenék a tározó vizét, talán Hlubiňák úr rejtélyére is fény derülne. A tározó sötét titkára, amellyel egyedül csak ez a furcsa szerzet nézett szembe. Ott pihennek valahol a tározó vizének fenekén a csontjai, a temetővel, a templommal, az udvarházunkkal meg a régi malommal együtt a felvégen, az még az öregapámé volt. Ha láthatnám, hogy mi maradt belőle, vissza tudnék emlékezni arra, ami azelőtt volt. Mielőtt megfulladt a falu.