Száz nap, amely megrengette az amerikai külpolitikát

A Trump 2.0 egy aktivista, imperialista elnökség, belföldön és külföldön egyaránt. Úgy tűnik, mindenhol jelen van, a világ nagy részén uralja a nyilvános teret és a magánbeszélgetéseket. Az elődhöz, Joe Bidenhez képest nem is lehetne nagyobb a különbség.

Az adminisztráció elsődleges politikai célja eddig Trump kampányígéretének betartása volt, ezen belül is az, hogy biztosítsa az Egyesült Államok déli határát. Közben azonban az elnökség meghatározó kezdeményezésévé az importvámok váltak: az általános 10%-os alapvám, plusz további országspecifikus vámok, amelyek Kína esetében elérik a 145%-ot.

Szövetségesek és ellenfelek

A külpolitika is jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok, amely az elmúlt években Ukrajna eltökélt támogatója volt, határozottan Oroszország felé fordul. Úgy tűnik, hogy ezt az eltolódást a Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel szembeni egyértelmű ellenszenv és a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel szembeni ismeretlen eredetű rokonszenv motiválja.

Trump, aki kampánya során azzal dicsekedett, hogy mindössze egyetlen napra lesz szüksége a háború befejezéséhez – és a háborút egyértelműen Biden és Zelenszkij számlájára írta –, az utóbbi időkben már arról beszélt, hogy feladja a konfliktus teljes lezárására tett diplomáciai erőfeszítéseket. Nehezen tudja betartani a kampányígéretét, nem kis részben azért, mert Oroszország-párti politikája nem ösztönzi Putyint a kompromisszumra, Zelenszkijre pedig nem hat túl biztatólag. Az USA–Ukrajna Újjáépítési Befektetési Alap létrehozásáról szóló megállapodásnak segítenie kellene, de az ellenségeskedés megszüntetéséhez sokkal többet kell tenni Ukrajna megsegítése érdekében.

Európa, valamint Amerika többi hagyományos szövetségese az elmúlt bő száz napban nem részesül különleges elbánásban. Ez minden bizonnyal igaz a vámokra, amelyek sokatmondóan elkerülték Oroszországot, de súlyosan érintették Japánt, Dél-Koreát és Tajvant. J. D. Vance alelnök februárban Münchenbe utazott, hogy kulturális konfliktust szítson az európaiakkal, míg Pete Hegseth védelmi miniszternek a NATO központjában elhangzott szavai kérdésessé tették, mennyire vehető komolyan az Egyesült Államok elkötelezettsége Európa biztonságával kapcsolatban. Mindez arra ösztönözte Európát, hogy elkezdje a felkészülést egy új helyzetre – jelesül: ha Amerika valóban csökkenti az Ukrajnának nyújtott támogatást –, és hosszabb távon célul tűzze ki a stratégiai önállóság elérését.

A Közel-Keleten a washingtoni kormányzat ígéretes tárgyalásokat indított Iránnal. Itt a terepet már előkészítette Izrael katonai fellépése Irán és proxyjai ellen, az Aszad-rezsim bukása Szíriában, valamint Irán romló gazdasági helyzete – ezek a tényezők mind vonzóvá tehetik Teherán számára a nukleáris programtól való visszalépést a katonai támadás elkerülése és a szankciók enyhítése érdekében. Ha a Trump-adminisztráció hajlandó engedélyezni Iránnak a korlátozott urándúsítást – ez olyan engedmény, amelyre szükség lehet a megállapodáshoz –, akkor mind belföldön, mind pedig Izrael részéről kritikára számíthat. De Trump elég erős ahhoz, hogy átvészelje a csörtét, ha az valóban bekövetkezik.

Gázából nem lesz Riviéra, de...

A másik oldalon a Trump-adminisztráció lényegében szabad kezet adott Izrael kormányának, hogy mind Gázában, mind Ciszjordániában azt tegyen, amit csak akar. Úgy tűnik, Trump már nem érdekelt a tűzszünet meghosszabbításában a Hamász és Izrael között, mivel ez nem áll Benjámin Netanjahu érdekében – az izraeli miniszterelnöknek minden jel szerint fontosabb a kormánykoalíció fenntartása a Gázában folytatott katonai műveletek révén, mint a megmaradt túszok kiszabadítása.

Mára megszűnt az Izraelre nehezedő amerikai nyomás, hogy fékezze a katonai műveleteit, vagy legalább a humanitárius segélyt beengedje Gázába (az övezet csaknem két hónapja teljes blokád alatt áll). Trump emlékezetes felvetése, mely szerint Gáza kétmillió palesztin lakosát ki kellene telepíteni, és a romok helyén a Közel-Kelet új Riviéráját lehetne kiépíteni, ugyan sehova sem vezetett, de úgy tűnik, felbátorította az izraeli kormányt, amely ma már az enklávé nagy részének kiürítéséről, megszállásáról és potenciálisan a benépesítéséről beszél.

Ciszjordániában a Trumpadminisztráció visszavonta Biden szankcióit a palesztinok és/vagy a vagyonuk ellen erőszakos cselekményeket elkövető telepesekkel szemben. Izraelt nem szólították fel arra, hogy tartózkodjon az új telepek létrehozásától, és semmilyen büntetést nem helyeztek kilátásba, ha ezt megteszi. Valójában ez az első amerikai kormányzat a modern kori emlékezetben, amely nem ösztönzi az izraelieket és a palesztinokat a nézeteltéréseik enyhítésére. A megbékélés szinte kizárólag az Izrael és Szaúd-Arábia közötti diplomáciai normalizáció kapcsán kerül szóba, ennek esélyét viszont komolyan hátráltatja, hogy Izrael folyamatosan fegyveres erőt vet be Gázában, és elutasítja a palesztin törekvések kezelésére irányuló politikai programokat.

Amerika (újra)felfedezése

Az amerikai külpolitika legváratlanabb dimenziója, amelyre sem Trump első ciklusában, sem a kampány során nem történt utalás, a nyugati féltekére való összpontosítás. Kanadát és Mexikót korai vámok kivetésével sújtotta Donald Trump, mivel állítólag nem ellenőrizték a határaikat. Ehhez jöttek még a sorozatos kijelentések az Egyesült Államok szuverenitásának érvényesítéséről a Panama-csatorna, Grönland és Kanada felett. Ezek a célkitűzések mindenekelőtt Amerika-ellenes visszhangot váltottak ki – még Kanada legutóbbi szövetségi választásainak eredményét is befolyásolták.

Az amerikai külpolitikában jól tetten érhető az amorális irányzat is. A Trump-adminisztráció gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a demokrácia gyengülését olyan országokban, mint Törökország és Izrael, és világszerte csökkentette a demokrácia előmozdítására irányuló erőfeszítések támogatását.

A kínai kérdés

A legnagyobb külpolitikai bizonytalanság továbbra is Kínát övezi. Egyrészt Trump felmentéseket adott a TikToknak, amelyek lehetővé tették, hogy az amerikaiak telefonjain továbbra is elérhető maradjon, annak ellenére, hogy bizonytalan, van-e erre felhatalmazása. Továbbra is elismerően beszél Hszi Csin-ping kínai elnökről, és reményét fejezi ki, hogy az Egyesült Államok és Kína megállapodásra jut. Másrészt viszont a Kínára kivetett hatalmas vámok azt jelentik, hogy az Egyesült Államok és Kína gazdasága egyre inkább elkülönül, ha nem is válik teljesen szét. Hogy a vámok a tárgyalási előny megszerzésére irányuló kísérletek, vagy önmagukban megálló célok? – talán továbbra is ez a legnagyobb kérdés a kínai–amerikai kapcsolatok terén.
S hogy mi mondható el összességében bő száz nap után a Trump 2.0 külpolitikájáról? Úgy fogalmazhatnánk: inkább egyoldalú, mint elszigetelődő. S ez így is marad.

Ma még kevéssé világos, hogy Trump milyen mértékben fogja csökkenteni a vámokat, újragondolni az oroszbarát álláspontját Ukrajnával kapcsolatban, és nyomást gyakorolni Izraelre, hogy módosítsa a Gázával és Ciszjordániával kapcsolatos megközelítését... Ezek olyan politikai lépések, amelyek segíthetnék az Egyesült Államok és a globális gazdaság növekedését, nem mellesleg pedig békét hozhatnának két olyan régióba, amely megérdemelné ezt az esélyt. Sok múlik egy olyan ember személyes döntésein, aki – értelmezzük ezt bárhogy, tegyünk elé bármilyen előjelet – már most is a legbefolyásosabb amerikai elnökök sorába tartozik.

Richard Haass
A szerző a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations emeritus elnöke, korábban az USA külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója volt
 

©Project Syndicate