Saroltából Sándor: egy „hóbortos” költő

Vay Sándort ma talán a leginkább Rakovszky Zsuzsa remek regényéből, a VS-ből szokás ismerni. Gróf Vay Sándor (1857–1918) Vay Sarolta néven született, és az egész életét – biológiai nemével ellentétben – kikezdhetetlen férfitudattal élte le. Noha a maga korában sikeres újságíró, ismert regényíró és költő volt, az érdeklődés ma nem írói működésére, sokkal inkább kalandos, nemváltó életére irányul.
Vay Sándor Richard Krafft-Ebing úttörő, Psychopathia sexualis című művének 166. esettanulmányában is szerepel: a lebukott gróf esetét a híres szexuálpszichológus a „veleszületett rendellenes nemi érzés” női alakváltozatainak rendszerén belül a gynandria kategóriájába sorolta. Az osztrák igazságügyi orvos szakértő a fiús nevelést, melyben Vay Sarolta részesült, a megtévedt apai szeszélynek tulajdonította, s ez szerinte ellentétes irányba befolyásolta a gyermek pszichoszexuális fejlődését. Az orvosi analízisből az is kiderül, hogy Vay „gyakran részeg volt, kedvelte a férfisportot, igen ügyes vívó volt”, vonzódott a színésznőkhöz, sőt bordélyba is járt.
Vay Sándor viszonya Eszéki Emmával három évig tartott, mint férj és feleség éltek együtt. Később Engelhardt Máriát vette feleségül. Élete során több lányszöktetésbe bonyolódott, huszonhárom évesen egy Hegyesi Mária nevezetű színésznőért még párbajozott is. Mindez valóban kalandregénybe illő; az önmegvalósítás ritka esetével állunk szemben. Vay Sándor számára egyáltalán nem kérdés, hogy férfi-e vagy sem, a test, a biológiai adottságok számára nem relevánsak, a társadalmi szerephez igazodva saját testtudatát konstrukcióként alkotta meg, és férfiasságát bámulatos természetességgel vitte színre a meglehetősen merev rendi keretek között.

Krúdy Gyula több írásában foglalkozott Vay Sándorral. Négy gróf író című esszéisztikus kritikájában Vay Sándor egyik, D’Artagnan álnéven írt „elmés és finom” könyvét méltatva meg is jegyezte: „Egyike azoknak az individuális egyéniségeknek, akit kevesen értenek meg a köznapi emberek közül, és művészi lelkük magas repülésében nem nagyon sokat törődnek polgári véleményekkel.” Vay Sándor Vay Sarolta néven is közölt néhány verset, de ezek száma elenyésző. A Sándor nem tekinthető álnévnek, hiszen a férfinév itt az önazonosság kifejeződése.
Vay Sándor minden értelemben művész volt: legnagyobb alkotása önmaga megalkotása volt, ami nyilván iszonyatos belső gyötrelmekkel járó folyamat lehetett, s amit kiemelkedő társadalmi pozíciója is katalizálni tudott.
Rakovszky Zsuzsa bevezetőnkben említett regényébe fiktív Vay-verseket iktatott, holott a grófnak saját költeményei is voltak, melyeket Valentyik Ferenc lankadatlan szorgalommal gyűjtött kötetbe. A költő 1875 és 1912 között írt száznyolc költeményét a korabeli sajtóból (Fővárosi Lapok, Hölgyek Lapja, Esztergom és Vidéke, Pesti Hírlap stb.) gondosan előbányászva Poromból rózsák kelnek címmel publikálta. Valentyik Ferenc remek előszavából az is kiderül, hogy a 2009-es jégtörő Vay-kötet anyagával együtt a költői életmű immár mintegy 170 költeményt számlál, s gyaníthatóan ez az adat nem végleges.

Kivételesen izgalmas ez a verskötet: mintha szereplírát olvasnánk, egy hatványozottan férfias karakterű és humorú, ugyanakkor gyengéd költőét, aki alig-alig szabadulva a romantika és a sokszor szentimentalizmusig fokozott érzelmesség bilincseitől, impresszionista húrokat is megpendít.
A Szemere Miklóshoz írt verses levélben Vay így jellemezte saját költészetét: „Az én Múzsám nem víg csapongó, / Legtöbbször pityergőre áll, / Vagy gúnyolódik, s dalom akkor, / Miként éles tőr, úgy talál. / Ez a czudar világ sokat bánt, / Azt mondja, hóbortos vagyok”. Az idézett szakasz markánsan mutat nőiesen érzelmes és férfiasan kemény elemeket egyaránt. Kivételesen erőteljes és gazdag a szerelmi líra. Életképek, emlékek, vágyrajzok, vallomások váltakoznak. A „legszebb asszonyhoz” írt versek kifejezetten szenvedélyesek, a költő nem is titkolja az érzelmek hevét: „a világnak minden fénye sötétség / Ama lánghoz, amely szívemben ég”.
Vay erőteljes színekkel festi a természetet: szinte mindig idilli tájképet rajzol, melybe a bonyolult szerelmi érzés gyötrelmeitől elcsigázott lírai én szinte belesétál, s melyben vigaszt keres érzelmei viszonzatlanságára, ábrándjai beteljesületlenségére. Az álmok, ábrándok szerepe is megnövekszik, mintegy párhuzamosan az érzések intenzitásával. A költő sokszor „szomorú ködben” jár, élet-halál közötti állapotban vegetál, máskor a napsugaras dél felé robogó vonat döbbenti rá férfiasan viselt magányára, s azt sem könnyű elviselni, amikor egy „vidám lagzi hangos zajában” találkozik reménytelen szerelmével.
A felejtés művészetét kellene megtanulni, véli a költő, de erre képtelen. S ha felcsillan a remény, az sem tartós: „Rám is hull egy sugár itt-ott… / Csak szomorúbb leszek tőle”. A valóság és a képzelet határai elmosódnak, a költészet pasztellszínűvé válik, majd az árnyalatok megfakulnak.
A versek tónusa egyre sötétebb lesz, a spleen, a kiüresedés uralkodik el bennük: „Valami csúf, szürke közöny / Borítja be lelkemet, / Olyan mindegy nekem minden, / Mindegyebb már nem lehet.”
A sokszor dalszerű szövegek poétikája nem forradalmian új, de ha ismerjük a szövegvilág körülményrajzát, be kell látnunk, hogy tagadhatatlanul egyedi helyük van a magyar líratörténetben.

Gróf Vay Sándor: Poromból rózsák kelnek 
Valentyik Ferenc előszavával
Diversitas, 2024, 172 oldal