Radnóti kiszól a tömegsírból

„A költészet ellátja a sebeket, de nem érzéstelenít” – olvasható Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című hatalmas ívű, megrázó erejű poémájában. Önkéntelenül is adódik a kérdés, miért nyúl a kortárs román költészet egyik emblematikus alakja épp a Radnóti-szövegvilághoz és ehhez a tragikus életanyaghoz?

Talán azért, mert rajta keresztül gyászolhatja el a leginkább a világtörténelem egyik legaljasabb századát. A kaddis, azaz a könyörületességet magasztaló gyászima mint forma messze nem idegen a modern irodalomtól, elég csak Alan Ginsberg anyasiratójára vagy Kertész Imre közismert remekművére gondolni. Talán épp a műfajból adódik az az egyszerre közvetlen és titokzatos varázsnyelv, mely ezúttal is „ellátja a sebeket”. Érzéstelenítésről természetesen szó sem lehet, még a rítus révületében sincs zsibbadás vagy enyhülés. Radu Vancu poémája a szélsőséges és a bensőséges érzelmek folyamatos, felkavaró, drámai áradása.

Radnóti Miklós költészetének első szakasza ikertestvére és anyja elvesztése miatt költői öngyógyításként is értelmezhető. Később pedig az áldozatszerep fokozatos tudatosításának kényszerű folyamataként fejlődik tovább, és az egyre nagyobb fenyegetettségtudat árnyékában fokozódik kiélezett drámává. A „halált virágzó” türelem korszaka ez, melyben végül a megjósolt szerep és az iszonyú realitás egybeolvad. Radu Vancut elsősorban ez a korszak érdekli: az ő Radnótija a tömegsírból beszél Gyarmati Fannihoz. A monológot különféle költői és kommentár jellegű betoldások tagolják. Ilyenek Vancu esszétöredékei, a tömegsír „lakóinak” párbeszédfoszlányai, vagy a kaddis műfajára jellemző, elsősorban zenei jellegű rituális ismétlések. Ezek egyike pl. az alábbi zárójelbe tett kétsoros: „(Az hogy ezeket a verseket írom / még nem jelenti azt hogy élek).” A tömegsír teljesen groteszk „zenedobozzá” változik, külön belső élete lesz, a leginkább talán egy bizarr lakótömbhöz hasonlíthatnánk. Vancu a bori notesz megtalálásának történetével indít, majd a költészet és zene viszonyának hol elméleti, hol anekdotikus motívumai kerülnek előtérbe. A versolvasás az exhumálás aktusává válik, a „vért mesélő vér” és a „sebet hasító seb” terepe lesz. Dante poklában az öngyilkosok (vergiliusi nyomon) vérző fákká válnak, azaz a szó és a vér ebben a bizarr növényi létben lesz azonossá. A költészet a versben később „szómészárszékként”, sőt „a történelem kontrasztanyagaként” is megjelenik. A szépség a költészetben ugyanis csak a rosszal társítva tud kilépni a modoros dekadenciából vagy a steril hermetizmusból.

Vancu a dantei misztikus utazás háttérmintázatai mellett a szavakkal sebesülteket gyógyító Walt Whitman vagy Enescu megidézésével is értelmezési analógiák sorát dolgozza ki. Amikor a legnagyobb román zeneszerző, Enescu koncertet tartott a fronton, a sebesülteket állítólag egymás mellé ültették, hogy akkor is tudjanak tapsolni, ha a fél karjukat amputálták. A szépségvágy és az elgyötört konkrét, illetve a megkínzott metaforikus test elválaszthatatlanul egybetartozik: a harmóniára, a rendre, a mértékre, a kötött formákra való törekvés belső lelki igényből szinte fiziológiai követeléssé változik (nemcsak az orgazmus, de „még a Paradicsom is lehet kötött forma”). A sírra szálló rigó „ha egy költőből csipegette / volna ki a kukacokat – mondta kacagva Miklós – akkor hexameterben / csivitelne”. A test lázadása ez a felfoghatatlan, „halált virágzó” türelemért. A hexameter ritmusa a létezés pulzusa.

A tömegsír várja, hogy megsimogassák: ez meg is történik, a tömegsír testként funkcionál, a csontok egymással beszélgetnek, sőt nevetnek és sokasodnak. A kötet nyelvezete bámulatosan mai, távol áll mindenfajta pátosztól, közvetlensége markáns, s ezt a költő azzal is fokozni tudja, hogy különféle regisztereket képes megszólaltatni. A tömegsírban nyugszik például egy szüzen legyilkolt Zoli nevű fiatal fiú is, aki folytonosan kamaszos szexuális célzásokkal traktálja a „nevető” csontokat, sőt netes pornót néz. Az összezsugorodott és az eltemetett élet „tömegsírjai” tehát önálló belső életet élnek, melynek mozgatórugója az emlékezet, a nosztalgia és a teljes élet makacs vágya, a groteszk vitalitás. Meg a kis- és nagybetűs szerelem: „Én szeretlek & fiatal vagyok, mint egy tömegsír / Ami épp mésszel öntöttek le” – olvasható a költemény egyik drámai csúcspontján.

Minduntalan lenyűgözi az olvasót a kultúrtörténeti analógiák termékeny és leleményes sokszólamúsága: az így megszőtt háló rugalmassága az ún. tisztátalan napok athéni hiedelmének (ez azokat a napokat jelölte, amikor pl. a bosszulatlan vagy temetetlen holtak hazatértek egykori lakhelyükre) irodalomtudományi („hatás-iszonyként való”) értelmezésétől a kísérleti atomrobbantáshoz kötődő kulturális kódokig terjed. Az irodalom ebben az értelemben tulajdonképpen folytonos feltámadássorozat vagy legalábbis pulzáló afterlife, vagyis az, ami valóban megmarad az emberből, miután lezárul a léte. „Az irodalom értelme: életet hallucinálni” – állítja a szöveg, az irodalom a belső fény gyújtja ki bennünk.

Míg a görögöknél a szenvedés a verses epikát hozza létre, gondoljunk csak Homérosz eposzaira, a zsidó kultúrában „a líraiság fakad belőle”. Radu Vancu poémája is alapvetően lírai, de az epikusság vonzereje tartja egyben. A hisztéria és a demencia praecox freudi–jungi vitája is érdekes értelmezési keretet kínál: a demencia teljesen méltatlan minden szenvedés „szomatizálására”, azaz a beteg hallucinációi függetlenednek a testtől és a valóságtól, míg a hisztéria a valóság tudomásulvételének kétségbeesett gyötrelme a szenvedés révén. A hisztérikusság ebben a szövegben költői diagnózissá változik át.

A poéma végén erősödnek fel a korai Radnóti-líra traumagócai: Radnóti azt mondja, testvéröccse halála miatt ír. Mások viszont azért írnak, hogy „rátaláljanak ikertestvérükre”. És valószínűleg azért is olvasunk. Radu Vancu poémája a pótlás, a vigasztalás hatalmas verse, melyet ez a „hipergravitáció” tart össze. Ezt a kozmikus vonzást a költő az anyaszívhez társítja, és szerinte a „tartalékimádságok” kifogyhatatlan ereje hozza létre.

A költeményt, ezt a hatalmas tartalékimádságot a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb hangú költője, André Ferenc fordította magyarra. A jelek szerint kitűnően.