Politikusi pályák a megszállás árnyékában: adalékok Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállásának következményeihez

Az alábbiakban a korabeli szlovákiai magyar politikum öt képviselőjének életútjába, illetve a megszállásnak a politikai és életpályájukra gyakorolt hatásába nyújtunk betekintést. Közülük hárman – Lőrincz Gyula, Dénes Ferenc és Fábry István – a magyar kisebbségi közösség kommunista állampárt által kijelölt vezetői voltak. A prágai tavasz idején mindhárman korábbi tisztségeik részleges feladására kényszerültek, a megszállást követő visszarendeződés, amelynek a levezénylésében maguk is részt vettek, azonban ismét pozícióba juttatta őket. Ketten – Dobos László és Szabó Rezső – ezzel szemben a reformfolyamat első számú kisebbségi magyar vezetői közé tartoztak. Ők a dubčeki reformok híveiként kerültek felelős tisztségekbe, amelyekből a visszarendeződés során távolították el őket.

A felvidéki magyarság a második világháború után teljes elitcserén ment keresztül. Volt politikai vezetőit, hacsak nem menekültek el, meghurcolták, értelmisége java részét, falusi nagy- és középbirtokosságát pedig a lakosságcsere során telepítették át Magyarországra. Az 1948-ban hatalomra jutott kommunista párt az egypárti diktatúra kiépítésével párhuzamosan egy új, immár kommunista elitet állított a magyar közösség élére. Valamennyien a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom egykori pártmunkásai voltak. Közéjük tartozott Lőrincz, Fábry és Dénes is, akik közül az előbbi kettő tagja lett már annak, a szlovák pártvezetés melletti ún. Magyar Bizottságnak is, amelynek 1948–1949-ben a magyar lakossággal kapcsolatos pártdöntések előkészítésében és végrehajtásában kellett közreműködnie. Lőrincz Gyulát 1948 decemberében az akkor induló Új Szó főszerkesztőjévé, 1949 márciusában pedig a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete néven létrejött magyar kulturális szervezet, a Csemadok elnökévé is megtették. A háborús éveket a Szovjetunióban töltő Dénes Ferenc, aki 1949-ben tért vissza Csehszlovákiába, kezdetben Kassán töltött be különböző magas állami és párttisztségeket, mígnem 1955-ben Lőrinczet váltotta az Új Szó főszerkesztői székében. Az ötvenes–hatvanas években mindhárman tagjai lettek Csehszlovákia Kommunista Pártja vagy Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, s prágai vagy pozsonyi parlamenti képviselővé is megtették őket. Lőrincz Gyula idővel helyet kapott mindkét pártvezetés Ideológiai Bizottságában, 1964–1968 között pedig az SZLKP KB Elnökségében is.

Az eredeti hivatására nézve festőművész Lőrinczet e számos párt- és közéleti tisztsége hosszú évtizedekre a szlovákiai magyarság legbefolyásosabb vezetőjévé és a nómenklatúra legmagasabb szintre jutó magyar nemzetiségű tagjává emelte. Kétségtelen, hogy rendkívül nehéz, s csaknem megoldhatatlan feladatra vállalkozott, amikor a hatalom és a magyar közösség érdekeinek képviselete között kellett egyensúlyoznia. Ennek során általában kerülte a konfrontációt, s a problémás kérdéseket személyes kapcsolatai révén igyekezett megoldani. Elutasította a Csemadok nyílt érdekvédelmi szerepvállalását is, ami miatt a prágai tavasz idején számos bírálat érte, s végül a szervezet éléről való távozását eredményezte.

Dénes Ferenc, aki 1954 és 1960 között a Szlovák Nemzeti Tanács, vagyis a szlovák parlament első magyar nemzetiségű alelnöke volt, a magyar kisebbség legszervilisebb, a hatalmat leginkább kiszolgáló politikai reprezentánsai közé tartozott. Megfelelési kényszere még a magyar diplomáciának is szemet szúrt. Mányik Pál pozsonyi magyar főkonzul például az ötvenes évek közepén az egyik jelentésében arra hívta fel a figyelmet, hogy Dénes, noha gyengén beszél szlovákul, még vele is csak szlovákul akar beszélni.

Mindhármukat a hatalom iránti feltétlen lojalitás jellemezte az 1956-os magyar forradalom napjaiban is. A prágai pártvezetés már három nappal a forradalom kitörését követően a spanyol polgárháborút is megjárt Fábry Istvánra bízta volna azoknak az „önkéntes egységeknek” a vezetését, amelyeket szovjet egyetértés esetén Magyarországra szándékozott volna átdobni. Az ún. önkéntes egységek és Fábry magyarországi bevetésére csupán azért nem került sor, mivel szovjet részről nem tartottak igényt a csehszlovák segítségre. 1956 októberének utolsó napjaiban Lőrincz Gyulát állították annak, a szlovák pártvezetés mellett létrehozott propagandaközpontnak az élére, amelynek a Magyarország felé irányuló propagandát kellett megszerveznie. A Lőrincz által irányított Csemadok vezetősége ugyanekkor nyilatkozatban ítélte el a forradalmat, illetve, ahogyan a propaganda nevezte, az „ellenforradalmat”, mint „a nemzetközi reakcióval szövetkezett ellenforradalmi bandák népellenes kísérletét”. A forradalommal szembeni propagandából tevékenyen kivette a részét az Új Szó is, amelynek főszerkesztői tisztségét Dénes Ferenc töltötte be. A lap tevékenysége ráadásul nem merült ki a Szlovákia magyar lakosságát megcélzó propagandában, hanem Magyarországon terjesztett különszámai révén az ottani szovjetbarát erők támogatásába is bekapcsolták.

A prágai tavasz idején egyikük sem tartozott a reformfolyamat hívei közé. Dénes Ferencet, akivel az Új Szó szerkesztősége gyakorlatilag megtagadta az együttműködést, a szlovák pártvezetés 1968 májusában menesztette is a lap éléről. Helyére ezzel egyidőben ismét Lőrincz Gyulát nevezték ki, aki ezt követően felmentését kérte a Csemadok elnöki tisztsége alól. Ezt hivatalosan a főszerkesztői kinevezésével indokolta, elhatározásában azonban nyilván meghatározó szerepet játszottak a személyét ért bírálatok, a Csemadok éléről való távozását sürgető hangok, valamint az a tény, hogy nem lelkesedett a szervezet érdekvédelmi szerepvállalásáért. 

Lőrincz, Dénes és Fábry – amint az utóbb bebizonyosodott, csupán ideiglenes – háttérbe szorítása az SZLKP 1968 augusztus végén, tehát már a megszállás után, de még a megszállás elutasításának jegyében megtartott, a dubčeki vezetés mellett kiálló rendkívüli kongresszusán tetőzött, amelyen mindhármukat kihagyták a párt újonnan megválasztott Központi Bizottságából.

Az előbbiekkel ellentétesen haladt s ívelt fel-, majd lefelé Dobos László és Szabó Rezső politikai pályája. Mindketten ahhoz a fiatalabb, az ötvenes–hatvanas években szocializálódó értelmiségi nemzedékhez tartoztak, amely kritikusabban szemlélte a pártállam nemzetiségi politikáját, s nem feltétlenül értett egyet Lőrinczék problémamentességet képviselő és konfrontációt kerülő álláspontjával. Noha mindketten párttagok voltak, párttisztséget soha nem viseltek, s a politikai életnek sem pártemberként, hanem a Csemadok vezetőiként lettek a részesei. A jogász végzettségű Szabó Rezső már huszonhat évesen, 1955-ben a Csemadok szervezőtitkára, 1957-ben másodtitkára, majd 1960-ban vezető titkára lett. 1968 márciusában ő volt az egyik megfogalmazója a Csemadoknak a nemzetiségi jogok rendezését az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján szorgalmazó állásfoglalásának. A későbbiekben meghatározó szerepe volt a nemzetségi alkotmánytörvény kidolgozásában, amely végleges formájában ugyan messze elmaradt a várakozásoktól, mégis előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest.

Dobos László íróként, az Irodalmi Szemle alapító főszerkesztőjeként vált a szlovákiai magyar közélet meghatározó szereplőjévé. A hatvanas években a személyi kultusz bírálói és a háború utáni magyarellenes politika felülvizsgálásának, a prágai tavasz idején pedig a Csemadok érdekvédelmi szerepvállalásának és a nemzetiségi önigazgatás megvalósításának első számú szorgalmazói közé tartozott. Ezért nem véletlen, hogy miután Lőrincz Gyula megvált a Csemadok elnöki tisztségétől, 1968 júniusában őt választották a nemzetiségi érdekvédelmet immár nyíltan felvállaló szervezet elnökévé.

Sokatmondóak a tárgyalt személyeknek az ország 1968. augusztus 21-i megszállására adott válaszai. A Dobos és Szabó által vezetett Csemadok központi szervei, járási és helyi szervezetei, akárcsak a csehszlovákiai magyar írók, fiatalok vagy az egyes lapok szerkesztőségei sorra tették közzé a megszállást elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot. Tiltakozott a megszállás ellen az Új Szó is, ugyanakkor  főszerkesztője, Lőrincz Gyula, aki tagja volt a prágai parlament elnökségének, annak a megszállást keményen elítélő augusztus 21. és 28. közötti ülésein – talán nem véletlenül – egyetlen alkalommal sem jelent meg. Dénes Ferencről Zsilka László, az Új Szó egykori publicistája jegyezte le egyik visszaemlékezésében, hogy a megszállás utáni napokban állítólag a pozsonyi szovjet konzulátuson készítette a jelentéseket a magyar sajtóról és a magyar újságírók megszálláskor tanúsított magatartásáról.

Miután az augusztus 21-i megszállás után Moszkvának nem sikerült ’56-os mintára egy kollaboráns kormányt az ország élére állítania, a dubčeki vezetés egy ideig továbbra is a helyén maradhatott, mindez pedig a Csemadok két reformkommunista vezetőjét is magas politikai tisztségekbe juttatta. 1968 szeptemberében mindkettőjüket kooptálták a pozsonyi, majd decemberben a prágai parlamentbe, Szabó Rezsőt pedig december 29-én a szlovák parlament egyik alelnökévé is megválasztották. Dobos Lászlót 1969. január 2-án kinevezték az akkor megalakuló szlovák kormány tárca nélküli miniszterévé, februárban megbízták a nemzetiségi ügyek kezelésével, majd áprilistól a kormány Nemzetiségi Tanácsának elnöki tisztségét is betöltötte. Dobos és Szabó legfőbb törekvése ezt követően a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek kidolgozása és elfogadtatása volt, ez azonban a visszarendeződés előrehaladtával egyre reménytelenebbé vált, s a kérdés idővel le is került a napirendről.

A CSKP élén 1969. április 17-én bekövetkezett változással, Alexander Dubček lemondatásával és Gustáv Husák első titkárrá választásával felgyorsult az 1968 augusztusa óta zajló visszarendeződés és kezdetét vette az ún. normalizáció időszaka. A normalizációs rezsim 1969 kora őszén látott hozzá a prágai tavasz eredményeinek felszámolásához és a reformfolyamatban tevékeny szerepet vállalt személyek fokozatos félreállításához. Ennek során 1970 áprilisában Dobos Lászlót leváltották miniszteri, Szabó Rezsőt pedig parlamenti alelnöki tisztségéből. A nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszteri posztot meg is szüntették, Szabó helyett pedig Fábry Istvánt tették meg a szlovák parlament magyar nemzetiségű alelnökévé.

Dobos és Szabó fokozatos háttérbe szorításával párhuzamosan Fábry egyre nagyobb befolyásra tett szert, személyében a Husák-féle rezsim megbízható szövetségesre talált a normalizáció levezénylésében. Fábryt már 1969 júliusában kinevezték az SZNT kommunista képviselői klubjának titkárává, majd 1969 decemberében helyet kapott az SZNT 1968–1969-es tevékenységének értékelésére létrehozott parlamenti bizottságban, 1970 márciusában pedig az SZLKP KB tagjait értékelő pártbizottságban is. A szlovák parlament tevékenységét értékelő bizottságba 1970 júniusában beválasztották Dénes Ferencet is, így Fábryval együtt mindketten a parlament fő normalizátorai közé tartoztak.

Dobos és Szabó leváltását követően az Új Szó hasábjain felülről irányított, s mintegy fél éven át tartó sajtókampány is indult a Csemadok reformkommunista vezetése és a szövetség 1968–1969-es szerepvállalása, mindenekelőtt „kisajátított” érdekképviseleti tevékenysége ellen. A lap írásai a szövetség 1968-as vezetésének leginkább azt rótták fel, hogy a nemzetiségi érdekvédelem jelszavával eltávolította a Csemadok éléről a „proletár internacionalizmushoz” ragaszkodó régi kádereket, 1968 augusztusában „a szövetségesek internacionalista segítségét” elítélő felhívásokat tett közzé, s a Csemadok 1969. márciusi rendkívüli közgyűlésén a szövetséget gyakorlatilag a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetévé kiáltotta ki.

Az Új Szó ügybuzgalmában nyilván nem elhanyagolható szerepet játszott az a tény, hogy Lőrincz Gyula főszerkesztő saját magát szerette volna a Csemadok elnöki székébe visszahelyeztetni. A szlovák pártvezetés azonban – legalábbis ideiglenesen – a Lőrincznél szilárdabb osztályöntudatúnak ítélt Fábry István mellett döntött, s 1971 februárjában a lemondatott Dobos helyett őt bízta meg a Csemadok elnöki tisztségének ellátásával. Fábry ugyanakkor a magyar értelmiségi körökben csupán csekély támogatottságot élvezett, ezért miután sikeresen levezényelte a szervezeten belüli tisztogatásokat, valamivel több mint egy év elteltével ismét Lőrinczet állították a Csemadok élére.

Dobos László és Szabó Rezső ellen pártvizsgálat is indult, amelynek eredménye  nem lehetett kétséges. Az SZLKP KB Elnöksége 1971 júliusában mindkettőjüket kizárta a kommunista pártból, s megfosztotta pozsonyi és prágai parlamenti mandátumától. A tevékenységükről készült jelentések szerint Dobosnak fő szerepe volt abban, hogy a „nacionalista” és „jobboldali” erők a Csemadokot a magyar kisebbség politikai szervezetévé akarták alakítani, s őt terheli a fő felelősség a „proletár internacionalizmus elvein álló” elvtársakkal szembeni kampány miatt is. Szabó „bűnei” között az első helyen az szerepelt, hogy a sajtó hasábjain „kellőképpen alá nem támasztott” nézeteket terjesztett a nemzetiségi kérdésről, valamint hogy 1968 augusztusában a fő kezdeményezője volt a Csemadok „szovjetellenes”, vagyis a megszállást elítélő nyilatkozatainak.

A bemutatott személyek további életútja a normalizáció két évtizede alatt különbözőképpen alakult. Lőrincz és Fábry továbbra is jelentős közéleti, illetve párttisztségeket töltött be. Lőrincz 1975-ig az Új Szó főszerkesztője, 1980-ban bekövetkezett haláláig pedig a Csemadok elnöke, parlamenti képviselő és a CSKP KB tagja maradt. Fábry, aki megélte a rendszerváltást is, 1990-ig az SZNT képviselője, 1976-ig alelnöke, 1989-ig az SZLKP KB tagja volt. Dénes Ferenc azonban, mivel neve túlságosan összefonódott az 1968 előtti rendszerrel, már nem kapott helyet sem a párt Központi Bizottságában, sem pedig a parlamentben, hanem a hetvenes években a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség Szovjetbarát című havilapját szerkesztette.

A megbélyegzett Dobost és Szabót ezzel szemben nemcsak a pártból, a parlament(ek)ből és a Csemadokból, hanem gyakorlatilag a csehszlovákiai magyar közéletből is kizárták. Az író Dobos László éveken át nem publikálhatott, s a rendszerváltásig a Madách Könyvkiadó különböző részlegeit vezette. A jogász Szabó Rezső előbb csak segédmunkásként dolgozhatott, majd egy vállalat szakelőadója, végül jogásza lett. Mindketten csupán a kommunista rendszer bukása után térhettek vissza a politikai életbe. A pártállam ráadásul rendkívül találékony volt, s számos további módot talált a számára kellemetlen személyek megnyomorítására. Dobos Lászlóval például 1977-ben aláíratták azt az Anticharta néven elhíresült dokumentumot, amely a hatalom álláspontját tartalmazta a Charta 77 nevű polgárjogi mozgalom kiáltványával kapcsolatban, s amelyet – önként vagy kényszerűségből – a cseh és szlovák kulturális és közélet képviselői mellett számos magyar értelmiségi is aláírt. Dobos esetében ez nyilván az egyik velejárója volt a publikálási tilalom feloldásának. Szabó Rezsőt pedig, amint az a rendszerváltás után nyilvánosságra került, azzal tartotta markában a hatalom, hogy beszervezte a kommunista titkosszolgálatba, az Štb-be.

Természetesen nehéz eldönteni, mi az, amitől egy ember cselekedetei vállalhatatlanná válnak, hiszen a dolgok általában nem fehérek vagy feketék. Érvényes ez az írás valamennyi szereplőjére, akik ellentmondásosak voltak ugyan, de ellentmondásos volt a kor is, amelyben éltek. Még az is elképzelhető, hogy lélekben a hatalom kiszolgálói sem tudtak mindennel azonosulni, ami körülöttük zajlott, s amit tulajdonképpen maguk is képviseltek. Egy diktatúramentes, jobb világban nyilván az ő történetük is másként alakult volna. Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a diktatúramentes, jobb világ eljövetele még jó két évtizedet várasson magára.

Popély Árpád
A szerző történész, a Selye János Egyetem docense és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa