Nem lehetünk mindig főszereplők a saját történetünkben 

Örültem Matusek Attila felkérésének, mert izgalmasnak ígérkezett a darab témája, meg évek óta nem talált meg zenés szerep. Az előadás a transzgenerációs öröklődés problematikáját boncolgatja. Ma már tudjuk, hogy nemcsak géneket, hanem feldolgozatlan érzelmeket, traumákat és mintázatokat is öröklünk. A múltunk hat ránk, viszont nem determinálja az életünket: nagy önismereti munkával meg lehet szakítani, felül lehet írni az „örökölt sorsot”, új fényt vetve saját történetünkre. A kérdés mindig az, hogy az ember tisztában van-e azzal, hogy elkövetett hibái, rossz döntései, szorongásai mögött a sejtjeinkbe kódolt traumák húzódnak, és hogy azok mennyire gátolják, hogy meglássa az életében a változás lehetőségeit. A tudatosítás gyógyító ereje az egyetlen út. Izgalmas kérdések ezek, amelyeket – mivel én játszom Filoménát, a narcisztikus édesanyát, és Adélt, a lányát is – megélhetek mindkét figura egymáshoz való viszonyán és az élethez való más-más hozzáállásukon keresztül. És persze a két szerep különböző színészi lehetőséget nyújt.

Ha döntened kellett volna a szerepek között, melyikük nevét mondtad volna?
Talán most Filoménát mondanám. Jó néha negatív figurák bőrébe bújni, jó kicsit megélni egy ember sötétebb attitűdjeit, ami az életben nem igazán jellemző rám. Magánéletemben Nyilas Misiként igyekszem jó lenni,  és nem ártani. Bár az anyja árnyékából kitörni igyekvő Adél is küzd a belső démonaival, a „mi lett volna, ha” típusú kérdésekkel, de leginkább azzal, hogy hiába ágál, bizony sok mindenben hasonlít az anyjára. Egy dologban azonban túllépi őt, neki sikerült szeretetteljes viszonyt kialakítania a lányával, a rá teherként nehezedő anyai frusztrációt már nem örökíti át. Mivel anya és lánya is énekesnő – bár más-más zenei zsánerben utaznak –, a darabban izgalmas dalok is elhangzanak: a Måneskintől kezdve Amanda Learen és a Carson Comán át egészen a Radioheadig, és még sorolhatnám az ismert számokat, amelyeket kedves kollégáim élő zenekari kíséretével interpretálunk. A betétdalok segítenek a történet megértésében, néha kiegészítik vagy továbbszövik azt.

A színész a szerep megformálásakor belülről építkezik, és sokkal könnyebb a feladata, ha megélt tapasztalatokon keresztül tudja átszűrni azt. Volt, hogy te is beleestél a „mi lett volna, ha” csapdájába”?
Sajnos – vagy hála istennek? – jellemző rám egyfajta állandó analizálása a történéseknek, a döntéseimnek és egyáltalán, az életnek. Sokszor ostoroztam már magam, miért nem fejeztem be a skandinavisztikát vagy az építészetet – kiváló tanuló voltam, válogathattam. Vagy hogyan alakult volna az életem, ha később válok anyává? Mi lett volna, ha Svájcban maradok énekelni? A másik oldalon viszont megfellebbezhetetlenül hiszem, hogy minden jókor, a megfelelő időben és a megfelelő módon történik, és pontosan úgy, ahogyan arra az adott élethelyzetben szükség van: minket szolgál, fejleszt, tanít. A véletlenekben nem hiszek. Biztos vagyok benne, hogy okkal terelt engem a sors erre a pályára, okkal ajándékoztak és vertek meg az égiek tálentummal. Talán azért foglalkoztat mostanában jobban ez a kérdés, mert azt látom, hogy a művészi pályák társadalmi megítélése, megbecsültsége a 21. században egyre inkább hanyatlik, és sok esetben nem áll arányban a művészek által teremtett kulturális és szellemi értékkel. Néha azon morfondírozom, mi lett volna, ha nem Kelet-Európába születek. De ez felesleges gondolat, mert ide kellett.

Az, hogy hova születünk, nem tőlünk függ. Később azonban a döntéseinket mi hozzuk meg. Vagy nem?
Én amennyire tudatosan próbáltam leszakadni, legalább annyira ragaszkodom is Komáromhoz. Csak ide tudok hazajönni, és ahogy öregszem, még inkább. Vajon hogyan alakult volna a pályám, ha elfogadom Babarczy László hívását a Kaposvári Csiky Gergely Színházba, miután látott a pozsonyi Nemzetiben? Vagy ha elfogadom a nyitrai Andrej Bagara Színház ajánlatát? Valamiért csak Komárom volt a vízióm, meg bevallom, nem mertem anyám szoknyája mellől messzire menni. Pedig akkor még független voltam. Most viszont már a lányaim által ide vagyok kötve. Azóta megtanultam, hogy az ember nem minden helyzetben hozhat szabadon döntéseket. Főleg nem egy kétgyermekes, egyedülálló anya. Hiába hívtak Pestre, Pozsonyba, Nyíregyházára az elmúlt években, nem vállalhattam. Nekem már bezárult egy tágabb kör, és csak a Jókai Színház az opció. Első- és másodsorban is anya vagyok. Minden más csak azután jön. Egyébként annyit voltam úton és annyifelé, hogy nincs nagyobb vágyam, mint végre biciklivel járni az öt percre levő munkahelyemre. Ellenségeimnek sem kívánom azt a kálváriát, amit én az elmúlt tíz évben végigcsináltam... színészNŐként, anyaként. Imádom a gyerekeimet, de néha rémisztő az egyszemélyes felelősség. Amióta Sophia Léna – aki idén kezdte a Marianum Egyházi Gimnáziumot – megszületett, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy őt szolgáljam a legjobb anyaságommal, ami csak létezhet. A kisebbik, Ajna Héra nyolcéves, és most vagyunk abban a korszakban, amikor jobban érződik a korkülönbség: az egyikük már kamasz, míg a másikuk még kislány. Néha azt érzem, hogy a lányok – akik igencsak sűrű személyiségű kis palánták – és a színészi feladataim teljes mértékben elviszik az energiámat és az időmet.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának hat évig voltál a tagja, a mai napig számítanak rád. Miért léptél tovább?
A nyíregyházi színházzal a kapcsolatom ma sem zárult le: a közelmúltban felújítottuk Christian Magnier Oscar című bohózatát, amelyben vendégművészként ismét Germaine szerepében térhetek vissza. Jó érzés időről időre visszalépni ebbe a közegbe, amely hosszú éveken át meghatározó része volt az életemnek. Az ott töltött hat év szakmailag és emberileg is sokat adott. Egy olyan alkotói közösségben dolgozhattam, ahol figyelemmel, nyitottsággal fordultunk egymás felé, és ahol a munka nemcsak feladat, hanem igazi, kreatív közös játék, ami a felszabadult és elfogadó légkörnek volt köszönhető. Csodás évek voltak. Viszont hétről hétre nehezebben éltem meg, amikor újra és újra útnak kellett indulnom, és hátra kellett hagynom a lányokat. Hosszú vívódás és őrlődés után végül az irántuk érzett szeretet döntött: fontosabbnak tartottam, hogy velük lehessek, mert az anyai jelenlét nem pótolható. Ugyanakkor örülök annak, hogy a kötődés nem szakadt meg. Minden visszatérés alkalmával sokat kapok az ottani kollégáktól, olyan erőt és inspirációt, amelyből táplálkozni és fejlődni tudok.

Január közepén lesz egy éve, hogy elképesztő sikerrel bemutattátok a Három és fél nővér című kamaraszínházi előadást Rédli Károly rendezésében. A jövő évben is láthatja majd a közönség?
Biztosan, mert nagyon szeretjük mi is, a nézők is. A közelmúltban öt felvidéki városban játszottuk, Budapesten a Magyarság Házában, valamint a nyíregyházi Vidor Fesztivál keretén belül. Már a jövő évre is több meghívásunk van, egyebek mellett a Művészetek Völgyébe, az Ördögkatlan Fesztiválra, játsszuk majd Bécsben, Kassán, és nagy örömünkre ígéretet kaptunk, hogy a Jókai Színházban is. Szóval érdeklődés és lehetőség lenne még, de mind a négyen (Szvrcsek Anita, Varga Szilvia, Dobra Mara és Szoták Andrea – a szerk megj.) más városban, más színházban, más produkciókban játszunk. Nehéz egyeztetni.

Selmeczi Bea színműve Csehov, Ljudmila Petrusevszkaja, Reza de Wet, Ljudmila Ulickaja és Szvetlana Alekszijevics műveire támaszkodva képzeli el a Prozorov lányok és az immár velük élő sógornőjük jövőjét. Ha jól tudom, a darabválasztás a te ötleted volt. Mivel szólított meg?
Bár sok orosz drámaíró művében játszottam, Csehov valahogy elkerült. Egyedül Verebes István kassai rendezésében, az Egyfelvonásos komédiák Lakodalom című részében alakítottam a Menyasszonyt – 19 évesen az első nyílt színi tapsom kötődik ehhez a szerephez. Bár Mása szerepét megjósolták nekem a tanáraim, úgy tűnt, kimarad az életemből. Ezért amikor kedves barátnőm, Sediánszky Nóra dramaturg és rendező felhívta a figyelmemet Selmeczi Bea művére, amely továbbírja a három Prozorov lány történetét, rögtön úgy éreztem, hogy ez lehet az, amit keresek. Eleinte tartottam attól, hogy a darabban kizárólag négy nő szerepel, és túlsúlyba kerülnek a női energiák. Végül azonban a férfiak közvetett, de határozott jelenléte – akik újra és újra átírják a szereplők sorsát –, felülírta ezt az aggályomat. A próbák során pedig kialakult az a szellemi összhang, amelyben a kolléganőimmel közösen ötleteltünk, segítettük egymást, és együtt formáltuk a karaktereket.

Prózai szakon végeztél, mégis nagyon sok zenei formációhoz köthető a neved, a múlt évben pedig a Szvrcsek Anita Quintettel felvettétek az első lemezedet, Világok násza címmel. Mintha az ének egyre nagyobb teret kapna az életedben.
Lételemem az éneklés!  Színház nélkül el tudnám képzelni az életemet, de zene nélkül nem. A zene szerintem Isten kegyelmének megnyilvánulása: felemel, megröptet, leföldel, egyszerűen helyreteszi az ember lelkét. Már akkoriban, amikor skandinavisztikát tanultam, volt zenekarom, velük mentem később Liechtensteinbe és Svájcba énekelni, másfél évet töltöttem ott. Abban az évben, amikor a budapesti színművészetin voltam részképzésen, a Kabaréban mint vizsgaelőadásban Sallyt játszottam. Selmeczi György tanár úr, a zenei tanszak vezetője nagyon biztatott, mondván, egészen különleges vokális adottságom van, illő lenne vele kezdeni valamit. Valahogy mégsem mertem kilépni önmagam árnyékából, nem volt bennem kellő önbizalom. Pedig a színházban is, a My Fair Lady Elizájától kezdve a Chicago Velma Kellyjén át a Csárdáskirálynő Cecíliájáig, rengeteg zenés szerepben játszhattam.

Végül mi adott lendületet ahhoz, hogy mégiscsak belevágj a lemez elkészítésébe?
El kellett hitessem magammal, hogy nem kell nekem téridőt görbítenem, nem kell magasabbra nőnöm a jegenyefáknál, sem pedig lyukat fúrnom sehova.  Egyszerűen csak adjam meg magamnak azt az örömöt, hogy megteremtem. A barátaim meg sorra győzködtek, hogy ne legyek se gyáva, se kishitű, és amit huszonévesen megálmodtam, negyven pluszosan igazán illő lenne megvalósítani, és éljek azzal az adománnyal, amit a Jóisten vélhetően a torkomba rakott. És ha ezzel másoknak is örömöt tudnék szerezni egy icipicit legalább, akkor már nem volt hiába. A zene mindig elhagyhatatlan része volt az életemnek, mondhatom, hatalma van felettem. Az egyetlen művészeti ág, ami azt csinál velem, amit akar. A Világok násza afféle harmadik gyermekem, a két kislányom mellett. A jazz nem hiányozhatott, hiszen örök szerelem, a sanzon pedig különösen közel áll hozzám, mert történeteket és sorsokat lehet vele elmesélni. Az argentin tangó szenvedélye, a latin zene életigenlése és a magyar népdalok gazdagsága mind helyet kapott itt, ráadásul szeretek műfajokat fuzionálni, így lett az album színes és eklektikus – és innen a címe: Világok násza. Nemrégiben pedig hatalmas boldogságomra Bertók Tóth Katalin megálmodta a női triónkat, amit Skokan Horváth Tímeával kiegészítve meg is alapítottunk. Három énekesnő, három különböző hang, mégis tökéletes harmóniában. Az Avagardner triónk repertoárját jazz, funky, soul zsánerre épülő dalok, valamint külföldi és magyar örökzöldek alkotják. Ez egy különleges zenei utazás számomra.

Hangszeren is játszol?
Tíz évig tanultam zongorázni. Volt egy időszak, amikor nagyon elegem volt belőle, és abba akartam hagyni, de ma már örülök, hogy nem tettem. Az igazi nagy szerelem azonban a harmonika. Feltett szándékom, hogy egyszer megtanulok rajta játszani, elképesztően zsigeri és mégis vibrálóan éteri hangja van, annyira komplex a hangzása, mintha egy egész szimfonikus zenekar benne lenne... A másik nagy kedvencem pedig a bandoneón. Nem ismered? Tipikus argentin nyolcszögletes kicsi harmonika. Mesés már a kinézete is, a gyöngyház gombjaival. Sokan összetévesztik a tangóharmonikával, pedig a kettő nem ugyanaz. Amikor fél évig Andalúziában éltem, ott találkoztam vele először. Később meg Kubában, Havannában, az ikonikus La Bodeguita del Medióban, Hemingway törzshelyén hallgattam estéről estére felejthetetlen harmonikakoncerteteket. Néha arra gondolok, hogy nem kellett volna hazajönnöm. Biztos vagyok benne, hogy öreg napjaimat mediterrán vidéken élem le: napfény, tengerpart, tangó vagy flamenco, temérdek olíva és fésűkagyló és mindig jó kedélyű emberek között.

A lányaid örökölték a muzikalitásodat?
Szerintem igen. Sophia Léna nagyon szép sikereket ért el latin táncokban, és ha képezné, a hangjával is lehetne mit kezdeni. Remek szavaló is, volt több országos szavalóverseny győztese, de már nem igazán van ezekhez affinitása. A divattervezés és a rendezés jobban érdekli. Ajna Héra viszont örömmel jár zongoraórákra, állandóan énekelget, és egyedül szorgalommal készül a fellépéseire. A zeneiskola karácsonyi koncertjén csodálatosan játszott négykezest a tanárnőjével. Ha eljön az ideje, nekik kell megtalálniuk a saját útjukat, bár tudatosan és szelíden fogom őket elterelgetni a művészi pályától, mivel szeretném őket megóvni ettől a bizonytalan, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott hivatástól. Mert nem mindig a tehetség és a kvalitás a fő sikerfaktor, hanem jócskán számít az is, hogy jókor legyen jó helyen. Már Emil Horváth, a mestertanárom az egyetemen is megmondta, hogy ehhez a pályához 90% szerencse és 10% tehetség kell. De ha a lányaimnak az a sorsa, hogy a művészetekben találják meg a boldogságukat és önmagukat, akkor természetesen támogatni fogom őket ebben, ahogy minden másban is.

Ha már szóba került a karácsonyi koncert, hogyan készültök idén az ünnepre?
Nem vagyok nagy szerelemben a karácsonnyal, bár imádom a zenéit, az illatait, de még azt a sok csillogó giccset is, ami körülveszi. Sajnos a gyermekkoromra nem igazán voltak jellemzőek a harmonikus karácsonyok, de a lányaim születése után kárpótolva lettem a csodás karácsonyokkal. Ami viszont mindig jellemző, hogy nincs nyugalmas időszakom a készülődést illetően. Ez idén sincs másképp – december 19-én van a Szívritmuszavar bemutatója, és két adventi koncert is vár rám, az egyik Derzsi Györggyel, a másik a lányokkal, a már említett Avagardner trióval. Viszont az idei ünnepeket nagyon várom, mert végre valahára teljesül az ezer éve áhított vágyam: a télből a nyárba menetel. Az új év első napján a meleg óceánparton hóangyal helyett homokangyalt csinálhatok a pálmafák alatt. Még a negyvenes szülinapomra leptek meg a barátaim és a családom egy Kanári-szigeteken eltölthető jóga- és meditációs táborral, amit most fogok, úgymond, beváltani. Lehet, még harmonikakoncertet is kapok, ha Astor Piazzolától nem is, de a homokdűnéktől és a hullámoktól biztosan. 

Janković Nóra