Nagy Hajnal Csilla: A torony

„úgy szégyellem magamat, mint Krisztus a szeget”

Imára hívnak a Baross utcában. Nem megyek. A harmincharmadik évben járunk, még nyolc hónap van hátra addig, amikortól majd többet vagyok a bolygón nélküled, mint veled. Az időben pedig még mindig nem hiszek, a számok összezavarnak, a csipszes zacskók elborítják az asztalt, a gyász még mindig harmadlagos. Ma valahogy sokkal kevésbé viccesek a dolgok, mint általában, pedig ugyanúgy tornyosulnak fölém régi szóvicceid árnyékai, mint bármikor. Súlyos most a lakásban bárhová néznem, pedig ettől az elképzelt párától szinte semmit nem látok.

Tele vagyok szavakkal mostanában, de túl sok is jön ki belőlem, és még így is olyan furcsán rekednek bennem némelyek. Túl sokan vagytok odabent és idekint, és az én szemem valamelyik irányba állandóan nyitva van. Van egy ház, vagyis inkább egy lakás, egy közepesen magas épület tetején, egy toronnyal (tulajdonképpen cihannüma), világoskék és sötétfehér színei vannak többnyire – tegnap éjjel megint ezzel a hellyel álmodtam. Fehér vaskorlát szegélyezi a toronyba vezető lépcsőt, és úgy járja át azt a szobát a fény, mintha nem lenne meg az összes fala, de nem tudnám megmondani, melyik hiányzik. Megfoghatatlanul nyitott és megfoghatatlanul zárt, ahogy én érzem magamat néha manapság. Néha álmomban ebben a lakásban élek, de nem a toronyban, viszont a torony vagyok én, és ott senki sem él. A legélesebben az a mozdulat él bennem, ahogy a korlátba kapaszkodva felérek ebbe a térbe. Vagyis pontosabban az azelőtti néhány másodperc, amikor még nem érek fel, de már nem vagyok lent sem, már sehol, még sehol nem vagyok. Nem küldenek, nem várnak, nem gondolnak rám.

Úgy szeretnék most néhány hónapra eltűnni innen, hogy közben senki se gondoljon rám. Nem bírom elviselni azt, hogy magammal vigyem a rámgondolást, ebbe a toronyba, hogy így járjanak át a napsugarak. Ez az egész egyébként, ha úgy vesszük, viszonylag súlytalan érzés. Ritkán vesszük úgy, persze, mert nagyon furcsa lenne úgy venni. De ebben a toronyban, azt hiszem, nincsen egyetlen tárgy sem, nem is ez a kérdés, vagyis nem ez a fontos, de ebben a toronyban én sem vagyok, mert ide csak rámgondolás nélkül lehetne bejutni. Ezért nem tudok feljebb jutni a korlátnál.

Ezért nem vihetek ide magammal senkit: mert még én sem jártam itt soha.

A harmincharmadik évben járunk, a fehér korlátnak nincs hőmérséklete, az álmoknak talán soha nincs. Annyi különös dolgot tudnék mesélni neked az elmúlt tizenhat évről, a legtöbbet talán el se hinnéd, de ezt időnként akkor is jól tennéd, ha sosem hazudok. Viszont rengeteget hallgatok, még ha ez nem is tűnik fel azonnal. Bizonyos értelemben többet hallgatok, mint te, pedig neked most már több mint tizenhat éve ez a fő tevékenységed. A toronyhoz nincsen közöd, azt hiszem, lehet, hogy ezért sincsen egyelőre nekem sem. Nyolc hónap múlva vajon el tudom majd engedni a fehér korlátot? Néha úgy érzem, nem is elengednem kéne, hanem a betonnal együtt kirángatni a talapzatból. Belelégiesedni a pusztulásba, minden irányba szorosan lehunyni a szemhéjamat, és nem gondolni semmit közben az érintésről. Hogy úgy tudnék én válni az üres toronyban a napsütéssé, ha már tényleg nem akarnék semmi mássá, és azzá sem.

Imára hívnak a Baross utcában, a mai napon utoljára. Nem megyek, már itt vagyok. Kívülről hallom, belülről szól, az épület aljában sorakozik a több tíz pár cipővel. Én vagyok ma az a torony, ahová nem érhetek el soha. Én vagyok a talapzatból kitépett korlát. A szakadék szélén állok, teleszívom a tüdőmet a legszebb tévedéseimmel. Annyi különös dolgot tudnék mesélni neked az elmúlt tizenhat évről, de végeláthatatlan csigalépcső ez a folytonos igazmondás. És hogy ez még nem az a június, amikor tényleg elhallgattathatom a hallgatást, ebbe is bele kell törődnöm lassan. Neked viszont már semmibe se kell beletörődnöd. Nem hagytad rám ennek a toronynak a tervrajzát, mert ezt a tornyot nem te tervezted, ezt a tornyot nem tervezte senki. Ezt, így nem lehetett eltervezni. Nem neheztelhetek rád tovább csak azért, mert nem mondtad el, hogyan kell élni, és azt is csak megmutattad, hogy meghalni hogyan. Csak az elé az oltár elé tudnál elkísérni, amelyiket neked állítottam, az elé viszont igazán fölösleges – egyedül is odatalálok, és már semmi dolgom sincsen ott lassacskán.

Az az apró földrengés, amit másfél hónappal ezelőtt éreztem pár sarokra annak a háznak a romjaitól, ahol életem talán legnehezebb hónapjait töltöttem, nagyjából ugyanolyan érzés volt, mint mikor a Baross utcában elhajt alattam egy troli. Ezzel az azonossággal nem tudok ma kezdeni semmit, ahogy a szemünk színének viszonylagos azonosságával sem, bármennyiszer ragoztam végig törökül hét évvel ezelőtt a Taksim mellett. Én, te, ő, mi, ti, ők. Nem lehet ennyi az egész. Kell lennie egy utolsó, hetedik, titkos névmásnak. Talán valamelyik trolin már elrobogott az ablakom alatt, és én csak az utórengéseket vettem észre. Egy trolin, ahol nem gondolt rám senki. Ezen a trolin tudnék mély levegőt venni végre. De amikor felszállok erre a trolira, abban a pillanatban ez már nem az a troli lenne.