Nagy Hajnal Csilla: A rémálmok

„ha a jobb napok sem érdekelnek”

Még öt hónap. Annál tovább amúgy sem illik csodát várni, azt hiszem. (Tévedek.) Egy hete bujkál bennem ez a súlytalan szomorúság, folyamatosan növényeket ültetek át, nagyon kevésszer álmodom, sosem vagyok érte hálás, pedig lehet, hogy a rémálmokért is hálásnak kellene lenni? Egyrészt abból a triviális megfontolásból, hogy nem ébren töltöttem azt az időt, másrészt a könyörtelenségért? Az utolsó interkontinentális növény, amelyiken hiába hajtottunk át a kocsival, továbbra sem akar meghalni, és most úgy tűnik, még valami valószerűtlen gyökérzetet is éltetni kezdett – ezt a mozzanatot, bárhogyan is nézzük, minden oldalról csak a könyörtelenség tartja fenn.

Elsőre könyörtelennek tűnne talán ennél kézzelfoghatóbb állításokat pakolászni elétek, de valójában talán mégis inkább ez a homály az. Hogy a szándékaim nem rosszakarás köré tömörülnek, az nem sokat jelent valójában, legalábbis megfordított helyzetekben ezt szoktam állítani, és köztem meg az összes többi ember között annyira halvány a határ, hogy azt tényezőként is túlzás számon tartani, hát még indoklásként. Nem az a lényeg, hogy álmodban pillangó vagy-e vagy Csuang Csou, John Malkovich vagy épp te magad, és talán az sem, hogy a végén te vagy-e az álom. Nem, ezt a „lényeg” dolgot amúgy hagyjuk most már békén. Csak gondoljunk bele, milyen bizarr dolog az alvás. Beszélnek hozzád, és nem hallod, nem érted, nem érdekel. Átaludhatsz egy kisebb földrengést is, ha úgy adódik. Nem létezik számodra ez a valóssá fetisizált társadalom, meg ezek a csodálatos emberek, a fák, a macskák, semelyik kontinens. Szabad vagy, ha ez jelent bármit is.

De ha most megint minden jelenti önmagát és a szöges ellentétjét is, akkor megint nem léptünk semerre, se lóalakban, se átlósan. Álljunk meg egy pillanatra (már állunk), és gondoljuk át. Ébredjünk fel. Ébredjünk fel megint. Egyszer rájöttem, hogy minden kiszámolós mondóka páratlan szótagból áll, emlékszem erre a csalódásra, mint Dylan Moran meséje a potenciál-macskáról, vagy mintha nyitva hagynák véletlenül a pilótafülkét, és nem egy hetven gombot virtuózul nyomogató, sapkás figurát látnál, hanem egy vakablakot, amire úgy ragasztották a felhőket, mint lelkes gyerekek a kindertojásból előkerülő játékra a matricát, rossz irányban, ferdén. Nem számít, nem? Ezt nem neked kell tudnod. Vállaljuk érte a felelőtlenséget, hogy csak annyira kell biztosnak lennünk ezekben a döntéseinkben is, mint egy liftező kutyának – nem látjuk a gombokat, csak egy kezet, ahogy a falhoz ér. Aztán megérkezünk, felébredünk, kicsit kényelmetlenül kavarog gyomrunkban a füst, de megnyugvást ad ennek a körülhatárolhatósága.

Egyébként nincs különösebb problémám a rémálmok létezésével, de egy kicsit igazságtalannak tartom őket. Persze bizonyára olyasvalaminek a tünetei és következményei, amivel csak mi, a rémálmodók tudunk bármit is kezdeni, szóval mint mechanizmust tudom csak igazságtalannak tartani, mint ellenem (de általam) elkövetett kihágást teljes baromság volna. De a rémálmokért egyszerűen nem tudok hálás lenni. Arra is emlékszem, amikor arra jöttem rá, hogy az élet csakis bonyolultabb tud lenni az idő múlásával (idő, meg a múlása, persze, persze), egyszerűbb sosem. Aztán erről végül is írtam egy könyvet. Ezek a rám nehezülő felismerések is csak olyanok, mint ez a madárcsicsergéssel összeolvadó autózúgás az ablak alatt, hogy egy idő után csak a saját hümmögésemként élem meg, és csak úgy cipelem, mint minden kisebb-nagyobb igazságtalan utálatot, ennyit tudok tenni vele, beépítem a passzív szókincsbe, hogy a mindennapos étvágyat ne befolyásolja túlságosan.

Picinységek valójában. És hiába vagyok hálás magamnak a keménységért, örülni nem örülök neki. Attól még, hogy el tudod viselni, nem muszáj, ezt tanultam, és mégsem tanultam meg. Hogy túl mély levegőt venni a túl nagy csendben, ez a fájdalmas tisztulás, ez még mindig csak alátámasztja azt a teljesen bagatell, vicces ősi közmondást, amit egyszer kitaláltam, hogy inkább túlzásba essünk, mint teherbe. És ez azért nem egészen az életigenlés elutasítása még mindig, ez a körforgás ráadásul szerintem valamilyen szinten azóta dühít, amióta beleszálltam – harminchárom éve. Hát igen. Vannak azok a délutánok, amikor túl sokáig nézed a tükröt, és elveszti a jelentését, mint egy túl sokszor megismételt szó. De a rémálmokkal néha csak ezt lehet kezdeni. Addig nézni, közel hajolva, a szeme közepébe, amíg nevetségessé nem válik, megragadni a könyörtelenséget, és átfúrni a tükör szövetén, szembesüljön csak önmagával a megszűnés határáig, bizonytalanodjon most el a létezésében a pillangó, akár én vagyok az, akár nem. Addig én alszom egyet ezen az ébrenlét-libikókán, lóalakban lépve ki a rémálom fraktáljából. Szabad vagyok, mint egy rossz irányba vándorló madár egy repülőgép vakablakának szélvédőjén.