„Mintha író lennél”

Adott egy szeszélyes névváltoztatásra készülő regényíró fiatalember, egy volt vízipólós, legendás apa, aki úgymond nem a semmibe „öregszik”, egy ezoterikus anya, aki az előző életében egy fáraó felesége volt, a nagy szerelem, számos műbalhé és még több igazi, sok-sok apró veszteség, elszánás és magabiztosság. Magabiztosságra különösen nagy szükség van, mert az alapelv, mely szerint „a férfi nem veszíthet, különben magára hagyják”, a férfi íróra is érvényes. A legfontosabb kérdés épp ezért a létezés megszövegesíthetősége, az irodalmi hagyományhoz való viszony újragondolása, saját életünk benépesítése regényszereplőkkel és regénybe illő érzelmekkel. Csakhogy a belső dramaturgia és a szöveg dramaturgiája állandóan kikezdi egymást, sokkal inkább vagyunk mások regényeinek a szereplői, mint hinnénk. Az is baj, ha környezetünk megtalálja magát a szövegeinkben, és az is, ha nem. „Írjál inkább a saját szakításodról, azzal foglalkozzál, vagy használd a fantáziádat szépen, mintha író lennél, és találj ki valamit magadtól, ne csak belőlünk csináljál konzekvensen balfaszt” – fakad ki például egy telefonbeszélgetésben meglehetősen keresetlen szavakkal az apa.

Hemingway úgymond vérrel írt, Esterházy, akit a hazai féltehetségek menetrendszerűen „szopkodnak”, és aki sokkal nagyobb prózamester, már „csak” tollal. Lehet-e még teátrálisan „vérezni a gép előtt”, naponta eret vágni a papír fölött? És van-e még tartalék a fikció játékterepein? Eljátszhatók-e még a jól bejáratott irodalmiság rítusai? Egyáltalán, komolyan lehet-e venni az irodalmat?

Ritkán olvasni ennyire kellemes első regényt: a könnyedség, a lazaság és a narrációban működő akrobatika fokozatosan örvényszerűvé mélyül, a hibáiból is képes erényt csinálni, a mondatok terheléspróbáját folyamatosan végzi el, bár a nyelvvel való munka szinte láthatatlan, mert inkább tónuselbeszélőről van szó, aki megtalálta az autentikus szövegelés módját, és azt jó arányérzékkel ki is teljesíti. Ennek a szövegelésnek az alaptulajdonsága a folyamatos korrekciós igény: az apa rákja („elképzeltem, ahogy a keddi pizzasütéseket felváltják a keddi kemók”) hirtelen fikcióvá válik („nem lesz ebből rendes ráksztori soha”), a halála is csak egy novella erejéig érvényes („aztán odaadom apámnak, tessék, itt van, ez az, amelyikben meghalsz”).

Regényt képzelünk adott szereplőkkel, elcsípett mondatokat töltünk fel energiával, de ez csak az érem egyik oldala, a másik a valós személyek rettegése, hogy regényszereplőkké válnak, hogy a regény szétbarmolja a létezést, hogy a „jelentéktelen” fikció uralni kezdi, elsekélyesíti vagy megváltoztatja az érzelmeket: „Mert én a szerelmed akartam lenni. A tíz per tízes csajod, akit minden haverod irigyel. De szöveg lettem” – mondja Sára, a főhős szerelme, aki előre látja magát húsz év házasság után gonosz ribancként a szerző hatodik könyvében. A szintén író Sára jellemzi talán a legszélsőségesebben – és mégis a legtalálóbban – ezt az önironikus prózát: „Tudsz írni, látjuk, ötös, leülhetsz. A macsózós férfiprózáddal együtt, amiben önreflexióba csomagolod a nettó maszkulinhisztit.” A férfiassághoz való viszony, illetve a nemiség kérdései is rendre terítékre kerülnek, hiszen olyan világban élünk, ahol alapigazságnak számít, hogy „egy férfinak az anyja koporsójáig nincsen oka bőgni, a társaimból pedig igenis ki kell verni a méltóságot”.

A határáthágások kedélyes könyve ez: a valóság, a fikció, az autofikció és a bulvár határait feszegeti, elhitet és átver, narcisztikus futamokkal vegyít regénypoétikai kérdéseket. Műfajilag is szabad terepen mozog, a fejlődésregény, az aparegény, a tudatregény és a művészregény regisztereivel is játszik, a hiszékenységünket is próbára teszi, és mi kedélyesen megbocsátunk minden szellemes átverést és bűnbánó korrekciót.

Elsősorban azért, mert Biró dramaturgiai érzéke első osztályú, és a zavarkeltés a mélyebb szembenézést vagy kényszerű szembesülést szolgálja. Nyomozunk a bennünk lévő apa után, empatikusan öljük meg szeretteinket. Az irodalmiság metapoétikus posványain átevező diadalmas gumicsónak célba ér, és talán nem is sejti, mennyi veszélyt úszott meg.

„Te már legalább harmincféleképpen megírtad, hogy nem szeretlek. És akkor ez lenne neked az irodalom?” – kérdezi az apa a regény elején. A könyv végén ugyancsak kivételesen fontos lesz az apa „kritikája”, mely egyben az aparegények szokványos, látványban gazdag traumaszínházán, az öröklött sors és az önanalízis paradigmáin is ironizál. A szerző által megkonstruált család regénye szerinte csak egy „spirizős, kurvás hisztérika” és egy „bunkó diktátorapa” kapcsolatának dinamikáján alapul. Névváltoztatás ide vagy oda, a belső apa, akárcsak a zsomborság (a szerző és a regényhős neve azonos) kiirthatatlanul bennünk van és bennünk is marad: „Ha belevered a fejed a falba, engem akkor se tudsz kiszedni magadból. Belőlem lettél, a vak is látja.”