Merre tartasz, munkásosztály?

A munkásosztály egykori politikai képviselete annyira igyekezett tiszteletreméltóvá válni, annyira szeretett volna a kapitalizmus hatékonyabb és igazságosabb menedzserének bizonyulni, hogy teljesen száműzte a politikai szótárából a kizsákmányolásról szóló beszédet, és úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a tőke–munka viszony inherens antagonizmusát (sőt: a benne kódolt erőszak aspektusát). Teljes mértékben kivetette a politikai diskurzusból a munkások szavait, modorát, létmódját és törekvéseit. Aztán „nyomorultnak” bélyegezte a korábbi választóit.
Ahol a társadalmi mobilitás iránya lefelé vezet, és hatalmas területeken uralkodik el a pénztelenség, ahol az egykor büszke munkásosztály magára hagyottnak érzi magát, a bevett pártok pedig inkább elfordítják a tekintetüket, ott formát ölt egy új méltóság-helyreállítási projekt – ha úgy tetszik: egy új narratíva – utáni vágy, amelyben a kollektív „mi” szemben áll a nagy hatalmú „ők”-kel. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt egy olyan mérgező mesemondó kezdte birtokba venni ezt a zónát, aki évszázados tapasztalattal rendelkezik a hasonló típusú űrök betöltésében: az idegengyűlölő szélsőjobb.
Nem a centristák által „populistáknak” bélyegzett mozgalmak és vezetőik teremtették meg ezt a vágyakozást; ők csupán kihasználták a lehetőséget, mint az a cinikus és tapasztalt monopolista, aki szűz piacot fedez fel. Dél-Pireusz munkásnegyedeitől (egy kőhajításnyira onnan, ahol ezeket a sorokat írom) Párizs vagy Marseille egykor „vörös” külvárosaiig mindenhol láthatjuk, ahogy a szavazótábor a kommunista és szociáldemokrata pártoktól a Mussolini és Hitler politikai örökösei által létrehozott mozgalmakhoz özönlik át. Elődeikhez hasonlóan ezek a politikai kaméleonok is a munkásosztály politikai zászlóvivőjének a szerepében tetszelegnek. Eközben az Egyesült Államokban a fehér felsőbbrendűség bajnokai, keresztény fundamentalisták, technofeudális lordok és kiábrándult volt demokrata szavazók szenvedélyesen rezegnek együtt egy olyan koalícióban, amely kétszer is bevette a Fehér Házat.

Sokan felrajzolták már a párhuzamot a két világháború közötti korszakkal – ami találó, ugyanakkor félrevezető is lehet, ha nem vagyunk óvatosak. S bár a baloldalnak megvan az a sajnálatos reflexe, hogy hajlamos minden konzervatív vagy centrista ellenfelét fasisztának nevezni, ez nem másítja meg a tényt, hogy a fasizmus most valóban itt van a levegőben. Hogy is lehetne másképp? Amikor a munkásosztályt Nyugaton mindenütt a sorsára hagyták, nem volt túl nehéz feladat újra feléleszteni a reményüket egy elképzelt aranykorra épülő nemzeti újjászületés ígéretével.

Miután bekapták a csalit, a következő lépés az volt, hogy a haragjukat a szegénységbe taszító valós társadalmi-gazdasági erők helyett valamilyen homályos összeesküvésre irányították: itt jönnek a képbe a „globalisták”, a „deep state” vagy éppen Soros György ördögi terve, hogy idegenekkel népesítse be Európát. Az így gerjesztett indulatokat meglovagolva a szélsőjobboldali politikusok aztán célba veszik a liberális eliteket, a bankárokat, a dúsgazdag külföldieket ott, messze és a szerencsétlen idegeneket itt, a szomszédunkban... Mindazokat, akiket az aranykor és a nemzeti újjászületés akadályaként lehet listázni.
Ezután (és csak ekkor) következik majd az osztályharc elutasítása, kizárva a munkásosztály gazdasági érdekeinek a politikai képviseletét. Az amerikai munkások haragja nem azok ellen a tulajdonosok ellen irányul, akik bezárták a helyi gyáraikat és Vietnámba költöztették a teljes gyártókapacitást, hanem a kínai munkásokat találja meg. A családi otthont lefoglaló bank iránt érzett düh a zsidó ügyvédekben, a muszlim orvosokban, a mexikói napszámosokban találja meg a maga célpontját. És ha bárki emlékezteti a kárvallottakat, hogy a tőke a hozzájuk hasonló emberek munkaerejének a felemésztésével, kiszorításával és végül eldobásával halmozódik fel, azt a nemzeti érdekek árulójának kiáltják ki.
A 2020-as években, hasonlóan, mint az 1920-asokban, a szélsőjobb ennek a folyamatnak a nyomán emelkedett fel. És ez nem egyik napról a másikra történt. A munkásosztály elvesztése, amely a reménytelenséggel kezdődött, majd végül a fasizálódásig vezetett, a Bretton Woods-i rendszer 1971-es bukásával vette kezdetét. De mi indította el a szélsőjobb átalakulását, amely a konzervatív politikai térfélen létező protestmozgalomból fokozatosan autonóm erővé vált? Amely – tegyük hozzá –, ha hatalomra kerül, gátlástalanul lerombolja a polgári intézményeket, és belekezd a (Joseph Goebbels szívének oly kedves kifejezéssel élve) „kulturális bolsevizmus” megsemmisítésébe.
Két mozzanat emelkedik ki. Először is, a 2008-as globális pénzügyi válság – generációnk 1929-es pillanata – arra késztette a hatalmon levő centristákat, hogy kemény megszorításokat vezessenek be a munkásosztállyal szemben, miközben kiterjesztették a „szocialista”, államilag támogatott szolidaritást a nagyvállalatokra. Másodszor, akárcsak az 1920-as és 1930-as években, a centristák és a nem fasiszta konzervatívok jobban gyűlölték, jobban félték a demokratikus baloldalt, mint az autoriter jobboldalt.
A baloldal számára a tanulság gyötrelmesen világos. Kizárólag az identitásra – a fajra és a nemre – összpontosítani, miközben figyelmen kívül hagyják a társadalmi osztály materiális valóságát, katasztrofális stratégiai hiba. Gyakorlatilag fegyverletétel egy olyan ellenséggel szemben, amely fegyverré tette azt a történetet, amelyről a balközép pártok lemondtak.
A feladat is egyértelmű: a rasszizmus és a patriarchátus elleni létfontosságú küzdelmet a baloldalnak integrálnia kell az osztályhatalom megújult, erőteljes kritikájába. Vissza kell szereznie a szolidaritás és a kizsákmányolás szókincsét, bemutatva, hogy a dolgozó ember ellensége nem a bevándorló, hanem azok, akik a munkájuk helyett a vagyonuk hozamából élnek, a technofeudális lordok, a monopszonista munkaadók és azok a befektetők, akik a munkások jövőjét egyszerűen olyan potenciális forrásként kezelik, amelyre spekulálni lehet.
Az új vezetőknek, mint amilyen például New York polgármesterjelöltje, Zohran Mamdani, segíteniük kell megtalálni azt a szintézist, amely nemcsak az emberek ilyen-olyan identitását képes megszólítani, hanem az egész személynek tesz ajánlatot.
A másik lehetőség az, hogy szemlélők maradunk a saját politikai tragédiánkban, és végignézzük, ahogy a baloldal elfeledett arcait felhajtják a képzeletbeli küzdőtérre, hogy biodíszletként funkcionáljanak a nemzet tisztaságáért meghirdetett harc szélsőjobbos fantáziájában. A munkásosztály számít. Ideje elkezdeni úgy viselkedni, mintha ezt komolyan is gondolnánk.

Janisz Varufakisz
A szerző Görögország korábbi pénzügyminisztere, a MeRA25 párt vezetője és az Athéni Egyetem közgazdaságtan-professzora

©Project Syndicate, 2025