Megállítanánk a populista jobboldalt? Nem lesz elég Oroszországot hibáztatni...

Oroszország választási beavatkozásai jól dokumentáltak. A szélsőjobboldali pártok Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában évtizedek óta udvarolnak a Kremlnek pénzügyi és egyéb támogatásért cserébe. De hiba lenne eltúlozni ennek az együttműködések a választási hatását – vagy azt feltételezni, hogy az „Oroszország-kártya” felmutatása hiteltelenítheti a populistákat.
Az Egyesült Államok intő példával szolgál. A demokraták megszállottan aggódtak Donald Trump és Vlagyimir Putyin orosz elnök 2016-os állítólagos összejátszása miatt, ami nem szegte kedvét Trump mozgalmának. A vizsgálatok megerősítették az orosz beavatkozást, de ahelyett, hogy gyengítették volna a későbbi amerikai elnököt, inkább megerősítették az üldöztetésről és a dacos ellenállásról szóló narratíváját.
A botrányok – és a Joe Biden elnök adminisztrációja által bevezetett beavatkozásellenes intézkedések – dacára Trump 2024-ben még erősebb felhatalmazással tért vissza a Fehér Házba. Az Egyesült Államokon kívül nehéz lenne olyan esetet találni, amikor az ellenfél megbélyegzése az „oroszbarát” jelzővel valójában megállított egy autoriter-konzervatív erőt.
Az ok egyszerű: sok szélsőjobboldali szavazó számára Putyin Oroszországa egyáltalán nem gáz. Csehország, Magyarország és Lengyelország megtapasztalták a szovjet elnyomást, de Putyin úgynevezett „egészséges konzervativizmusa” azt tükrözi, amit a jobboldali szavazók otthon is keresnek. Nevezzék magukat bár nemzeti konzervatívoknak, hagyományos szociáldemokratáknak vagy liberálisokból lett hazafiaknak, a mai jobboldali mozgalmak jól körülhatárolható hitvallás mentén közelednek egymáshoz. Ebbe beletartozik a liberális univerzalizmus elutasítása; a nemzeti büszkeség és egoizmus felmagasztalása; az etnikai, nemi és kulturális hierarchiák helyreállítása; az ellenséges hozzáállás a hosszú távú klímavédelmi felelősséghez.
Innen nézve az Oroszországgal való egyetértés nem az ideológiájuk oka, hanem annak logikus következménye. 

Mégis, sok nyugati kommentár továbbra is a Kreml által gyártott éknek, mesterségesen előállított problémának tekinti a bevándorlóellenes hevületet, az LMBTQ-jogokkal szembeni ellentartást, az Ukrajnának nyújtott segélyek vagy az Új Zöld Megállapodás elutasítását. Ez súlyos elemzési hiba.

Egy múlt hónapban Budapesten tartott demokráciapárti konferencián arra kértem a közönséget – akik közül sokan elég idősek voltak ahhoz, hogy emlékezzenek a kommunista diktatúrára –, hogy képzeljék el: a hidegháborút azzal a feltételezéssel vívták, hogy a kommunizmus csupán egy orosz birodalmi projekt álcája. A Vörös Hadsereg megszállása és a KGB machinációi természetesen számítottak. De a kommunizmus ereje abban is rejlett, hogy valódi sérelmekre volt képes reagálni. A hidegháborút végül nem a McCarthy-féle paranoia, hanem a kommunista ideológia komolyan vétele és a szocialista kritika gondosan kiválasztott elemeinek – leglátványosabban a jóléti államnak – a liberális demokráciába való beágyazása nyerte meg.
Ma hasonló kihívással nézünk szembe. Az autoriter konzervativizmus leghatékonyabb alternatívái gyakran a jobboldali agenda egyes részeivel való kompromisszumot jelentik. Giorgia Meloni miniszterelnök, annak ellenére, hogy gyökerei az olasz neofasiszta mozgalomban erednek, Európa-párti pragmatizmussal kormányoz. Dániában Mette Frederiksen miniszterelnök a szélsőjobboldalt olyasmivel szorította ki a partvonalra, amit „fehér progresszivizmusnak” nevezhetnénk: egy szociáldemokrata platformot teremtett, amelyet korlátozó bevándorlási politikával kombinált.
Romániában Nicușor Dan, Bukarest polgármestere nyerte meg az elnökválasztást idén tavasszal – mint társadalmilag konzervatív reformer. Magyarországon 15 év után Orbán Viktor miniszterelnök első igazi kihívója Magyar Péter, egy konzervatív bennfentesből lett disszidens.
De az alkalmazkodást jól kell végezni. Petr Fiala, a leköszönő cseh miniszterelnök fájdalmasan tapasztalta meg ezt a tényt. A keresztény konzervatív értékekre támaszkodó szavazók megnyugtatására irányuló stratégiája nem talált visszhangra Európa egyik legszekulárisabb társadalmában. Nem foglalkozott a jobboldal helyileg leghangsúlyosabb témájával: az ellenállással, amely a NATO-kiadási célok eléréséhez, Ukrajna megsegítéséhez és a zöldátállás folytatásához szükséges gazdasági áldozatokkal szemben jelentkezett.
Az egyes pozíciók összhangban lehetnek a Kreml érdekeivel, de könnyen magyarázhatók a helyi választók szűk látókörű önérdekével is. Egy morvaországi ipari munkás számára a kézzelfogható fenyegetést a megélhetési költségek és az alulfinanszírozott közszolgáltatások jelentik, nem pedig a klímaváltozás vagy Oroszország.
Ezért aztán a demokratikus stratégiáról szóló vitát nem lehet a mérsékelt konzervatívokra hagyni, akiket gyakran lefoglal a szélsőjobboldali program kulturális dimenziója. A „woke kultúra” állítólagos túlkapásaival szembeni megszállottságukban ezek a mérsékeltek néha a 20. század közepének naiv nyugati akadémikusaira hasonlítanak, akik a kapitalizmus túlkapásainak szélsőségekig hajtott kritikájában találták meg a megoldást.
A korábbi korszakban a következetesebb válasz az európai kereszténydemokratáktól és a republikánusoktól, például Dwight Eisenhower amerikai elnöktől érkezett. Heves antikommunistákként soha nem lengették az ideológiai fehér zászlót. Mégis elég pragmatikusak voltak ahhoz, hogy elfogadják a jóléti szolgáltatások kiterjesztését a forradalmi erőket marginalizáló demokratikus konszenzus áraként.
Napjainkban a hithű progresszívek szembesülnek hasonló választással. Persze: a mai jobboldali szavazók egoizmusa, rövidlátása és bigottsága miatti felháborodásuk teljesen érthető. De a felháborodás nem stratégia. Az elkerülhetetlen kérdés a következő: a konzervatív szavazók mely szorongásait és előítéleteit lehet figyelembe venni, és mely határokat nem szabad átlépni?
Az orosz beavatkozást természetesen nem lehet félvállról venni. De a fontossági sorrendet tekintve a második oldalon a helye. A liberális demokráciát fenyegető fő veszély közelebb rejlik: mi történik akkor, ha a védelmezői képtelenek szembenézni a politikai valósággal, amit a szavazók folyamatosan jeleznek?
Maciej Kisilowski 
A szerző lengyel akadémikus, jogász, a Közép-európai Egyetem docense

©Project Syndicate, 2025