Ladányi István: Csontkovács Pista bácsiról

A vonatjegy Nove Zamkyig sokáig ott kavarog a házban őrzött – pontosabban: ki nem dobott – iratok között. Pedig nincs várható folytatása, hogy bármit is igazolni kelljen vele, mint egy befizetett áramszámlával vagy földárendáról szóló szerződéssel. De hát ki is foglalkozna ezekkel az iratokkal – „papírokkal”, ahogy a mindenféle levelet, okmányt, nyugtát, idézést, elismervényt, büntetőcédulát, hirdetményt, engedélyt, szerződést és a többit nevezzük –, amelyek fel nem mérhető teherként nyomják a törvénytisztelő ember vállát, ki is foglalkozna velük, mikor egyiküknek sincs se ideje, se türelme, utóbb megfelelő szemüvege se ezek silabizálásához, selejtezéséhez, rendben tartásához. Maguk a szavak is, amelyekkel megnevezik őket, idegenek magyarul is, nemhogy szerbül, ahogy többnyire készültek, nincs, aki eldöntse, melyik lehet még fontos közülük.

Garancialevelek

Anyám rájuk se néz, apám meg, ha újabb papír kerül valahonnan, összehajtja, és teszi a többi közé a bukszájába vagy az irattartóvá lett régi, kopott tárcájába, a kredencbe, a kombinált szekrény fiókjába, az órásdobozba. Nézd meg az órásdobozba’, ezzel a mondattal kezdődik a kutatási pánik, amikor hirtelen szükség lesz valamire. Az órásdoboz az első gyűjtőhelye a családi iratoknak attól kezdve, hogy megveszik az asztali ébresztőórát ’56-ban, a zimonyi Insa gyár termékét, az első közös szerzeményt. Ettől kezdve saját idejük lesz, el kell érni a vonatot, egyre többször kell időre menni, ne kelljen figyelni a harangszóra, vagy szégyenszemre átjárni a szomszédba megkérdezni az időt. Még a csomagolása, az elnyűhetetlen kartondoboz is jelentőségre tesz szert, a benne lévő garancialevéllel együtt. Ahogy a cetinjei Obodin hűtőszekrény jótállási jegye is 1969-ből előkerül most, az iratokat, fényképeket, elsőáldozási, bérmálkozási és egyéb emléklapokat válogatva – maga a hűtő is itt van még a házban, csak már nincs kinek és mit hűtenie, kihűlt magától minden.

Itt a szerződés a kőművesbrigád vezetőjével a ház építési munkálatairól, kézzel írva persze, rajta apám jól ismert aláírása a cifra nagy F-fel, meg az engedélyezési tervdokumentáció, tervrajz, leírás, építési engedély, a kézzel írt szerződés magyarul, az engedélyezési anyag szerbül.

A Nove Zamky-i vonatjegy nincs itt, pedig itt lenne a helye, sem apám orvosi iratai, hogy mégis mi volt a diagnózis, hogyan kezelték, mikor kezdődtek a bajok. Csak a szorongásra emlékszem, a ránk is átsugárzó aggodalomra, az érthetetlen új helyzetre, hogy apánk beteg. Amit aztán gyorsan elfelejtünk az iskolában, a délutáni játékban, csak akkor szivárog belénk vissza a szorongás, ahogy közeledünk haza. 

Nyilvánvalóan az építkezésben erőltette túl magát, a gyári munka meg a földek mellett ott volt az épülő ház, besegíteni a kőműveseknek, az építőanyag beszerzése is jórészt a mi lovas kocsinkkal ment végbe, föl- és lerakodás kézi erővel, forró téglát pakolunk hajnalban a felsőhegyi téglagyárban, volt-e ez egyáltalán, vagy csak képzelem...

Nehézségekkel jár

Felszívódtak a fél évszázados részletek. A nevek maradtak meg, Csontkovács Pista bácsi és Érsekújvár, ezzel indulok el az internetes keresésben. Így jutok el Szelőcéhez és Kubicskó István nevéhez. A Szabad Földműves ír róla 1966. július 2-án, a kor igényei szerinti szkepszissel, de elismerve a ficamokat helyrerakó tudományát. A szegedi Délmagyarország 1968. augusztus 18-i, vasárnapi számából pedig megtudom, hogy Magyarországon is elterjedt a híre. Szelőce modern zarándokhely, írja M. Kovács Attila, aki beszámolója alapján maga is megjárta az utat, igaz, a korabeli sajtóetikának megfelelően a saját bajáról nem panaszkodik. Érdekes, hogy a szegedi napilap tudósítója épp ekkor jár arrafelé, hiszen Csehszlovákiában már igen forró a helyzet. Bizonyára közvetlenebb információi is voltak, mint amit a lapszám óvatos megfogalmazása közöl, hogy Dubček, a CSKP Központi Bizottságának első titkára az Avia autógyárban mondott beszédében „nem kívánja eltitkolni, hogy a belső fejlődés bizonyos nehézségekkel jár”.
Apám először csak sántítani kezd, káromkodik, épphogy negyven, ereje teljében, most mégis meggörbül a fájdalomtól, pedig itt a sok munka, a háznál is, a földeken is, és már kárognak a rokonok, hogy kivel mi lett azután, hogy ugyanez történt vele, az is járt orvostól orvosig, injekciózták, elküldték Újvidékre, de sose lett már belőle ember. Új, addig nem használt kifejezések kavarognak, amelyekről senki sem tudja, hogyan kell őket mondani, isia vagy isiász meg zsába, melyik van magyarul, melyik szerbül, ugyanazt jelentik vagy különböző betegségeket. A zsába is szerbül lenne, és valami köze van a békához, ami ott lakik minden téglarakás alatt? Anyánk retteg a békáktól, pedig amúgy nem fél semmitől, ellátja az állatokat is – elvégez apánk helyett, napszámosokat fogad, nem könnyű, most veszekedni sem lehet.

Két nevük van

A szavakkal egyébként is folyamatosan gondok vannak, berlej, burlej, börlej vagy börli a termelt dohány neve, azzal van a legtöbb munka, és minden halaszthatatlan. Mindenki másképp mondja a búzafajtákat, a gyümölcsfák neveit, a tenyészállatokat, nem beszélve az okozott zavarról, amikor mi, gyerekek koncentrátot kezdünk mondani a sertéstápra az addig használt koncert helyett. Az infláció szót már jól ismerjük, az öregek még régi pénzben beszélnek, hárommillió dinár a harmincezer helyett, és hiába vágtak le néhány nullát, az új pénzben is drágul minden, főleg az építőanyag.
Orvos, kórház, reumatológia, ortopédia, injekció, kenőcsök, gyógyszerek, derékkötöző pánt, egyre nagyobb a rémület. Mintha már javulna, aztán megint kiújul, a bátyámmal fülelünk minden elhangzó szóra, de alig mondanak valamit, kérdezni nem merünk, halljuk, hogy a végén minden jóra fordul, halljuk, hogy nem lesz ennek jó vége.

A sok fecsegésből és a némaságból emelkedik ki Csontkovács Pista bácsi és Csehszlovákia. Mintha egy népmeséből lépne elő, sose hallottuk még ezt, hogy csontkovács, Csehszlovákiát is ritkán, de tudjuk, hogy ott is élnek magyarok, ugyanúgy, ahogy mi is magyarok vagyunk.

Hogyan terjednek ezek a hírek, milyen rokoni, ismerősi kapcsolatok szövedékén? Szájról szájra valóban, mint a népmesék, valaki hallott róla, talán Magyarországon, a magyarországiak is egymástól meg a felvidéki rokonoktól? Kerül egy cím, Érsekújvárig kell venni a jegyet, Nove Zamky, ez is természetes, hogy ott is két nevük van a településeknek, akárcsak nálunk, és hogy onnan még valahová menni kell tovább. Azok, akik a rémtörténeteket mondják, ugyanazok hozzák a reményeket.

Ugyanebben a Délmagyarországban jelenik meg a Kiskőrössy Halászcsárda hirdetése, hogy 18-án és 19-én magyarnóta-estet tartanak az Újvidéki Rádió énekesei, Boros Mirjana, Boros István és Gubik Mira. (Pontosabban Novi Sad-i Rádiót írnak, és a Tisza-parti Kiskőrössy csárda is még egy s-sel írja ekkor a nevét.) Nemcsak Gubik Miráék járnak át Szegedre, hanem a horgosi, magyarkanizsai, csantavéri asszonyok is ott árulják a piac szélén a portékájukat – a Triesztből hozott nejloningeket, Super Rifle nadrágot, jugoszláv kiadású magyar Képes Bibliát. Nem csoda, ha lecsorognak a hírek a Tiszán, hogy Cseszkóba kell utazni a beteg gerinccel, Csontkovács Pista bácsi majd helyre teszi.

Vödörrel a vizet

Először Szabadkára utazik a sínbusszal, onnan vesz nemzetközi jegyet. A szorongásra, az aggodalomra sem emlékszem, hogy hány napig volt oda. Az maradt meg, hogy jön haza elégedetten. Sokszor újrameséli az utat, az átszállást Budapesten, hogy hogyan és mit vásárolt abból, amit kértünk, lemezeket, Hóvirág sajtot, könyveket, mi volt Érsekújvárban, az egyik meg a másik határon, hol, kivel, mikor milyen nyelven beszélt.
Korán reggel ott van a csontkovácsnál, de már sokan állnak a bezárt kapu előtt. Várni kell, míg ellátja az állatokat – míg elvégez, meséli apám –, mert csak azután kezd rendelni, miután adott a teheneknek és megfejte őket. Mert az állatok az elsők, azok nem bírnak várni, nem kell nekik óra, ha nem jön időben a széna, bőgni kezdenek. Úgy, ahogy bejött az istállóból, a konyhában fogadta a betegeket. Mindenhonnan jöttek, autókkal, gyalog, közelebbről is, Magyarországról is, ott várt mindenki a ház előtt. Meséli, hogyan tapogatta, nyomogatta végig a gerincét, hogyan igazgatta helyre a behajlított ujjaival a csigolyákat. És egyszer csak érezte, hogy jó, hogy helyreroppant a gerinc. Nem kért az semmit, de amit adtam, azt elfogadta. Olyan volt minden, mint nálunk a kiskonyhában, a Csontkovács Pista bácsinak is a tehenek az elsők. Ő is vödörrel viszi nekik a vizet.
A Délmagyarország másnap is röviden tudósít a csehszlovákiai mozgalmas politikai fejleményekről, aztán az ünnepek miatt a következő szám már csak 22-én, csütörtökön jelenik meg. Az első oldalon a csupa nagybetűs KÖZLEMÉNY azzal a baljós bevezetővel, hogy „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták a következők közlésére:” és jönnek a gondosan becsomagolt részletek a testvéri csehszlovák népnek nyújtott támogatásról, gondolatjelek közé ékelve a lényeget: „együtt más szövetséges országokkal”, továbbá a segítségbe „beleértve a fegyveres támogatást is”.
Apámnak sokáig ez volt az egyetlen külföldi útja, aztán is csak hozzánk jött el néhányszor, miután Magyarországra költöztünk a háború elől. Nem tudom, hogy Csontkovács Pista bácsi utazott-e bárhová Szelőcén kívül. Ma wellnessközpontokban tartana bemutatókat, nemzetközi workshopokra hívnák, röpködne a nagyvilágban. Hacsak otthon nem tartanák a tehenei.