Ladányi István: A megkönnyebbülésről

Minden rendben van, erre ébredsz. Felemeled a telefont, felvillan a kijelző, 4.35. Fél öt múlt, világosodik, minden rendben.
Akkor hát vége van ennek is.
Dehogyis ért váratlanul.
Próbáltad elképzelni, hogy milyen lesz, de valahogy sose jutottál a végére, elvesztél a részletekben. Mindig jöttek újabb körök, még egy váratlanul előálló probléma, gyorsan megoldandó feladat, egy újabb határ és egy újabb határidő, sürgető szó, kedvező kezdeményezés, egy újabb bénító kétségbeesés.

4.49
Megszunnyadtál egy kicsit, nem is tudod, hogy meddig aludtál, aludtál-e egyáltalán, vagy csak elbóbiskoltál egy pillanatra, csak erre a megkönnyebbülésre eszmélsz magadra, hogy hát nincsenek újabb körök, nem jönnek azok a párbeszédek, amelyeket annyiszor, annyi változatban lepergettél a fejedben, mostantól minden és mindenki más lesz egy kicsit, megszűnik ez a nyomás, ez a készenlét az újabb kiszámíthatatlanságra, az óvatoskodásra, vége a halogatásoknak és a sebtében meghozott döntéseknek. És amit eddig próbáltál elkerülni, az most már önmagától nem lesz, ez lesz egyfolytában, egy álltában, ebben leszel. Hallatszik valami állandó morajlás, de nem tudod eldönteni, hogy a csendnek vagy a zajnak a része, hogy a tegnaphoz vagy a mához tartozik, amit tegnap ünnepeltetek, vagy amit tegnap sirattatok, retorika kérdése, hogy mire futtatod ki, de nincs retorika, hagyod.
Minden rendben van, hallod vagy mondod. Semmi sincs rendben persze, tromfolsz, de most épp kel fel a nap, felébredtél, és világosan tudod, hogy ez nem az alkonyat, hanem a reggel, 4.35 a telefon kijelzőjén, 5.13, nem sokat aludtál, épphogy ledőltél egy kicsit, miután mindenki elment. Nemsokára megjönnek a gyerekek, vagy holnap jönnek meg, elszunnyadtál egy kicsit, lehet, hogy ez még csak szerda, legfeljebb csütörtök lehet, lehet, hogy kicsit előreszaladtál az időben, pénteken jönnek, de már most úgy vagy, hogy jó ez így, mint amikor kiküldtek az iskolából, mert rosszalkodtatok, így mondták, pedig csak jött valami megállíthatatlan érzés, eszeveszett jókedv, amitől elvesztettétek a fejeteket, viszketegség, amitől ugrálni kellett és forogni, hogy forogjon a szoknyátok, és nevetni, annyira, hogy bepisiltetek, hát kell ezért haragudni, ugyanez a megkönnyebbülés most, hogy akkor most már nem kell jónak lenni, hiszen úgyis kiküldtek, nem kell odafigyelni, végre nyugalom van, mint a dutyiban. Pedig épphogy kizártak és nem bezártak, nem vagy dutyiban, börtönben, tömlöcben, áristomban, sitten, kóterben, kaptárban, mennyi szép szó, amelyeket nem használtál, idegen szavak, olvastad őket, mindig másról szóltak ezek a szavak, hős vagy bűnös férfiakról, de értetted őket azért épp elég jól.
Micsoda ötlet, noha kézenfekvő, ha valaki gondolkodni kezd, micsoda ötlet bezárni vagy kizárni valakit, bezárni magad, és kizárni a többieket, bezárni magatokat, kiszabadítani a többieket, mennyi változat, téged kivéve bezárni mindenkit akár. Nem kell hozzá más, csak a test, a másik teste vagy a sajátod, megfogod, foglyul ejted, a tied, fogságba veted, ellököd magadtól, nem kell neked, ne is lásd. Lehet, hogy mégsem elég a test, kell még valami, az elme vagy a lélek, hogy lehessen az öröm meg a szenvedés, a megelégedés, a diadal, mert anélkül a kizárás meg a bezárás semmit sem ér.

5.55
De most minden rendben, erre ébredtél, 5.57, hat óra, nincs semmi baj. Nincs. Semmi. Baj. Három negatív szó, kösz, Fodor Ákos! Lám, az irodalom is milyen nagyszerű, hogy van. Pedig tegnap is még hogy picsogott itt az a kettő, hogy ők kimaradtak valamiből. De hát az irodalomból nem maradtak ki, ők írják, ők olvassák. Se kizárva, se bezárva, mindenestül a részesei. Fodor Ákos, vajon mi lehet vele, megvan-e még, hirtelen nem is tudod, hogy melyikőtök az öregebb, már épp elgondolkoznál, mikor is találkoztatok, és akkor ki milyen idős volt, de most nem tudsz ezen gondolkozni, mert most azon gondolkodsz, hogy mi is lesz ma, talán visszaalszol még egy kicsit, hiszen épphogy csak lepihentél, mint egy regényhős a nagy fáradság után, amikor eldől kimerülten, aztán felébred arra, hogy mostantól minden megváltozott. Hogy vége a csatának, ő elbóbiskolt egy kicsit végtelen kimerültségében, lent ünnepelnek a kikötőben, de ő távol van már győzelemtől és vereségtől, messziről jön az ünneplés hangja, nem is tudja, hogy amit itt hall, az a zajhoz vagy inkább már a csendhez tartozik. Itt hever fent a széles várfalon, amit megmászott, ahol eldőlt nagy fáradtságában, és itt fekszik mellette egy oktalan macska, aki talán az ellenséghez tartozik, de ennek sincs már jelentősége, hogy kihez tartozik a macska, kihez tartozik mostantól ez a kikötő, ahol ünnepelnek, kié a tenger, amin idehajóztak, kié az ég és rajta a csillagok, amelyekhez igazodtak, kié a tenger egyáltalán, és benne a halak, mindig az mondja meg, aki nem kérdezi, és kihez tartozik otthon a meglazult kőkerítés, amit ki kell most már javítani, azzal kezdem, mondja a regényhős, amikor felébred a meghódított vár falán, és látja, hogy ez már nem az ő csatája, hogy nélküle is ugyanúgy csatáznak, már nem is emlékszik, hogy hogyan került ebbe az egészbe, de most vége van, most már nem kell bizonyítania semmit, mindegy, hogy kihez tartozik a kőkerítés, ha áll még egyáltalán, kerít majd egy hozzá hasonlóan kiszolgált kőművest, és szép kényelmesen kijavítják úgy, hogy át lehessen lépni rajta, hogy rá lehessen ülni, hiszen mire másra is való egy kőkerítés, mint hogy megpihenjenek rajta. Megpihennek, bevandát isznak majd közben, mindegyik parton, mindegyik szigeten más egy kicsit a bevanda, a szó ugyanaz, de mindig egy kicsit mást jelent.

6.48
Ugyanezt érzed te is, mint a hősöd, akit nemrég olvastál, pedig te nem is kiszolgált katona vagy, hanem egy öregasszony, voltaképp az vagy, nézzünk csak a tükörbe, vagy ne nézzünk a tükörbe, minden rendben, nincs semmi baj.
Egyszer azt mondta neked egy idősebb asszony, jóval fiatalabb, mint te vagy most, vagy talán egy regényben olvastad, hogy ha rád talál egy állat, az azért jön, hogy üzenjen neked valamit. De te nem hiszed, hogy lenne ilyen üzenet, hogy akár egy embernek, akivel leélted az életed, akár egy állatnak, aki hozzád társult egy-másfél évtizedre, lenne valamilyen rajta és rajtad túlmutató üzenete. Hogy direkt küldte volna hozzád valaki, hogy nem véletlen, hogy előtte épp nem tartott veled az a másik, hanem elment a maga útján valaki mással, hogy ezek túlmutatnának egyikőtökön vagy másikótokon. Magát üzeni, aztán megszűnik az üzenet, megvonja magát tőled így vagy úgy, elhallgat, te még hallgatod, de nem tudod eldönteni, hogy az, amit hallasz, az a zajhoz vagy a csendhez tartozik. Elmondtatok ugyan egymásnak egyet s mást, miután találkoztatok, hogy ki merre járt korábban, de hát ezek csak szavak, mindig is óvatosan bántatok a szavakkal, és ez épphogy nem jelenti azt, hogy ettől az óvatosságtól igazabbak lettek volna. Azt hiszem, hogy semmi sem miattam van a világon, ahogy én sem mások miatt vagyok itt – ezt is regényben olvasod, de akárha te is mondhatnád. És hogy az emberek csak beképzelik maguknak, hogy ők vannak a középpontban, magukat teszik a dolgok közepébe. Pedig a dolgoknak nincs közepe. Azt hiszem, omlékony ez a kerítés is a regény története meg a te történeted között, és noha minden más a regényben, mégis magadra olvasod, te vagy az az öregember, aki megharcolta a maga harcait, mire a végén, persze minek a végén, rájön aztán, vagyis hát azt gondolja, hogy voltaképpen egyik harc sem volt az övé, és te vagy az az öregasszony is, aki ezt olvassa, és a másikban magára ismer.

7.39
Te vagy az öreg Szindbád is, meg Majmunka is, már nem is tudod, hogy melyikük álmát álmodtad, amikor felébredtél erre az indokolatlan jó érzésre, és már fél nyolc is elmúlt, 7.48, minden rendben, reggel van, vége van ennek is, noha el sem kezdődött igazán, de ezek csak keresett, sőt még inkább önmagukat kínáló szavak, de hát jöjjenek, ha már annyira akarnak, mert noha semmi okod rá, hogy jobban érezd magad, mint tegnap este, mégis bűntelenül ébredsz fel, mintha nem kezdődne és nem végződne és pláne nem folytatódna, csak úgy adódna az egész.
És ha nem jönnek, ha senki sem jön ma, akkor is itt lesznek most már. Ilyen lehet a feloldozás, testen, kőkerítésen, arkangyalokon túl, amikor különösebb fanfárzengés, trombitálás nélkül elfogadják.