Kalliász és Miu, a gyarmatosítók

Robert Perišić horvát író könyve egyszerre macskatörténet és ókorregény. A görög gyarmatosítás ellentmondásos korszakában játszódik: egy Issza nevű polisz (a ma horvátországi Vis szigetén állt) megalapításáról szól, mégsem klasszikus értelemben vett történelmi regény. A polisz elsősorban a szervezett, racionális világteremtés jelképe, mely egy idő után szörnyeteggé alakul, törvényei, hatalmi manipulációra alkalmas viszonyai veszélyessé válnak, lelki és erkölcsi torzulásokhoz vezetnek. A fő vonal a természetközeliség és a társadalmi, hatalmi rendszer konfliktusa: ez nem különösen új ötlet, viszont a szemléletmód hatványozottan ökopoétikus, és egyáltalán nem teátrálisan konfrontatív, mint a felvilágosodás szokásos paraboláiban.
Egy szürakuszaibeli rabszolgafiú (Kalliász) világra eszmélésének története bontakozik ki előttünk, melyet alapvetően változtat meg egy egyiptomi macskával (Miuval) kötött véletlenszerű (sorsszerű?) ismeretség. A hatalmi viszonyok és a természetesen kialakult érzelmi állapotok, a filozofikus és gyakorlati jövővíziók és az öngerjesztő biológiai programok közti viszonyok ábrázolása kerül fókuszba. Kalliász épp a természet kiismerhetetlen törvényszerűségei miatt kerül konfliktusba ura fiával, s egy különösen emlékezetes macskakínzós jelenet után (melynek lényege az engedelmesség megtagadása, hiszen a szolga az úr eszköze, így a bűn végrehajtásáé is) úgy dönt, hogy kilép kiszabott társadalmi szerepéből, fellázad és megszökik. A szökés elsősorban hajóra szállást jelent, a hajóra azonban az egzotikusnak számító, társadalmi státuszt is jelző macska mellett egy született rabszolga, egy szamár is elkíséri, akinek istállójában a szökevény Kalliász a nehéz időket átvészelte. Mikro azonban nem apuleiusi aranyszamár: sorsa, hajlamai nem kevés fejtörést okoznak a szamárszöktetőnek; nem válik emberré, s kétséges, hogy az emberi empátia képes-e egyáltalán segíteni rajta.

A szöveg ifjúsági regényként is olvasható, noha ezt a pikareszk fejlődésregény- és állatregény-narratívát minduntalan meg-megtöri a filozofikum, a be-beszivárgó anekdotizmus és a sok-sok poétikus észrevétel, ahogy a megszemélyesített mediterrán szél (a Széllelbélelt című alfejezetekben) kommentálja az eseményeket, és megítéli az emberi vagy állati sorsot. Ez a beszédes szélisten mintha Klaudiosz Ailianosz „tarka” történeteit, állatmondáit, vagy épp Lukianosz szellemes eszmefuttatásait testesítené meg, s noha látszatra szinte tudatlanul közelít a fizikai létezéshez, valójában túl sokat is tud az emberről.

Mozgó fókuszú elbeszélést kapunk, mely az ember kiemelten magas pozícióját minduntalan megkérdőjelezi. A társadalmon belüli mozgások érzékeny ábrázolását a rabsorsba döntött, a szabad cselekvés lehetőségétől megfosztott és a polisz ügyes-bajos dolgaiban több-kevesebb tudatossággal bekapcsolt férfi pozícióiból látjuk, de a „mögöttes” mintázatok is fokozatosan kirajzolódnak. „Mert az »én« a történettől függ” – olvasható a regény elején. És a történet mitől függ?

„Nincs föld. Nincs semmi, jól jegyezd meg, csak a polisz van” – mondja Teogenész, a túlbuzgó építész, akinek a fia Athénba szökött egy férfival, és Platón iskolájában a „harmadik sorban filozofál”, s aki Kalliászban talál gyerekpótlékot, a városépítésben életcélt, végül mégis (úgymond érdemei elismerése mellett) száműzik. Kalliász származásáról is izgalmas összefüggések derülnek ki, az egyéni sors igazsága azonban elbukik. Előbb a közösségi érdekek manipulatív csapdájába esik, akárcsak maga a valóság. Minden értelmezés kérdése, és az ügyes retorikai megoldások formálják a történelmet, a görög észjárás sztereotípiája épp az, hogy nem sztereotipizálható.
A regény érdekes vonulata, ahogy a jelen beszivárog a szövegbe, vagy ahogy a kulturális emlékezet működését is dokumentálja. Kalliász fiának sírköve ma múzeumi tárgy, története pedig korántsem múzeumi, hanem eleven regény, mely egyben az elbeszélés hitelességét is hangoztatja. A legsikeresebb kolonista nem a menekült, az őslakosokkal szimpatizáló, végeredményben szerencsésnek mondható Kalliász lesz, hanem Miu, aki egy Arion nevű idős férfi kandúrjával, Éllel létrehozza az isszai macskakolóniát. Ember és állat viszonya fontosabb lesz, mint elsőre tűnhet: ez összefügg az antik világképhez, az istenekhez való viszonnyal és a püthagoreus tanítással is. Több deformált emberi jelenség az állati létből válik érhetővé Kalliász számára is: ilyen például a anyaság vagy az anyához való viszony kérdése, illetve a sors változékonyságához való idomulás a játékok rítusain vagy a tanuláson keresztül. A tudás alternatív formáit vagy szinte mesebeli segítők, általában véve különcök, legalábbis peremre sodródott alakok közvetítik, vagy az alaposabban kiismert állatok. A kapcsolatteremtés legmagasabb foka a felelősségvállalás, az a felelős szeretet, melyet a leginkább talán Lázár Ervin meséiből ismerünk, s amely a sikeres társadalmi szocializációval sokszor szembekerül.
A regényt Ladányi István lendületes, árnyalatgazdag fordításában olvashatjuk.

Robert Perišić: Hajó Isszára
Fordította Ladányi István
Gondolat Kiadó, 2025, 264 oldal