Jobban is megtanulhatnak szlovákul a magyar diákok – pontos helyzetfelmérésre és jó pedagógiára van szükség

A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara kutatócsoportja Vančo Ildikó vezetésével 2024 óta dolgozik egy kétéves projekten, melynek címe: A leendő szlováknyelv- és irodalomtanárok felkészítése a magyar tannyelvű iskolákban végzett tanítási gyakorlatra. Az ehhez szükséges forrásokat az oktatási minisztérium pályázatán nyerték el, amelyet az Európai Unió Helyreállítási Terve keretében hirdettek meg. A csoportban a nyitrai egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatói is helyet kaptak, ugyanis a szlováktanárokat ők képzik – míg a projektgazda egyetemi karon tanulnak a magyar nyelvű óvodapedagógusok és tanítók.
A projekt azzal is foglalkozik, hogy a már említett, reálisnak tűnő sztereotípiákat ellenőrizzék. Nem sima „ködoszlatásról” van szó. Tényszerűen tudni kell ugyanis, hogy az alsó, majd a felső tagozatosok valójában hogyan viszonyulnak a szlovák nyelvhez, s hogy ebből mi következhet egy tanórán. Egyszerűen fogalmazva: a felmért valós és aktuális helyzetre kell reagálnia a pedagógiának.
A „reakciónak” a nyitrai projekt esetében konkrét és maradandó kimenetei lesznek – sőt már vannak is. Az egyetemen a jövendő tanárok kurrikulumát szeretnék módosítani. Ennek eszközei az új tantárgyak, valamint a módszertani anyagok. És valahol ide lehet sorolni az olyan eseményeket is, mint az október 7-i műhelymunka a Közép-európai Tanulmányok Karán.

„Kicsit tetszik”
A projekt keretében zajló kutatásokról Oros Bugár Anna és Patrik Petráš számolt be. Előbbi az alsó tagozatos felmérést ismertette, melynek során országszerte 995 tanulót kérdeztek meg a magyar iskolákban. Egyértelműen kiderült, hogy ami a nyelvi attitűdöt illeti, a másodikosok még pozitívan tekintenek a szlovák nyelvre: 53,79%-uk azt válaszolta, hogy tetszik nekik. Gyakorlatilag még a harmadik évfolyamban is ugyanez a helyzet, ám utána 40,14%-ra, ötödikben pedig 34,81%-ra zuhan a mutató, vagyis csak minden harmadik gyerek adott pozitív választ. Viszont: 47,51% válaszolta azt ötödikesként, hogy „kicsit tetszik” – ami azt jelenti, hogy az ő kedvüket is meg lehetne hozni a szlovák nyelv tanulásához.
Évfolyamonként csökkenő tendenciát mutat a szlovák nyelv használatának kedveltsége, ahogyan a szlovákóráké is. Ugyanakkor a „Szerinted jó, hogy tanulsz szlovákul?” kérdésre kapott válaszok másodiktól ötödikig stabilan azt mutatják, hogy a gyerekek 74-76%-a felismeri a szlovák nyelv tanulásának fontosságát.
A műhelymunka során rendre visszatérő megállapítás volt, hogy a tanórákon a pedagógiai újítások hozhatják el a fordulatot: a módszertani innovációk, a pozitív élmények és sikerélmények biztosításával el lehetne érni, hogy a tanulók kezdeti pozitív érzelmi attitűdje a teljes oktatási folyamatban megmaradjon.

Nem csak regionális különbségek
A kutatás további eredményének számít annak feltárása, hogy a szlováknyelv-tudás szintje között több mutató alapján regionálisan is óriási különbségek vannak: különösen a magyar nyelvterület középső (pl. Ipoly menti, nógrádi) vidékei maradnak le a nyugati régiókhoz (pl. Felső-Csallóköz) képest. A felmérésben olyan iskolák is részt vettek, amelyekben túlnyomórészt roma gyerekek tanulnak; a kapott adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a nem roma etnikumú kisiskolásokhoz képest rosszabb eredményeik vannak. Így tehát feketén-fehéren szembesülhetünk azzal, hogy komoly regionális és társadalmi különbségek nehezítik a szlovákoktatást.

Mindenesetre a markáns különbségek alapján felmerül az az ideális, gyakorlatilag álombéli helyzet, ahol a pedagógusokat a munkahelyük társadalmi adottságai szerint kellene felkészíteni. Itt egyszerűen arról van szó, hogy egy felső-csallóközi iskolában egészen máshogy kell dolgozni, mint egy nógrádiban, hiába beszélünk mindkét esetben alapiskoláról. Utóbbi esetben pedig még a szegregált roma családokból származó gyerekek tudásával is kellene kezdeni valamit. A műhely során az is felmerült, hogy a pedagógusoknak folyamatos, célzott továbbképzést kellene biztosítani. Összességében tehát egy nagyon dinamikus és érzékeny rendszerre lenne szükség.

A dilemmáról megkérdeztük Vančo Ildikót, aki szerint a gordiuszi csomót a személyre szabott oktatás megerősítésével lehet átvágni – akár tudásszintbeli, akár komoly társadalmi különbségekről legyen is szó. Huber Máté, a Szegedi Tudományegyetem oktatója is érintette a kérdést az előadása során, ő az oktatás individualizációjáról beszélt. Emellett rendkívül fontosnak tartja (s oktatóként ezt műveli is) a pedagógushallgatók iskolalátogatását – vagyis hogy a jövendőbeli tanítók a gyakorlatban szembesüljenek a szakmai munkával, s hogy arra az egyetemi kurzus keretében reflektálni tudjanak.
A nyitrai kutatócsoport részéről Patrik Petráš a felső tagozat évfolyamainak eredményeiről számolt be, amelyek szintén alátámasztották a regionális eltéréseket. Noha kilencedikig nőnek a szlováktudás mutatói, a diákok összességében nehéz, „igényes” nyelvnek tartják a szlovákot – s az órákon leginkább az írásbeliktől, valamint a tollbamondásoktól tartanak. Az is látható ugyanakkor, hogy megvan az akaratuk arra, hogy a mindennapokban is használják ezt a nyelvet, amelynek idegen nyelvként való oktatását több mint felük támogatta. Petráš a módszertani tippek során külön hangsúlyozta az esztétikai élmény nyújtását – konkrétan Daniel Hevier versét említette, amelynek megfelelő tálalásával pozitív hatást lehet elérni a szlovákórán.

További kutatásra lenne szükség
A műhelymunkán végig jelen volt Petőcz Kálmán, az oktatási minisztérium Nemzetiségi és Inkluzív Oktatás Főosztályának vezetője, aki láthatóan értékelte a nyitraiak erőfeszítéseit. A kutatás egyik legfőbb érdeme szerinte az, hogy pontos adatokkal és helyzetképpel „demitologizálja” a szlovák nyelv oktatásáról élő sztereotípiákat. Emlékeztetett: maga a téma évtizedek óta mindenféle érzelmeket vált ki – most azonban végre már el kellene kezdenünk tudományos alapon megoldani a problémákat. A kulcsfogalom szerinte az „élmény”, vagyis azt kell elérni, hogy a lehető legtöbb gyermek számára élményszerűvé váljon az iskolai szlováktanulás.
Vančo Ildikó lapunknak arról beszélt, hogy óriási szükség volt a kutatási részre, mert folyamatosan lehetetlen helyzetet teremt az, hogy „50 éve beszélünk valamiről anélkül, hogy a témáról komoly felméréseink lennének”. A felmérésüknek azonban vannak korlátai is a kétéves projekt végességéből adódóan. Habár most a kvantifikált számokból kiderül egy s más, minden érintett kutató számára egyértelmű, hogy itt rendszeres monitorozásra lenne szükség. Akár néhány év alatt is nagy változások állhatnak be az iskolarendszer átalakulása, a diákok attitűdje vagy akár a digitális eszközök miatt. Vančo hozzátette: rendkívül fontos lenne a használatban levő szlovák nyelvtankönyvek részletes elemzése, ami viszont rendkívül aprólékos és időigényes munka.
A felmérés továbbá azt is mutatja, hogy az alapiskolai oktatás óriási lépéskényszerbe kerülhet, mire a gyerekek felső tagozatba kerülnek. Az, aki ötödik osztályban nem ér el adott szintet szlovákból, a hiányosságokat utána már csak nagy nehézségek árán tudja behozni. Vagyis a legkevésbé sem túlzás azt állítani, hogy az alsó tagozat kritikus fontosságú periódus a szlováktanulásban.

Kísérleti kurzusok és kezdeményezések
A módszertani anyagok elkészítése mellett már van két „kísérleti” egyetemi kurzus, amelyet a nyitrai pedagógushallgatóknak kínál az egyetem. Ezeket a kutatócsoport részéről Ján Gallik és Michal Krauter mutatták be. Az egyik tantárgy során a diákok praktikus készségekre tehetnek szert, amellyel az óravezetés során nyomon követhetik a tanítás konkrét eredményét olyan módszerekkel, amelyeket a idegennyelv-tanítás során használnak az iskolákban. A hallgatók saját „portfóliót” készítenek el a módszereikből, amelyek sora szinte végtelen. A másik kurzus olyan „sajátos képességekre” összpontosít, amelyek a magyar iskolákban az oktatás során tapasztalható sajátos magyar–szlovák kétnyelvűségre vonatkoznak. A fő cél az, hogy megszűnjenek a szlovák nyelvű kommunikációt okozó akadályok mind a diákoknál, mind a pedagógusoknál. Noha a műhelymunka kezdeményezői a nyitraiak voltak, az esemény végül egyfajta közös ötleteléssé vált, amelyen nemcsak az előadók, hanem a meghívott vendégek is szót kaptak. Sýkora-Hernády Katalin, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának munkatársa egy általuk végzett, a szlovákoktatásra is vonatkozó kutatásról számolt be. Ennek is új tantárgyak, valamint módszertani anyagok az eredményei. Emellett szó volt még az Élő képek (Živé obrázky) és a Szlovákul játékosan (Po slovensky hravo) tankönyvcsaládokról is, amelyekről készítőik, Skabela Rózsa és Bakos Adrienn adtak elő. Végül a Cseregyerek programot működtető Végh Orsolya számolt be a tapasztalatairól háromgyerekes szülőként. Utóbbi három előadón rendkívüli módon érződött, hogy ki-ki hosszú évek óta folyamatosan gyakorlati kihívásokkal szembesülve próbál javítani a szlovákoktatáson.

Az a nagy nyelvtani szigorúság
A projektek, kezdeményezések sora felvetette azt a kérdést, hogy ezek a (látszólag) egymástól független próbálkozások az összkép tekintetében jók-e vagy sem. Egy szétfejlődésnek vagyunk-e tanúi, esetleg épp ellenkezőleg: a különböző módszerek, anyagok, kiadványok valahol kiegészítik egymást? A két tankönyvcsalád például markánsan eltérő koncepció alapján készült – ám Vančo Ildikó szerint ez épphogy jó dolog. Az iskolai óralátogatásokon ugyanis kiderült, hogy a pedagógusok saját módszereik szerint választanak a tankönyvcsaládok között – s azt is meg kell jegyezni, hogy az eltéréseik ellenére a központilag előírt tananyaghoz egyképp igazodnak.

A projektek körüli viták során számos más fontos, „paradigmaváltásnak” is nevezhető feladat felmerült. Vančo Ildikó szerint a szlovák többségnek is át kell gondolnia bizonyos rögzült elképzeléseket: „A legnagyobb tennivaló – és ezt nagyon szeretném már végre hangsúlyozni –, hogy a többségi elvárásokat valahogyan megváltoztassuk. A szlovák nekünk nem anyanyelvünk, ráadásul az anyanyelvi beszélő is nagyon sok szinten beszéli a nyelvet. A cél egy megfelelő szintű kommunikáció biztosítása lenne, ami az emberek nagy többségének szépen megy, ha például nem tart attól, hogy »mit fognak szólni«, ha valamilyen nyelvtani hibát vét.”

Ráadásul azzal is számolni kell, hogy még a szlovák iskolákban is a standardizált nyelv az etalon – adott esetben azzal a kitétellel, hogy a saját dialektusaikat is alacsonyabb rendűnek tekintik. Ez egyébként a magyar nyelv esetében is meglevő jelenség. Gyorsan megérthető, hogy ilyen nyelvtani „szigorúság” mellett a szlovákiai magyarok által használt nyelvjárások, de még a változatos színvonalú szlováknyelv-használatuk is – egyelőre – kevés megértéssel találkozik. Emellett a többségi társadalomnak és a szlovákiai oktatásügynek azt is meg kellene értenie, hogy a kisebbségi iskolák, közöttük a magyar iskolák nem csupán a tananyagot adják át anyanyelven, hanem alapját képezik a jövő generációja identitásának, emellett kultúraátadó szerepük pótolhatatlan.