Hogyan vált Európa peronistává?

A legtöbb európai vezető tudja, milyen reformokra és költségvetési megszorításokra van szükség a termelékenység fellendítéséhez, az innováció előmozdításához, a szabályozás korszerűsítéséhez, a közkiadások megfékezéséhez és a védelmi vonalak megerősítéséhez. A jóléti intézkedések évtizedekig tartó bővítése után azonban a választók vonakodnak lemondani a szociális vívmányokról.

Az európai választók kockázatkerülővé váltak, és egy olyan életszínvonalhoz ragaszkodnak, amely már nem tükrözi az alapvető gazdasági alapok állapotát. A rövid távú késztetéseknek engedve pedig mind a baloldali, mind a jobboldali pártok  fenntarthatatlan ígéreteket téve versengenek egymással, egy populista ciklust táplálva, amely elmélyíti a polarizációt. Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke, egykori olasz miniszterelnök az európai versenyképességről szóló, alapvető fontosságú 2024-es jelentésében arra a veszélyre figyelmeztetett, hogy a kontinens könnyen múzeummá válhat: gyönyörű, történelmi és egyúttal jelentéktelen hellyé, ahol a turizmus az egyetlen versenyképes iparág. Míg a legtöbb európai vezető sűrűn bólogatott Draghi megállapításait hallgatva, mára úgy tűnik, hiányzik belőlük a politikai akarat az ajánlások végrehajtásához.

A francia nyugdíjreform-kísérlet szemléltető példája mindennek.

Emmanuel Macron elnök a nyugdíjkorhatár emelését tűzte ki célul – jegyezzük meg, egy olyan országban, ahol a 65 év felettiek átlagjövedelme magasabb, mint a munkaképes korú lakosságé. Kezdeményezése hónapokig tartó tiltakozássorozatot és politikai zűrzavart váltott ki. A baloldali és a jobboldali populisták egyaránt támadták az ötletet, azzal érvelve, hogy a költségvetési hiányt csak a gazdagok adóemelésével lehet csökkenteni, annak ellenére, hogy Franciaországban már most is az egyik legmagasabb az adóterhek aránya a gazdag országok között. A javasolt nyugdíjreform végül annyira mérgező témává vált, hogy a kormány félretette. Ahogy Roland Lescure, az újonnan kinevezett pénzügyminiszter összefoglalta a helyzetet: „Ez volt a kompromisszum és a politikai stabilitás ára.”

Vagy nézzünk meg egy másik beszédes példát: az egyre ellenségesebb geopolitikai környezetet, illetve ennek következményeként az egyre sürgetőbb igényt Európa védelmi pozícióinak megerősítésére. Sok európai vezető – pontosan ismerve a választók prioritásait – vonakodik növelni a védelmi kiadásokat. Spanyolország például továbbra is messze elmarad a NATO által kitűzött, a GDP 2%-ában meghatározott védelmi kiadási kötelezettségétől, a szövetségesek ismételt figyelmeztetései és az Európa keleti szárnyát érintő növekvő fenyegetés ellenére.

Olaszország a maga részéről ugyan bejelentette, hogy növeli a védelmi kiadásait, de tulajdonképpen annyit tett, hogy különböző számviteli manőverek álcája alatt infrastrukturális projekteket „ad el” katonai kiadásokként. Ahogy Pol Morillas spanyol politológus rámutat: Európa ugyan helyet akar magának a globális hatalmak asztalánál, de a részvételi díjat nem hajlandó megfizetni.

A felhozott példák egy szélesebb körű európai válság tünetei. A kontinensen a politikusok olyan választókkal szembesülnek, akik nem hajlandók elfogadni a valóságot, hogy a demográfiai csökkenés, a visszaeső termelékenység és az adósságfelhalmozás kombinációja egészen egyszerűen fenntarthatatlan.

Szögezzük le: Európa nem Argentína. Az európai szavazók azonban egyre inkább hasonlítanak argentin „kollégáikra”, akik az elszabadult infláció és az adósságteljesítés folyamatos késedelmei ellenére egészen a közelmúltig hajlamosak voltak bedőlni a baloldali színezetű peronizmus/kirchnerizmus által kínált könnyű „megoldásoknak”. Szívesen elhitték, hogy a támogatások, a klientelizmus és a folyamatosan bővülő közszféra hozza el a szép új jövőt.

Ahogy Európában, úgy Argentínában is tudták a politikusok, mit kell tenni. 2015 és 2019 között az akkori elnök, Mauricio Macri egy óvatos és fokozatos reformprogrammal próbálta új mederbe terelni a krónikusan rossz gazdaságpolitikát. Ami persze rendkívül népszerűtlen volt, és súlyosbította a választók frusztrációját. Macri hivatali ideje után a kirchnerizmus visszatért, és a válság elmélyült. A felelőtlen költekezés és az életszínvonal csökkenésének évtizedei után a választók 2023-ban a libertárius Javier Mileinek hittek. S miközben elnökként Milei a „politikai elitet” ostorozta, olyan gazdaságpolitikai útra lépett, amelyet nagyrészt Luis Caputo pénzügyminiszter és egykori JP Morgan-bankár tervezett, aki korábban, a Macri-kormány alatt a központi bank vezetőjeként próbált reformokat végrehajtani.

Milei „láncfűrészes” megszorításai – amelyek Görögország 2009-es adósságválságának a kezelésétől eltekintve a modern történelem leggyorsabb és legintenzívebb közkiadás-csökkentését hozták – segítettek stabilizálni az államháztartást, és több mint egy évtized után először eredményeztek költségvetési többletet. A költségvetési mutatók javulása azonban társadalmi költségekkel járt: ide tartozik mindenekelőtt a szegénység jelentős növekedése (a 2023 első felében mért alig több mint 40%-ról 2024 első felében közel 53%-ra nőtt a ráta), a jövedelmi egyenlőtlenségek fokozódása, a munkanélküliség növekedése és a politikai polarizáció elmélyülése. Senki sem tudja, hova vezet Milei kísérlete, de óva intenék attól, hogy az októberi félidős választásokon megerősített mandátumát a libertárius ortodoxia teljes körű támogatásának tekintsük. Az eredmény inkább egy olyan választói attitűdöt tükröz, amely – miután történelmileg a folyamatos gazdasági és pénzügyi válságok ellenére is idegenkedett az értelmes reformoktól – elérte a töréspontot, és utolsó reményét egy kívülállóba (egy „antipopulista populistába”) vetette. Aki sokkterápiát ígért, a gyakorlatban egy konzervatív gazdasági programot valósított meg – a társadalom pedig megfizeti az árát.

Az empirikus kutatások azt mutatják, hogy a demokráciák átlagban felülmúlják a populista rezsimeket a hosszú távú gazdasági növekedés, az innováció és a társadalmi jólét tekintetében. Ezzel együtt a demokrácia a rövid távú választási sikernek is kedvez a hosszú távú felelősséggel szemben. 

Amikor a politikai rövidlátás emelkedő hullámát éljük, a populizmus nagyobb valószínűséggel virágzik: egyszerű válaszokat kínál az összetett problémákra, elhalasztja a nehéz döntéseket, fokozza a neheztelést. Ennek a csapdának az elkerülése érdekében a vezetőknek el kell szánniuk magukat, hogy olyasmit is elmondjanak a választóknak, amit nem akarnak hallani, a választóknak pedig hajlandónak kell lenniük „megjutalmazni” őket ezért.

Európa jelenlegi pályája azt sugallja, hogy sem a vezetők, sem a választópolgárok nem teljesítenek túl jól ezen a területen. De a valóság, mint mindig, újra utat tör magának. A kérdés leginkább az, hogy Európa a saját feltételei szerint fog-e szembenézni vele, vagy Argentínához hasonlóan megvárja, amíg egy válság kényszeríti rá, amelynek a káoszában a mai érinthetetlennek tűnő jogosultságok teljesen elveszhetnek.

Juncker cinikus poénja egyre inkább jóslatnak hangzik. Európa vezetői tudják, mit kell tenniük. Csak bátorságra – és a választópolgárok támogatására – van szükségük ahhoz, hogy meg is tegyék.

Cristina Ramirez
A szerző nemzetközi politikai elemző

©Project Syndicate