Gáspár-Singer Anna: Tiszta udvar III. – Hangok

A férje hangját hallja beszűrődni a gangról. Hogy mit mond, nem érti, csak azt, hogy valakivel beszél. Halk, monoton párbeszéd, mintha megnyugtatni akarná azt a valakit. Biztos benne, hogy ő az.

Ebéd után épp a konyhába indult, hogy elmosogasson, a kezében még ott a piszkos edény és az evőeszköz. Nem jut tovább az előszobánál. A gangra nyíló ablakot nem nyitja ki, szorosan az ajtóhoz simul. Percekig mozdulni sem mer, nehogy egyetlen hangot is elmulasszon. De azután arra gondol, nyilván csak hallucinál. A férje több mint egy éve meghalt, ő pedig nem hisz a szellemekben. Sem a túlvilágban.

Álmában gyakran látta őt újra. Legutóbb két hete, ahogy Csabával veszekszik nem messze a lakásuktól. Egészen életszerű jelenet volt. Az a kókler szokás szerint rá akart tukmálni valamit, amit a férje persze visszautasított, ebből kerekedett a hangos szóváltás. Jobban mondva Csaba emelte fel a hangját, a férje mindvégig nyugodt maradt.

Igazság szerint sohasem bírta elviselni ezt a fontoskodó, minden lében kanál embert a harmadikról, aki külsejében is olyan volt, mint egy rossz kobold. Bár ártalmatlannak azért nem mondható. Árnyékként követte a lakókat. Ha pedig eszébe jutott valami, bármilyen jelentéktelen dolog, szó nélkül becsöngetett. Néhány alkalommal hozzájuk is, akár este tíz után. Amíg a férje le nem szoktatta róla.

Azon nevettek, hogy elég volt csak kiejteni a nevét, és Csaba nem sokkal később megjelent. Ha nem is pont a lakásuk előtt, de a lépcsőházban vagy odalent a kapuban.

Egy pillanatra megszédül, lepakolja a kezében lévő tárgyakat az előszobai kisszekrényre. Nehezebben veszi a levegőt, az is lehet, hogy múló pánikroham. Mostanában gyakran előfordul. Nem mindig jó a régi dolgokra visszagondolni. Érzi, hogy most is itt van valahol a közelben, pedig ő egész biztosan nem mondott ki hangosan semmit. A férfi nevét pláne nem.

Vasárnap van, Csaba ilyenkor unalmában fel-le járkál a folyosókon. Becsöngetni szerencsére nem mer, ehelyett a közvetlen szomszédainál próbálkozik. Nemrég Tallósnét is megkörnyékezte. Nem volt nehéz dolga, szerencsétlen jóformán nem is lát már. Szintén egyedül él évek óta. A rokonai nem látogatják, holott két felnőtt gyereke is van. És unokái. Az ilyen Csaba-féléknek éppen erre van remek szimatuk. Egy kis udvarlás, pár kedveskedő szó, és azt hiszi, nyert ügye van. Ő viszont világosan megmondta neki, hogy nem kell a segítsége.

Korábban a fogorvosnőnek hordta a közeli kifőzdéből az ebédet. Tele tál, gyorsfutár, harsogta az ajtaja előtt. Pár hónap múlva összerúgták a port, hogy min, arról fogalma sincs. Következett a földszinten lakó nagybeteg asszony. A nevére már nem emlékszik, csak hogy rekedtes madárhangja volt. Csabáék a kórházba is bejártak hozzá, az egész család. A házban meg elterjesztették, hogy kizárólag ők gondoskodnak róla. Vitték a háztartási kekszet, az erjedésnek indult gyümölcsöt a telekről. Időnként a kannás bort. Aztán hirtelen a semmiből előkerült a nő egyik rokona.

Ki sem kell mennie a folyosóra, hogy tudja, a férfi miben mesterkedik megint. Tallósné, drága, nem látta Ibikét? Remélem, nincs nagy baj – ezeket a mondatokat hallgatja folyton. Miközben a szobában olvas, esetleg keresztrejtvényt fejt, de akkor is, ha pihenni próbál. Hogy legalább egy időre elterelje a gondolatait arról, ami odakint van.

Tallósné persze nem sejt semmi rosszat. Ebben sincs semmi új. Vannak emberek, akik képesek az egész életüket valamifajta boldog együgyűségben leélni, a legkisebb félelemérzet nélkül. Nem tudja eldönteni, irigyelje-e ezért őket, vagy sem. Mert ha boldogok is, közben mérhetetlenül felelőtlenek.

A férje is az volt, ha jobban belegondol. Felelőtlen, csak egészen másképp. Kigombolva hordta a zakót, irtózott a nyakkendőktől. Talán éppen ez vonzotta benne, ebbe a dőreségébe szeretett bele annak idején. Az ilyesmire mondják, hogy hanyag elegancia. Mosatlanul ette a barackot, és beleivott az üvegbe, hiába veszekedett vele évtizedekig. Soha nem aggódott semmin. De volt érzéke az emberekhez. És türelme, legfőképpen. Azt tényleg irigyelte tőle. Ahogy képes volt egyetlen mondattal lezárni egy elmérgesedő vitát, lecsillapítani a kedélyeket. Azt sem vették tőle zokon, ha időnként rászólt vadidegenekre. Elég lesz, kedves, néha csak ennyit. Ez többnyire elegendő volt, hogy elsimuljanak a dolgok.

Nem sokkal a halála előtt is próbálta csitítani a harmadikon őrjöngő szőke gyerekorvost. Mint a vadszamár, a nő egész este úgy ordított. A gangról nézték, ahogy a szomszédai ajtaját rugdossa, amíg valaki rendőrt nem hívott. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen törékeny emberből, aki előtte mindig udvarias volt velük, ilyen borzalmas hangok is kiszakadhatnak. Kussoljál, kiabált vissza a férjének, aki erre szó nélkül bement a lakásukba. Akkoriban nem volt már jól. Most az egyszer nem hatotta meg a pozitív aurám, mosolyogva csak ennyit mondott.

Felelőtlenség volt rászólnia? Meglehet, talán. De nem érezték úgy, hogy átlépett volna ezzel egy bizonyos határt. Tiszteletben tartotta a be nem avatkozás diszkrécióját.

Tallósné ellenben mit csinál? Csaba legelső kérdésére idegesítő gyerekhangon azonnal dalolni kezd. Mintha mi sem volna természetesebb. Pedig el is háríthatná azzal, hogy fogalma sincs, mi van vele. De nem. Tudatlanságának minden felelőtlenségével motyogja, hogy bizonyosan nincs semmi baj, hisz ő nem észlelt semmi gyanúsat. Csak épp a szomszédja ma sem jött ki a lakásából. Vagyis Ibike jelenleg is odabent van.

Csaba ott áll, és hümmög. Nyilván karba tett kézzel, ahogy mindig. Mi legyen akkor, latolgatja, agyában kattognak a fogaskerekek. Esze ágában sincs odébbmenni, még akkor sem, mikor Tallósné már réges-rég visszacsoszogott az odújába.

Ez minden alkalommal rettenetesen feldühíti. Legszívesebben kiordítaná nekik, hogy Tallósné beletrafált. Ő, Ibike, remekül van, sőt, annál is jobban. Majd beledöglik a boldogságba. A hogylétéről viszont innentől nem kíván sem Csabának, se a többi itt lakó szerencsétlennek beszámolni. Vegyék végre tudomásul. Ahhoz pláne nincs közük, hogy mikor lép ki a lakásából.

Már nem is emlékezett rá, mikor hagyta el utoljára. Hónapok vagy talán fél év is eltelt azóta. Régebben naponta megtett egy-egy hosszabb sétát, ami a Ráday utcából indulva érintette a Bakáts teret, a körúton át a Tompa utcát és végül a Ferenc térbe torkollt. Szerette ezeket az utcákat, nem szívesen változtatott volna az útvonalon. Bár így is előfordult, hogy a Nehru partnál néha lekanyarodott a Duna felé. Ez a rövid szakasz, a franzstadti promenád, ahogy magában hívta, volt tulajdonképpen a legszebb és egyben a legzsúfoltabb sétaút. Különösen hétvégenként.

Eleinte azt képzelte, hogy ilyenkor a férje is mindig vele tart. Együtt lépnek ki a franciaudvarból, haladnak át a Kinizsi utcai útkereszteződésnél. A kis virágboltnál egy pillanatra megállnak. Eszükbe jut, hogy annak idején itt vették meg az esküvői csokrot, a legjobb virágkötészet volt a környéken. De már a bolt sincs meg évek óta.

Ahogy beköszöntött a Covid, ezek a kintlétek egyre rövidültek. Nem az emberekkel volt baja, még csak nem is a tömeggel. Sokkal inkább a szinte tapintható félelemmel, amit másoknál tapasztalt nap mint nap. Nemcsak az utcán, a házban is. Ez elbizonytalanította, nem tudott mit kezdeni vele. Az egy órából így először harminc, később húsz, a végén tizenöt perc maradt. Ami nagyjából arra volt elég, hogy szép lassan elsétáljon a Markusovszky térig, meg vissza. Útközben kutyásokkal és kisgyerekesekkel találkozott, akik az ottani játszótérre tartottak. A város ezen kis szeletének átalakulása korábban ámulatba ejtette, nem tudott vele betelni. Most viszont az erkélyre sincs kedve kimenni. Egy ideje érdektelenné vált számára az elszürkült, rettegéssel teli utca.

Az ajtóhoz közel leül egy sámlira, és vár. Hátha meghallja újra az ismerős hangot. De a gang most annyira csendes, mint ahol nem is laknak emberek. Egy kiürült házban van, ahol ő az egyedüli lakó. Ha nem gondol semmire, lehetne akár boldog is.